Szolnokon minden ugyanaz, csak (kicsit) másképp
A II. világháborút követő évek az átélt tragikus események felejtésének vágyával és a társadalmi változások nagy tömegeket érintő optimista jövőképének
megteremtésével teltek. Mindkettőhöz szervesen kapcsolódott a munka utáni kikapcsolódás, szórakozás természetes igénye, amelynek az újjáépülő országban, így Szolnokon is megvoltak a helyszínei, akár a régi, népszerű vendéglátóhelyek felújításának, akár a már háború után épült új – nevezzük mai szóhasználattal -, közösségi terek építésének következtében. Szolnokon az ötvenes években a háborút „túlélő” patinás Tisza Szálló étterme és kerthelyisége, a Nemzeti Szálló étterme, a XIX. század második felétől folyamatosan bővülő tevékenységű és épületállományú járműjavító műhely Millenniumi Művelődési Háza, a köznyelvben a „Mili”, a Tiszaliget (egykori Móricz liget) lejárójánál található Halászcsárda kerthelyisége és végül, de
nem utolsó sorban az 1956 nyarán átadott Tisza-parti szabadtéri színpad, a szomszédságában lévő Móricz Zsigmond Művelődési Házzal együtt voltak a helyi élő zenei történések fő helyszínei. Az évtized vége felé, a 60-as évek elejére az élő zenét kínáló helyek száma rohamosan szaporodott, szinte valamennyi étteremben, vendéglőben, sőt kisebb presszókban és kerthelyiségeikben is szóltak a hangszerek. A Tisza Szálló elhelyezkedésénél és múltjánál fogva is népszerű vendéglátóhely volt, a Tisza-parti sétányon megközelítve az is fültanúja lehetett a kerthelyiségből kiszűrődő zenének, aki vagy helyhiány, vagy a pénztárca szabta határok miatt nem jutott be. Pedig érdemes volt, hiszen itt játszott az együttes vezetőjének nevét viselő Bedő zenekar. A korra jellemző módon „házizenekar” volt, azaz majdnem kizárólag csak az adott vendéglátóhelyen játszott, ott viszont kimondottan sokat, hiszen egyáltalán nem csak a hét végén, de időszakonként akár a hét minden napján is megszólaltak a hangszerek a korszak ismert és népszerű dallamaival. Ez a tény magával hozta azt a pozitív kényszert is, hogy folyamatosan törekedni kellett a játszott repertoár bővítésére, a változatos, a közönség érdeklődését fenntartó műsorra. Ami a játszott zene minőségét illeti ez nem volt kihívás az együttes mindekori tagjainak, hiszen rendkívül képzett és tehetséges zenészek játszottak a zenekarban. Az ötvenes évek bizonyos nézőpontból optimista közhangulatának voltak azért bőven árnyoldalai is: ki a háború előtti-alatti időkből hozott megbélyegzés, ki pedig az 56-os eseményekben vállalt szerepe miatt kirótt büntetés(ek) súlya alatt próbált megbirkózni az élet kihívásaival. Így volt ez a zenész társadalomban is, számos kiváló budapesti zenésznek kellett kényszerűségből
vidékre költöznie, új társakat és lehetőségeket keresve a túléléshez. Bedő Károly (1926-2019) is komoly ismertségre tett szert a budapesti zenei életben, megfordult szinte valamennyi neves mulatójában, szórakozóhelyeinek zenekaraiban, így (a teljesség igénye nélkül) a Corvin Áruház éttermében, a Hungária Kávéházban, az EMKE Kávéházban, a Duna Szállóban, a Gellért Szállodában, a Borostyán Étteremben. S bár sok zenész kényszerűségből került vidékre, történetesen Bedő Károlyra ez nem volt igaz, ő konkrétan a jól fizető, és a Budapesten jellemző két-három hónapos szerződéseknél hosszabb, megbízhatóbb állás reményében érkezett nőtlen fiatalemberként Szolnokra, ahol aztán a következő bő hat évtizedben otthonra lelt, családot alapított. Választásában valószínűleg szerepet játszott az is, hogy a Tisza Szálló Kis-Tisza nevű étteremrésze fölött volt néhány szoba, amolyan szolgálati férőhelyként, ahol ő is elhelyezést kapott. Számos zenésztársához hasonlóan, mondhatni akkoriban megszokott módon, több hangszeren is játszott,
főképp szaxofonon és klarinéton, a tangóharmonikától sem idegenkedett, de emellett kiválóan dobolt is. Bizonyítja ezt egy aranyos hangvételű korabeli cikk, amely a Tiszavidék című megyei napilapban látott napvilágot 1957 februárjában: „Dolgozik a zenekar, tele tűzzel, robbanékonyan. talán a legizgágább közöttük a dobos, a Bedő Karcsi. Minden porcikája mozog, művészi ügyességgel kezeli a dobverőket, úgy,ahogyan az egy zenekarvezetőhöz illik.” 1
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor éppen dobos hiányzott a zenekarból, amire egy ízig-vérig zenekarvezető úgy reagál, hogy beugrik a helyére. A jól megválasztott társak meg úgyis hozzák a megszokott hangzást. Ez idő tájt a ritmusadagolásban Argyelán László (1955-1990) bőgős segédkezett, Józsa Lajos fújta a szaxofont, klarinétot, Környei Győző zongorázott, Gyurkovics Ferenc harmonikázott, Búzás Ede (a Magyar Rádió egykori koncertmestere, akit oktalanul kitelepítettek a fővárosból) hegedült és Vantora Tibor trombitált. És, hogy mit játszottak? A cikk szerint éppen abbamaradt a tangó, és egy mambó lüktető ritmusa következett. Szving2 beütésű dzsessz volt terítéken, az alapot adó ritmusszekció, dob-bőgő, az elmaradhatatlan zongora és a fúvósok szép számban, valamint hegedű és az akkor még ritkán megjelenő gitár alkotta a hangszerek arzenálját. A gazdag hangszerelés egyúttal lehetőséget adott arra is, hogy számos műfaj között lavírozzon az együttes az olaszos slágerzenétől a dzsessz-klasszikusokon át, olykor a hazai és külföldi filmzenékig. Ezek tolmácsolásában közreműködtek például a zenekar kíséretével Ákos Stefi3, Zárai Márta4 énekesnők is. Sőt Pesten, a Moszkva-kertben Sárosi Katalin5 bemutatkozását is a Bedő zenekar kísérte.6
Egy biztos, az évtized második felének legismertebb szolnoki zenekarává avanzsáltak, a Tisza Szálló közönségének, orvosoknak, mérnököknek, tanároknak, és az új „elitnek” őszinte megelégedésére. Bedő Károly huszonegy évig dolgozott a Tisza Szállóban zenészként, miközben olykor a „vállalti
koordináció” keretében más városokban újabb vendéglátóhelyekre is eljutott zenekarával, sőt többször megfordult külföldön is, Bulgáriában, Ausztriában, az egykori Német Demokratikus Köztársaságban7. Ez utóbbi szerződésre 1968-ban tettek szert, a Schwerinben található Café am Marktban zenéltek.8
A szolnokiak ekkor sem maradtak a Tisza Szálló kerthelyiségében zene nélkül, csak éppen egy kis műfaji változás következett be, „beütött” a beat. De ez már egy másik történet, most még annyit az NDK-beli szereplésről, hogy a helyi közönség két kedvence a Bedő zenekar előadásában a Pápay-Faragó László és a Syrius9 együttes által az 1968-as Táncdalfesztiválon játszott szám, az Így mulat egy beates magyar úr10, és a „műszak” után a tagok által készített csirkepaprikás, aminek gyorsan híre ment és a helyi szakácsok is rájártak kóstolni is, meg az elkészítést is elsajátítani.11 1972-ben egy évre Finnországba utazott az akkor éppen négytagú formáció, Helsinki mellett számos vidéki város reprezentatív bárjaiban léptek fel. A későbbiekben a zenekar éppen egy kanadai szerződés megkötése előtt állt, amikor Bedő Károly a további zenélést meghiúsító balesetet szenvedett kerti munka közben, de addig (és azután is) még számos alkalommal segítette az új zenésznemzedék új műfajokat tolmácsoló tagjait.
Az igazán nagy távolságok a múltban sem jellemezték, s ma sem jellemzik Szolnok városát, így nyugodtan állíthatom, hogy légvonalban a Tisza Szállótól mindössze néhány száz méterre, a háború utáni keresztségben Ságvári Endre nevét viselő belvárosi utcán található, szintén patinás Nemzeti Szálló éttermében is napi rendszerességgel csendült fel az élő zene. A Sándor Sándor (1922-2002) vezette (és a nevével fémjelzett) zenekar hagyományosnak nevezhető tánczenét játszott, főképp hegedű, zongora, tangóharmonika, nagybőgő és dob összeállításban, olykor egy-egy fúvós hangszer színesítette a hangzást. A korszak harmadik nagyobb nevet szerző formációja a Holló Kálmán vezetésével működő Holló zenekar volt, (mily meglepő névválasztás), amelynek tagjai szintén hagyományos tánczenét játszottak a nagyérdeműnek.
Az évtized közepe táján már mozgolódtak a kamasz vájtfülűek is, középiskolai dzsessz-zenekarok alakultak a Verseghy Ferenc Gimnáziumban, a Gépipari
Technikumban, az MTH 605. sz. Szakmunkásképző Iskolában. Az együttesek tagjai között olyan fiatalokkal, akik később önállóan is szert tettek „némi” ismertségre, pl. Halász Gyula, Péli Sándor (1940-2021), Novák Károly (†), Bergendy István (†), Bergendy Péter.
Ezek a középiskolás fiatalok még nem feltétlenül jártak a szülők által látogatott vendéglátóhelyekre, az esti-éjszakai idősávban nem is igazán lett volna módjuk rá, viszont kaphattak elég szép mennyiségű zenei motivációt attól a számos rendezvénytől, amelyek az 1956. június 4-én átadott Tisza-parti Szabadtéri Színpadon zajlottak. Az elsők egyikeként lépett ott színpadra a kor híres zenekara, az Orlay Jenő vezette Chappy12, amelyet az akkor már Szolnok Megyei Néplapra keresztelt helyi napilap így harangozott be: „Ma este ismét kellemes három óra hosszat tölthetnek el azok, akik valamennyire is kedvelik a könnyűzenének is a legkönnyebb műfaját, a jazzt. Ugyanis 9 órakor Chappy 12 tagú híres tánczenekara




