• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Trash legenda a Váróteremben

Trash legenda a Váróteremben

Hosszú idő után újra Szolnokon zúzott a Moby Dick. Bedübörgött a Váróterembe, hogy Achab kapitány lába helyett a dobhártyánkat szaggassa darabokra.

Az 1980-ban soproni tinédzserekből alakult banda (jelenlegi tagok: Schmiedl Tamás – ének, gitár Mentes Norbert – szólógitár, Göbl Gábor – basszusgitár, Hoffer Péter – dobok) a legrégibb magyar metál együttes-címmel, és többszörös lemezeladási, és koncert látogatottsági rekordokkal büszkélkedhet. Stílus, -és tagváltások után, és néhány éves pihenő alatt sem veszítve el rajongóik kitartó szeretetét és bíztatását lettek a hazai metálzene élvonalának meghatározó együttese.

A csapat színpadra lépésével egy időben én épp jót nevettem a női wc ajtaját dekoráló, szivárványon vágtázó dagadt kis egyszarvú helyhez nem illőségén- mikor is majdnem rám szakadt az egész mellékhelyiség a bentről támadó hangorkántól:
„Minden olyan, mint volt
Semmi nem változott!”

Nem is volt szükség sok szószaporításra- mindenki tudta, miért, pontosabban, kiért van itt.

Az idén 35 éves Moby Dick masszív szolnoki rajongótáborral dicsekedhet. Lelkesedésük határtalan – amit jól mutatott, hogy Schmiedl Tamás –Smici- számokat összekötő szpícsei közben is üvöltve fújták a bálnanótákat. A banda megköszönte a szolnokiaknak a támogatást és szeretetet, hogy ők is részei annak a tömegnek, akik miatt a csapat ilyen régóta – és remélhetőleg még sokáig- fenn állhat, és koncertezhet. És bár hiányolják a fiatalabb korosztályt a koncertjeikről, örömmel üdvözölték ellenpéldaként azt a srácot, aki Miskolcról érkezett az édesanyjával együtt: ő egy igazi bele-született Moby Dick rajongó.
„Durván, akár a Vulkán” beterítette az arcomat egy óriás haja- ami meglepő módon tavaszi virágillatot árasztott. Az utolsó hajszál kiköpése után jött egy „atomvillanás jobbról”. Egy lila folttal és egy tapasztalattal lettem gazdagabb: „Kiképzés” közben életveszélyes a menetelők közé keveredni.
A postásunk Anthrax pólóban csápolt mellettem a „Tegyünk úgy”-ra, lepermetezve a kitikkadt népet sörrel.
Kopaszok vs. Hajasbabák- baráti mérkőzés folyt előttem: ki tudja nyaktörőbben pörgetni a haját, vagy annak híján a fejét.
Szőke terminátor- lady verekedte át magát a tömegen, hogy beálljon a Smici vezényelte tapsgépbe. Trappoltában letarolt néhány lábat, és kapott pár majdnem szószerinti szemrehányást, de láthatóan élvezte a „Káoszt és Zűrzavart.”

A „Legyél jó” közben az udvarlás magasiskoláját figyelhettem meg: egy lány magában „lassúzik”, fiú érkezik balról, flippereset játszanak- összekoccannak, majd lepattannak egymásról, a lány falnak löki a srácot, majd vadul megcsókolja. A „Múló álom” alatt már egymást markolva üvöltik, hogy „Szép, szép ez a Haláltánc!”
Nagy derültséget keltett az a figura, aki „Már nem is esik!”- felkiáltással reagált Smici elismerő szavaira, amivel a szakadó eső ellenére nagy számban megjelent rajongókat méltatta. A lelkes fickó részletes időjárás jelentéssel szolgált, bagózásra alkalmasnak ítélve a kinti légkört. Végül csak az „Ez a század” –kezdő taktusai tudtak belefojtani a szót.
Bár nagy volt a verseny, az „Est Arca”– címet nálam az a klasszikus nagyapó-stílusú, ősz hajat és bajuszt viselő idős úr nyerte, aki mackónadrágjában, sörét kortyolgatva kedves mosollyal az arcán bólogatott a háttérben a „Mennyből az Angyal”-ra, és a headbengelők sorfalára.

A Moby Dick hozta, és adta, amihez nagyon ért: ütős zenébe foglalt sötét kor,- és jövőképet tükröző kemény társadalomkritikát, és azt a harmincöt éve töretlen zenei igényességet és maximalizmust, ami miatt annyi rajongót tudhatnak magukénak.

Nagy Éva

Oszd meg

Szólj hozzá