• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Testvérvárosaink zenéje: Riihimäki

Testvérvárosaink zenéje: Riihimäki

Finnország tízezer tava közt bújik meg Szolnok testvérvárosa, Helsinkitől mindössze 69 kilométerre. Nagyjából 29000 lelket számláló település, s mint a közepes jólétben élő, átlag-finn hétköznapokat számláló városkákat általában, az alig kimondható nevű Riihimäki levegőjét is megcsapta némi rock and roll. Ennek tanúbizonyságaként bukkantam az ismeretlenség homályából felsejlő zenekarokra. Kik is ők, s mit művelnek a fagyos északon szabadidejükben? Lássuk!

Elsőnek hamar túlesnék a wikipedia által ajánlott helyi előadón, Jann Wilde-n. Az Eurovízió erőpróbáján is megmérettetett énekes a popularitás abszolút magabiztosságával vonaglik a színpadon, legközhelyesebb brit-pop slágerekre hajazó nótacsokrát lehelli kitartó közönsége arcába. Mögötte megannyi szubkultúra képmását tarka papagáj módján magán viselő kísérőzenekara. Öt albummal, két kislemezzel a háta megett magabiztos csillag a finn könnyűzene egén. Mit ne mondjak, az ígéretes kezdettől igen messze álló képek ezek, amiket első döbbenetemben nem tudtam, mire véljek. Ez volna, amit állítólagos nyelvrokonaink fel tudnak mutatni? Igyekeztem mihamarabb tovább lapozni.

Egy gyűjtőoldalon aztán underground ízű formációk neveivel találtam szemben magam, amikkel egyetlen problémám a hanganyagaik felkutatása volt. Némelyikük ugyanis egy-egy split-korongon, kislemezen kívül semmit sem rögzített az utókornak. De néhányuk több évtizedes, kitartó munkával igyekszik öregbíteni a Wilde úrtól távol eső zenei kultúra hírnevét szülővárosukban.

Elsőnek az 1980-ban létezett, egy kislemezzel bíró Pois után kutakodtam alaposabban. A lemez címe Lapsi itkee, ami gugel anyánk szerint annyit tesz, sír a gyerek. Amolyan valódi szutykos, analfabéta tinédzser punkmuzsika. Középtempóban szitkozódó (gondolom szitkozódó) kölykök voltak ezek a Pois-ék, semmi nagyravágyás, csupán a kornak és helynek megfelelő lecsapódása az akkoriban kihaló zenei hullámnak. Rákendroll alapok, gyengécske szólók. Idehaza azért sokkal izgalmasabb volt – még a T-34 is többet nyújtott, a puszta agresszióval. Csak lesz még egyéb!

Psychobilly punkkal sűrített vállfaját darálta húrokba az Awkward squad nyelvtörője, s egy igen feszes, négyszámos EP keretében kifújtak. Mármint felvételen. Kicsit sajnálom, mert jó kis Klingonz-t idéző, sebes és agresszív billyzene volt az övék. Ahogy elnéztem, néha üres köztereken, matinéműsorokon fellépnek, amúgy öregesen sztoikus nyugalommal. A dobos minden számnál okostelefonon rögzíti az elhangzottakat, és vagy ketten meg is tapsolják őket. Szerintem még így is szimpatikus, az energia megmaradt, csak a közönség kopott meg. Ez a három hang pedig minden húzós punkdal alapja, ebben a sorrendben:

Újabb psychobilly, még agresszívabb, morcosabb formában, a Braindrain tolmácsolásában. Az első két lemezen még inkább metál hallható, az utolsó a billysebb. 1999-2000 voltak igazán aktívak, aztán néha koncerteztek, mára szerintem megszűntek létezni. Pedig ez is igazán szívet melengető kis csapat volt. A nagyzenekaros, látvány-centrikus bandák mellett üdítő a zenéjükben rejlő nyers, egyszerű agresszió. Psycho-core? Core-o-billy? Akár. Mindenesetre pillanatok alatt bedarál, hogy a sírkő alól kamillázik a hallgató: mégis mi a picsa történt? Mindezt finnül. Már amikor.

Hazudnék, ha azt mondanám, egyből rávágom: ugyanaz a banda. Pedig ugyanaz a banda:

Következett egy újabb punkzenekar, a Fauna, akik a kilencvenes évek elején zajongtak Riihimäki (vicces újra és újra leírni, kimondani ezt a szót) utcáin. Némileg összeszedettebb, feszesebb muzsikával álltak a világ elébe, mint „nagy” elődjük. A lány énekes kiábrándult, flegma hangja újra eszembe juttatta, miért kedveltem meg anno annyira a falsan szóló lányénekeseket egy-egy punkbanda élén. Hol angolul, hol spanyolul szólal meg, és a fülcsigámat teleköpködi a hamis hajlításaival. Perverz dolog, tudom, de imádom! A háttérben zakatoló zene pedig, bár tényleg nem váltja meg a világot, de tisztességes, retkes, gyors és ügyes. Kiállások, beállások, ahogy azt köll.

1989 óta folyamatosan működő csapat az Unborn-sf. Kőkemény, újabb anyagaikon reszelős hardcore-szerű, korábban oi-ba, streetpunkba hajló nehézlovasságot nyomnak a fiúk, akik mára inkább férfiak. Dübörgő lábdobok, csordavokál, meg minden, ami vele jár. Tisztességesen szólnak a lemezek is. Elvhű legények, akik egy percre sem hazudtolják meg fiatalkori énjüket. Kitartanak a hit mellett, miszerint az utcapankok nem halnak meg! Egyszerre dallamos és balhéra uszító zenéjük a helyi futballhuligánok nagy kedvence lehet. Ha a megyei harmadosztályban játszana is a csapat, az Unborn-sf muzsikájára menetelve biztos vagyok benne, hogy laposra vernék az ellenfelet – drukkereik a stadionon kívül.

A helyiség leghíresebbnek mondható formációja zárja a sort, név szerint az Endstand. A banda ugyan 2008-ban feloszlott, de addig megjelent hat nagylemezük, valamint két cd-s complitation a teljes munkásságukról. Tömény hardcore-punk henger lehet egyben végighallgatni. Zenéjükben ugyan szintén nincs semmi újító, vagy meghökkentő, azonban szintén lendületes, dallamos hardcore-ral van dolgunk. A műfaj kedvelői bizonyosan szívükbe zárják őket. Történetükről még film is készült.

A helyi zenekarok mellett meg kell még említsem, hogy a Helsinki-közeli városka helyet ad egy minden évben megrendezett rockfesztiválnak is, amely betonegyszerűséggel a Riihimäki Rock névre hallgat. A többnyire helyiekből álló fellépők közt a többnapos rendezvényeken néhány nevesebb külföldi előadó is fel-felbukkan, ahogy a koncert- és nightclub címszó alatt lapuló hely, a Riihimäen Graffiti színpadán is.

Linkek:

Zenekarok gyűjtőoldala 

Fesztivál

Graffiti club

-Árvai Levente-

Oszd meg

Szólj hozzá