• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Tigris lemezbemutató koncert @ Gozsdu Manó Klub, Budapest, 2016. 02. 13.

Tigris lemezbemutató koncert @ Gozsdu Manó Klub, Budapest, 2016. 02. 13.

Még egy sör itthon indulás előtt, aztán kifényesítem a Martenst, és utoljára ellenőrzöm, nálam van-e minden. Kulcs, pénztárca, bérlet szentháromság: rendben, indulhatunk. A ráadás –a mobiltelefon- természetesen így is otthon marad. Nem mehet minden zökkenőmentesen, na de nem is baj. Minek is nyomkodnám a kijelzőjét, ha már annyi idő után újra élőben láthatom magyarhon Kingstonjának, Szolnoknak egyik büszkeségét, a reggae-t egy csipetnyi dallamos punk rockkal fűszerező szuperbrigádot, a Tigrist?

Belegondolni is iszonyatos, de utoljára nagyjából 10-12 évvel ezelőtt láttam őket élőben, egy egri klubkoncert keretein belül. Akkoriban nagyjából tisztában voltam a munkásságukkal, a szebb napokat is látott Punk Portálról ugyanis pedánsan letöltögettem az összes beszerezhető felvételüket és néhanapján, mikor a napsütés előhozta belőlem a nagyon mélyen bujkáló, pozitív figurát, szívesen hallgattam őket. Azóta persze rengeteg idő eltelt (mondhatni hatalmas víztömeg lefolyt a Tiszán), és kissé elvesztettem a fonalat azzal kapcsolatban, mi is történt a zenekar háza táján. Egészen tavaly év végéig, mikor is új dallal jelentkeztek, azt sem tudtam róluk, léteznek-e még, vagy pedig már rég eltűntek a szürke gandzsafüst-fellegek mélyén. Szerencsére nem így történt, a Tigris él és virul, a tavaly napvilágot látott Forog a Föld című Midnight Oil átdolgozás a banda részéről pedig nem egyszerű, nosztalgikus visszatérés egy dal erejéig. A Tigris ugyanis a dalban egy idén megjelenő, ötszámos lemez előszelét lebegtette meg, melyet ráadásul nemrégiben egy újabb, az Itt a Vége (Döbrögi uraság) című nóta követett.

A banda egyébként nem csupán a ska-t és reggea-t itt-ott dallamos punkkal ötvöző stílusát tekintve különleges színfoltja a magyar könnyűzenei életnek. A srácok sok sikeres hazai formációtól abban is különböznek, hogy a stúdión kívül ritkán mozognak, és általában csak pár fesztiválkoncert erejéig lépnek teljes valójukban a közönség elé. Ebben az évben például egyetlen klubkoncertet adtak, méghozzá az általam is meglátogatott, február 13.-ai bulit a budapesti Gozsdu Manó Klubban, kiegészülve az ötödik születésnapját ünneplő Pozitív együttessel.

Mivel a koncert előtti pénteken punkbuliban jártam, és sikeresen felöntöttem a garatra, úgy gondoltam, csak módjával fogok alkoholt fogyasztani. Egy-két sör otthon, indulás előtt, aztán talán még egy a helyszínen, a GMK-ban. Budapest belvárosa egyébként sem arról híres, hogy olcsón mérnék az italt, és nyilvánvalóan éppen a belváros szívétől, a Deák tértől nem messze található Gozsdu lesz a kivétel, szóval a pénztárcámnak is jót tesz az ideiglenes absztinencia. Gondoltam ezt legalábbis a koncert előtt kicsivel, meglehetősen naivan, aztán persze ahogy ez lenni szokott, minden másképp alakult. A buli kezdete előtt nagyjából fél órával érkeztem meg a Gozsdu udvarba, és mivel tényleg nagyon szerettem volna tartani magam az italmentes estéhez, gondoltam sétálok még egyet a környéken, mielőtt befizetném az 1500 forintos belépőt. Ekkor sikerült összefutnom merő véletlenségből az egyik utcasarkon egy régi barátommal, aki láthatóan feszengve várt valakire, és a kezében egy csavart cigarettát szorongatott. Már messziről megéreztem az illatát, és konstatáltam, itt bizony nem egyszerű dohánytermékről van szó! Üdvözöltük egymást, sztorizgattunk kicsit, majd mikor megtudta, hogy épp Tigris koncertre igyekszem, a kezembe nyomta a cigarettát, és csak annyit mondott: „szívd csak el, erre még szükséged lesz!”, majd kaján vigyorral a képén távozott, és eltűnt a neonszínű budapesti éjszakában. Beleslukkoltam párat a cigarettába, jó mélyre leszívtam az édes füstöt, majd elpöckölve a csikket, már kissé felszabadultabb fejjel, önfeledtebb hangulatban megindultam a koncerteknek helyt adó GMK felé.

Pozitív (Forrás: RaggAti photography Facebook)

A bulit pontosan negyed kilenckor az ötödik születésnapját ünneplő, budapesti illetőségű Pozitív zenekar kezdte. Már akkor éreztem, hogy ez nem az én világom, mikor pár nappal korábban először meghallottam a banda nevét. Nem vagyok egy túlzottan pozitív figura, és ha rám akarják erőltetni a jókedvet, azt meg pláne ki nem állhatom. A koncert kezdetekor nagyjából úgy tűnt, hogy a héttagú, főként reggea és ska alapokból építkező zenekar lesz az egész este folyamán a legnagyobb tömeg a klubban, hiszen öt-hat bámészkodón kívül (akik komfortosan üldögéltek a fal melletti padon, és a hiperaktív énekes unszolására sem igazán akartak megmozdulni) nem igazán érdekelt senkit az egyébként dallamos, valóban rendkívül pozitív hangzású produkció. Ez azért is volt rettenetesen kínos, mert annak ellenére, hogy a tagok a színpadról kiválóan láthatták, hogy alig pár ember mozdult meg a zenéjükre, mégis folyamatosan olyan attrakciókkal próbálták a teremben lévőket mozgósítani, mint a számok közti közönségénekeltetés, vagy a közös tapsolás. Ezek a dolgok nyilvánvalóan beválnak egy nyári fesztiválon, ahol mindenki részeg és mindegy mi szól a színpadról, csak vidám legyen és lehessen rá ugrálni, de egy földalatti klubban, ahol épphogy öt-tíz ember kóvályog este nyolc után, meglehetősen halva született próbálkozásnak bizonyulnak. A zenéjükkel egyébként nem volt különösebb probléma, ahogyan már korábban említettem, főként reggae-re épülő, ska-s elemeket is mozgósító produkció, néhány pillanata egészen élvezetes, azonban azt, hogy nagy durranás lenne, erős túlzás lenne kijelenteni. A lassabb, szintetizátoros témáikkal kezdődő dalaik gyakorta olyan előadók gyengébb korszakait idézték, mint a Bikini, és hiába fordultak át egy idő után kellemesen lötyögős reggae-, vagy ugrálós-táncolós ska témákba, ennek ellenére totálisan felejthetőek és semmilyenek maradtak számomra. Az pedig, hogy az állítólagos utolsó szám után még kétszer „tapsolták vissza magukat” (a tényleges taps és a „vissza” kiáltások elmaradtak, a zenekar egyszerűen úgy döntött, hogy mi még mindenképp szeretnénk őket továbbra is a színpadon látni) számomra nagyban rátett a buli során egyébként is csak egyre növekvő ciki-faktorra. Mindenesetre összegezve azt kell, hogy mondjam, hogy zeneileg nem volt a bandával probléma, aki szereti az effajta reggea-ska-poprock fúziót, és képes olyan zenekarokat meghallgatni, mint mondjuk a Petőfi Rádióban egy időben rongyosra játszott Ocho Macho, azoknak nyilván tetszeni fog a Pozitív vidám, ámde számomra rendkívül erőltetett, és őszintén szólva nem túlzottan szimpatikus produkciója. Ahogy észrevettem, az előadásuk alatt egy ideig részegen őrjöngő angol turistáknak például egy-két dal tetszett, azonban mikor meghallották a lassú, Bikinit idéző szintibetétet az egyik szám elején, inkább fogták magukat és ők is leléptek, hogy tovább folytassák odafent a vedelést.

Ha zeneileg annyira nem is, de mentalitásban és közönségvonzásban egyértelműen a Pozitív szöges ellentéte volt az őket követő főattrakció, az év egyetlen klubkoncertjét bonyolító Tigris, akikre a negyed órás átszerelést követően lassan, de biztosan megtelni látszott a koncertterem. Olyannyira, hogy mint azt fél 11 felé a lépcső tetején egy, a bulira még bejutni kívánó lánykával beszélgető jegyszedő sráctól megtudtam, az összes belépő elkelt. A Tigris koncertjének első harmada után olyannyira tele lett a GMK pincéje, hogy gyakorlatilag egy gombostűt is nehéz lett volna leejteni, és az eleinte hűvös teret egyre inkább betöltötte a forróság, az izzadtság-, valamint az erőteljes fűszag. Ezt most halálosan komolyan mondom, ugyanis egy, a hátsó sorban tőlem alig pár méterre álló srác úgy gondolta, nem zavartatja magát, és elektromos vaporizeréből olyan masszív gandzsafüstöt eregetett, hogy azt szerintem még a színpad környékén táncoló tömeg is jól érezhette. Abszolút remek alaphangulatot adva egyébként ezzel a bulinak, hiszen a zenekar munkásságának nagy része épül az Isten adta cannabis sativa pozitív hatásainak élvezetére. Misem mutatja ezt jobban, minthogy műsorukat kapásból két olyan dallal (Kettőt szívok, Füsttel együtt) kezdték, melyek arról szólnak, mennyire jó is néha (vagy lehetőleg minél gyakrabban) begyújtani a rakétát és elszállni.

Egyébként bármennyire idegenkedem a reggea-től, el kell ismerni, hogy a srácok hatalmas bulit csináltak, és még annak ellenére is élveztem az előadást, hogy ennek a Copy Con-féle Donald kacsa hangon történő mű-jamaikai nótázásnak nagyon nem vagyok a híve. Őszintén szólva (mivel a zenekart még a korai időkből ismerem, amikor tudtommal Copy még nem volt aktív tag) kissé reméltem, hogy a koncertet nélküle fogjuk megúszni, de ez persze nem sikerült. Egyébként félreértés ne essék, abszolút elismerem azt, hogy ez a csávó tehetséges abban, amit csinál, pusztán ez nem az én világom, és ha mindenáron raszta kántálást akarok hallgatni, akkor már maradok az eredeti, autentikus előadóknál. Egyébként az egész koncert egyik legviccesebb pillanatának találtam, mikor a mellettem álló pár lánytagja Copy Con első ragga-betéte után barátjához hajolva annyit mondott: „vau vau vauu!”, majd mikor a srác teljesen értetlenül nézett rá, még hozzátette: „egy kutya ugat a színpadon! Egy kibaszott pulikutya!” És valóban, az ezerhangú rasztás Copy Con hol gyermekkorunk kedvenc Disney-kacsájára, hogy pedig egy méretes, fajtiszta ebre emlékeztető hangokat hallatva emelte azt est színvonalát.

Tigris (Forrás: RaggAti photography Facebook)

A buli folyamán egyébként az összes nagy Tigris sláger felcsendült, volt Kocsonya, volt Chase the Devil, és volt Joanna, ami véleményem szerint abszolút a buli csúcspontjának számított, habár nehéz lenne megmondani, melyik volt a legerősebb pillanat, hiszen a majd’ kétórás hepaj alatt a termet betöltő közönség szinte végig egy emberként ugrált és énekelte a zenekarral együtt a jól ismert, bejáratott dalokat. Hatalmas beindulás volt bizonyos dalok pörgősebb, punkosabb levezető részeinél, az egyetlen problémám ezekkel annyi volt, hogy a mindent elnyomó lábdob mellett szinte egyiknél sem lehetett rendesen hallani a torzított gitárt, pedig a hömpölygő jamaikai dallamok mellett már néhol nagyon-nagyon sóvárogtam egy-egy igazi zúzós, punkos betét után. Ezt nyilván az a figura is látta rajtam, aki egyszer csak odajött hozzám, és határozott arccal nekem szegezte az erőteljes sörszagú lehelettel kísért kérdést: „hát te miért nem táncolsz? Miért nem érzed jól magad?” Értetlen pillantásokat meregetve közöltem vele, hogy semmi gond a közérzetemmel, egyszerűen nem vagyok egy Bob Marley, meg amúgy is, semmi köze hozzá, hogy mit álldogálok én itt. Aztán persze egyből azon kezdtem gondolkodni, hogy fekete Joy Division pólómban, szürke szövetkabátomban, és komor tekintetemmel nagyjából annyira furcsa figura lehetek itt a hátsó sorban álldogálva, mint amennyire az elől tomboló rasztás alakok lennének egy black metal koncert közönsége közé keveredve. Ha készültek volna a buliról olyan felvételek, melyeken a teljes közönség látható, nyilvánvalóan lehetne velük ilyen vicces „keresd a szemétláda bérfirkászt!” játékot játszani, és rögtön ki lehetne szúrni, hogy a nevezett célszemély én vagyok. De egyébként halálosan komolyan mondtam ennek a túlbuzgó party-őrnek, hogy nem érzem rosszul magamat. Én ilyen vagyok. Ahhoz vagyok hozzászokva, hogy a hátsó sorban bólogatok, és alapos megfigyeléseket végzek az éppen színpadon játszó produkció milyenségével, valamint a közönség összetételével és a reakcióival kapcsolatban. Ebben az esetben pedig azt a következtetést kellett levonnom, hogy a Tigris igenis egy minőségi zenekar, a közönségük pedig elképesztően lelkes és hálás rajongókból áll.

Mindent összegezve a buli amennyire döcögősen és erőltetetten indult, annyira olajozottan, gördülékenyen, és kiváló hangulatban ért véget. A Tigris egy remek koncertzenekar, akik mindenféle erőlködés nélkül tudják megmozgatni és táncra bírni a közönséget. Nagyon jól tudják viszont, hogy ez a fajta muzsika nem a sötét klubok sörszagú mélyére, hanem napsütötte, nyári fesztiválokra való, ahol boldog-boldogtalan önfeledten ugrálhat, és ordibálhatja a világba, hogy „Kettőt szívok”, még akkor is, ha soha az életben nem volt még a kezében füves cigaretta. Nyilvánvalóan a vendégként meghívott Pozitív is egy jó fesztiválzenekar lehet, azonban nekik annyit tudnék tanácsolni, hogy legyenek kissé rugalmasak, és próbáljanak meg jobban az adott körülményekhez alkalmazkodni, és ne feltétlenül a közönségtől várják el ugyanezt. Értem én, hogy a sörrel kezükben bámészkodó koncertlátogatókat általában fel lehet rázni néhány bíztató mondattal, valamint ha már kellően ittas állapotban vannak, rá lehet venni őket arra, hogy együtt énekeljenek a zenekarral, azonban be kell látni, hogy ez nem mindig működő formula. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Az utolsó szám előtt egy két tétellel már én sem erőltettem tovább a dolgot. Rettenetesen melegem volt, egyre kevésbé tudtam elviselni az óvóhely-szerű bunkerben sűrűsödő, tomboló tömeget, és mindennek tetejében a buli előtt elszippantott cigaretta hatása is kezdett kiszállni a fejemből, és a bódultság helyét valami mérhetetlen, leküzdhetetlen álmosság kezdte átvenni. Sensimilia legyőzött. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy legurítsak a torkomon egy hatalmas pohárnyi hideg vizet, majd bedőljek az ágyba, és a tíz év után újra hallott dallamokat dudorászva álomra hajtsam a fejemet.

Fotók forrása: RaggAti Photography Facebook

Oszd meg

Szólj hozzá