• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Cikkek "lemezmegjelenés" címkével



Kritika: Over My Dawn – Senki nincs aki vigyázna ránk EP (2014)

Tőlem távol állnak a „core” végződésű zenei irányzatok, kivéve a jó kis régi paraszthardcoret, szóval az Over My Dawn Ep-je nem csak elemzési szempontból volt izgalmas, hanem tudattágításnak sem állt utolsó helyen. Három tétel szerepel az anyagon. A zene a saját műfaji meghatározásuk szerint deathcore\metalcore. Felszínes ismereteim ellenére azt kell mondjam, hogy ez egy nagyon keményen kidolgozott és összerakott cucc. Izzadhattak vele a srácok rendesen. Rengeteg munka van mögötte. A szövegek nem is szövegek, hanem inkább versek. Erre mindig nagyon kényes vagyok, de ezúttal meggyőztek. A károgós\kiabálós részeknél sokkal erősebb a sorok, mint a lágyabb éneklős részleteknél, de van egy olyan érzésem, hogy ez a koncepció része. Része azért, mivel a számokban három fokozat keveredik. A zúzós, arcledarálós, német pontosságú breakdownok számomra iszonyatos élvezettel keverednek a szólógitár disszonáns díszítéseivel, ami aztán folyamatos zakatolássá alakul át. Majdnem moshpitet csináltam a szobámból. Ami viszont legyilkolja a dolgot, az a lírai énekes egység megjelenése. Ez ugyan ízlésbeli kérdés, ugyanakkor szerkezeti is. Az Over My Dawn kihasználja a zene alapvető és legősibb szerkezeti sajátosságát a feszültség és oldás folyamatos körforgását, ami zenészfüllel nagyon ügyes fogás, de személy szerint nálam kicsit kiherélte a számokat. A három dal közül a nyitó Száz Tenger a legerősebb, mivel ezekben található meg leginkább a fentiek kvintesszenciája. A Part inkább a nyálasabbnak mondható oldalát csillantja meg a brigádnak. A Harangok, viszont az első két tétel kellemes keverékét adják. Ez a legmatekosabb téma az EP-n. A megfelelő sorrend kialakításának köszönhetően arányos diagramja van a kislemeznek. Szakítás utánra, fültágítós fiataloknak, és a koncerteken tömegverekedést kedvelők biztos nem csalódnak benne.



Kritika: Alsóépület – Akinek nem jó (2015)

Én igyekszem mindig örülni, ha kijön egy új magyar lemez, főleg ha punk lemezről beszélünk. Mindig várom, hogy jöjjön valami átütő, valami eredeti, ami végre megváltja ezt a posványt, amiben nyakig ülünk. A Budapesten kívüli (szándékosan nem írom le a vidéki szót) zenekarokra pedig fokozottan rá vagyok izgulva, mivel egészen más, mondhatni természetes miliőjük van ellentétben fővárosi társaikkal. Így került a kezem alá az Alsóépület – Akinek nem jó című anyaga is. Nagy műértéssel hallgattam végig, minden hangot, váltást, különös tekintettel a szövegre. A borítóért nem tudom kinek a keze munkáját dicsérhetem, de egészen pofás lett. Tetszik, hogy hanyagolta a minimalista jelleget és teletömte mindenféle szimbólumokkal. El lehet rajta nézelődni. Az infantilisnak tűnő rajzfilmes összkép pedig egészen izgalmassá teszi. A zenét illetően viszont sajnos kicsit csalódnom kellett. Összességében ez egy nagyon kerek és korrekt, mondhatni profi punk-rock lemez. A hangszerek és az ének szépen elválnak egymástól, tehát jól szól. A dobosnak puszilom a végtagjait! A profizmus lehet az oka, de emiatt több benne a rock, mint a punk. Az igazi nyers zúzások, a beleszarom attitűd nekem hiányzott. A címadó, Akinek nem jó a punk zene lerágott csontja. Sajnálom, hogy ez a négy hang megint egymás mellé került. Már nem is számolom az eseteket, de szinte minden punk zenekar játsza. Itthon legalábbis. A gitár szépen díszíti a meglévő elemeket. A refrének szépen húznak, megmarad az ember agyában. Az Újgazdag azért bele-bele bömböl a bucimba, ha éppen csend van. A Rendszerváltás kifejezetten tetszett. Szeretem, mikor egy punk zenekar szövegében szerepel a kenyér szó. Az összjátékidő egy kicsit hosszúra rúgott a maga 47 percével. De kísérletezzetek nyugodtan srácok! Az urai vagytok a hangszereiteknek, akkor erőszakoljátok meg őket! Nagyon bízom benne, hogy a következő alkalommal csak a szép és jó szerepel majd az írásomban. Aki tehát a kísérleti vonalat keresi ezen a lemezen az ne is menjen tovább. Viszont akik szeretik a jó csordaüvöltözést a koncerteken, és a dallamos punk-rockot, azok nem fognak csalódni. -Bencze Tibor- Az albumot teljes egészében meghallgathatjátok itt:



Kritika: Gulyás Band – Politika Varázs (2013)

Az Alsóépület után különösen izgatottá váltam a Gulyás Band kapcsán. Régebben már belehallgattam. Akkor tetszett a Jobb világ húzása. A 15 szám láttán először megijedtem, hogy túl lesz nyújtva a lemez, mint a rétes tészta, de mikor bedobtam a lejátszóba, látom, hogy az egész összesen 35 perc. No, ezt már szeretem! Töményen és röviden. 2-3 percnél nem hosszabbak a számok, egy odabaszni akaró punk lemeznél ez mindig nagy előny. A Nem hagyom magam egész jó középtempós nyitás. Felkészít az utána lévő pogóra, ami az Így vagy úgy-nál szinte elkerülhetetlen. Arra azért legyalulnék pár arcot, ha nem nőttem volna el a fent említett táncstílust. A szövegvilág a szokásos társadalmi problémákat feszültségeket tárgyalja, vegyítve a hétköznapok szürkeségével és kilátástalanságával, amiről tudjuk, hogy tényleg létezik. A Ha arra gondolok, a Nem hagyom magam szomorkás hangulatát viszi tovább. Úgy tűnik, a punk zenekarok ebben az országban egyformán szomorúak és dühösek mindenhol. A Viszlát megint az ősharagra gyúr. A refrén és az utána lévő átvezetés kurva jó. Hála Istennek, hogy feltalálta az emberiség a beütő cint! A hídtól meg lementem hídba. Szeretem az ilyen trükkös dolgokat, jobb mint egy gitárszóló. A szó pozitív értelmében néha olyan érzésem van a lemez hallgatása közben, mintha az Auróra szexelt volna az Exploiteddel, és kiszülték volna a Gulyás Band-et. Az Így maradtam megint egy fasza gyalulós téma, fasza torok-gyomorból kinyomott a vokálokkal, hirtelen váltással a közepén, ahol a srácok visszahúzzák a tempót, aztán szépen lekeverik a felvételt. Még egy robbanást azért szívesen benyeltem volna, de így is szép az íve. A saját számok a harag és a melankólia táptalajából nőnek ki. Ha nem is minden szám üt be így felvételen, de van egy-kettő ami bőven elviszi a Politika varázst a hátán. A feldolgozásokat valamiért mindig úgy várom, ahogy a gyerekek a karácsonyi ajándékot. Legfőképp azért, mert bízom benne, hogy valamelyest újraértelmezik az elődök hagyatékát. De azt még mindig nem fogtam fel, hogy miért mindig a legunalmasabb számokat veszik elő az utódok. A Mindennek te vagy az oka jó szám, de a 88-as csoporttól, és még a CPg-től is a leggyengébb. Az ETA-ban ellenben megtaláltam a várva várt a súlyt. A versszak végén nyújtott gitárhang teljesen gecivé varázsolja a nótát. Imádom. Summázva a dolgot, biztos vagyok benne, hogy élőben azért szép kis húsdarálót csinálnak az urak a színpad előtt, aki pedig szereti, ha sírva darálják az lögyböljön az arcba egy kis pieszt, aztán rúgják szét a kertet, meg egymást is.



Kritika: Idill of Chaos – Nemzeti Gyásznap (EP-2014)

Aki egy kicsit is tökösnek érzi magát tizen-huszonévesen és nem veti meg a rockzenét, egész biztos zenekart akar alapítani. Aztán vagy lesz belőle valami vagy nem. Többnyire persze nem. Néhányuknak azért sikerül, valódi eltökéltségtől vezérelve összehoznak ilyen-olyan bandákat, többségük később mégis lemorzsolódik, mérhető kvalitású zenét pedig alig produkál közülük néhány. És akkor az eredetiség, mint erény és fokmérő még szóba se jött. De ne legyünk telhetetlenek, érjük be kevesebbel, sablonos műfajhű minőségi dalokkal. Most jut eszembe, van még egy típus: az „erőltessük, menni fog” ambiciózus képviselői, akik ha törik, ha szakad, zenélnek (akár éveken át), figyelmen kívül hagyva minden kritikát és egyéb ellenvetést. Az Idill of Chaos tipikusan ilyen zenekar benyomását kelti. Érdekes módon – ugyan eltérő felállásokban – közel 10 éve zenélnek, mégis csak 2014 nyarán jelentkeztek első lemezükkel, egy 3 számos EP-vel, ami finoman fogalmazva sem hozza azt a nívót, ami elvárható lenne egy évtizede működő csapattól. Azonnal el is mondom miért, kezdjük az elején.   A martfűi zenekar alapvetően dark/goth/metál vonalon mozog, zenéjüket goth ’n’ roll stílusmegjelöléssel aposztrofálják, amivel nincs is semmi baj, nagyjából megfelelnek a billognak. Legalábbis ami a hangszeres részt illeti: mélabús dallamok, feszes metál riffek, élvezetes szólók, dupla lábgép. Pontatlanság, suta dalszerkesztés elvétve tapasztalható, viszont az ének (keserédes hörgés / „tiszta” ének) hamissága, az előadásmód hatásvadász mesterkélt jellege és a közhelyektől hemzsegő sokadrangú dalszövegek valósággal a mélybe rántják a zeneileg stabil közepesnek mondható produkció színvonalát. Az angol név dacára magyar nyelvű dalokat írtak, és bár tiszteletreméltó, hogy nem rohantak a könnyebb (?) utat jelentő angol nyelv ölelő karjaiba, a magyar nyelvű szövegírásba bizony beletört a bicskájuk. A dalok tematikája a megszokott mederben csordogál, unásig ismételt toposzok követik egymást: elfojtott szuicid hajlam („Talán a testünket egy fán lógva találják szombat délután”), magány, sötét éjszakák, telihold, hideg szellő, félelem és bizonytalanság. Csak úgy sorjáznak a már-már lukácsi (Tankcsapda), sőt, pusztai zoltáni (Aurora) magaslatokba csapó megoldások, pl. a jól ismert bibliai sorok kifordítása „Mi atyánk, ki vagy a tévében”, belső rímek „Bomlik az ész, ez a dögvész”, vagy,mint ez a mindenféle kommentárt feleslegessé tevő költői kép: „Sötétre festi a fekete vásznat”. Hogy mi az, ami sötétre festi a feketét, az ugyan nem derül ki, mindenesetre értjük, hogy ez egy nagyon szomorú dal. Ezek mellett az égbe kiáltó szörnyűségek mellett üdítő színfoltként hatnak az Agregátor zenekart koppintó, vagy épp előtte tisztelgő gitárszólók. A hangzás száraz, fapados demófelvételként hat, a dobok kopognak, a keverés pocsék. (Szomorkás őszi napokon, hallgassunk…