• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Cikkek "kritika" címkével



Kritika: Tűzerő – (2013) Égig Emel [EP]

KRITIKA Tűzerő – Égig Emel [EP] 2013 Régebben is találkoztam már a névvel, hogy Tűzerő, de megmondom őszintén, utánuk keresni is lusta voltam sokáig. Azt hittem, ezzel a névvel itt egy újabb sablon-hevi-osszián, …és mekkorát tévedtem. Kövezzetek, megérdemlem, a bandanév sosem mérvadó, max irányjelző. Az együttes 4 éves múltra tekint vissza, 2009 áprilisában edződtek bandává a Zrínyis arcok, ezt követően egy nagylemez látott napvilágot Rock&Roll Szenvedély címen, majd kaptuk ezt az EP-t 5 dallal, 22 percben, ami az Égig Emel névre hallgat. Jókora evolúció van a muzsikában, ha egymás mellé teszem a két kiadványt, ami nem csak hangzásban, de zenei felépítésben is nyomon követhető. Az előző lemez megalapozta a továbbiakat, de több szempontból még útkeresésnek tudható be, elbillenhetett volna simán más felé is a dolog, de szerencsére nem így történt. Az Égig Emel EP No Silence munka, ezzel a ténymegállapítással azt hiszem kimerítően taglaltam is a minőséget: természetesen kifogástalan. Ez a ma már hál’ istennek egyre jobban alapkövetelménynek számító komoly megszólalás hihetetlen sokat hozzátesz a produkcióhoz, mert ha egy gyengébb stúdióba viszik a srácok ezt az anyagot, ne adj isten otthon veszik fel, hiába jók a témák, hiába fognak a riffek, nem emelkedne ki ilyen egyértelműen a hazai nu-heavy vonalból. Égig Emel EP! Csak, hogy tiszta legyen ez a szerencsétlen meghatározás: A Tűzerő power és heavymetal elemeken alapszik, de szakít az idejétmúlt hagyományokkal, a kötelező de kellemetlen stíluskövetelményekkel, mint unalomba fulladó, elnyújtott szólók, béna metálsikoly, stb. és lényegi mondandóját egy abszolút modern-metálba ültetve tálalja, egy nagyobb csipet aréna rock hangulattal (aréna rock értsd: pl. Nickelback). Ez az a fajta újonnan elővett, és újraértelmezett rockzene, ami 2013-ban sem ciki, sőt! Persze a szakmát nem újítja meg, egyértelmű; korszakalkotásról vagy stílusteremtésről szó sem esik, viszont amit kínál ez az EP, az egy olyan minőségi, átgondolt „sokadik”, hogy teljes mértékben megállja a helyét a színtér lehasználtsága ellenére is (ami véleményem szerint nagy szó), klasszikus, régi-metálosok figyelmébe is ajánlom! Ami megfogott továbbá, az a vokálok egyszerű, de tökéletes összhangja. Hangerőben, hangszínben, szólamban, mindenhogy. Kiváló énekessel van dolgunk, és nagyszerűen eltalált, ízléses témákkal, nincs túlvállalva semmi, és ez itt különösen jól áll a csapatnak. Követendő példa lehet ez sok feltörekvő metálformációnak, sok égő dologtól megkímélheti ez a mentalitás a zenekart. Dalszövegek passzolnak, vállalható, full macsó. Plusz jóság a sampler/billentyű sávok részéről, hogy nem tolakodóak, kiszolgálják a gitárokat annak rendje és módja szerint, telítenek, színesítenek, pontosan arra használták az elektronikát, amire való ebben a metálkörnyezetben. A…



Kritika: Over My Dawn – Absztrakt Párhuzam (2012)

Over My Dawn – Absztrakt Párhuzam (2012) A 2010-ben alakult szolnoki metalcore zenekarnak ez az első nagylemeze. Túl vannak már egy demó, egy EP felvételen és 2011-ben rögzítettek egy dalt Veres Gábor (Watch My Dying) énekes közreműködésével. A zenekar egyébként is a WMD nagy tisztelője, ami érződik is zenéjükön, ezzel viszont semmi baj nincs, nem másolásról van szó. A közeljövőben tervezik egy Remix lemez kiadását is, erről az egyik átiratot (Omerta) – pont amiben Veres Gábor is feltűnik – már meghallgathatjuk akár a Facebook-on is. Természetesen dubstep formában éledt újjá a dal. A dubstep nagyon izgalmas műfaj, és ha nem feltétlenül a main-stream képviselőit vesszük alapul, még érdekes is. Viszont nem kimeríthetetlen és alig több mint tíz éves, így igen valószínű, hogy egy-két éven belül borzasztóan ciki lesz még itthon is. Sajnos ez öncsapda. De térjünk rá inkább az originál nagylemezre, ami viszont szakít. Jelenleg a zenekarnak nincs dobosa, ez lehet akár egy felhívás is, de nem árt ha a jelentkező érzi a duplázót és szereti a komplexitást. (Azóta a doboshiány megoldódott -szerk.) Nem elsős anyag. Hallgatni viszont nem nehéz, semmi szélsőség, de végig igen feszes, intenzív hegesztés jellemzi a lemezt. A felvételek a gyulai No Silence stúdióban készültek. Egy picit mintha túl lennének torzítva a gitárok, de hangzás mégis remek. Abszolút modern, nagyon szépen ütköznek a tompított gitár riffek a lábdobbal. És rengeteg jó riffet halmoznak fel a srácok a kilenc dalban. Már önmagában is becsülendő amilyen magas igénnyel játszanak a ritmusokkal, és értik a breakdown lényegét is (ld. Képszakadás című szám). Nem akarom túlmagasztalni, mert mindenki hallhatott már hasonlót, de az biztos, hogy izgalmas és precízen kidolgozott lemezzel ajándékozott meg minket az OMD. Apropó „srácok”! Ez nem is ilyen egyszerű: a zenekarnak van egy hölgy tagja is, bocsánat. Haragudjon meg rám aki csak szeretne, de hová van az kiírva, hogy kötelező intrót készíteni egy lemezhez? Ettől olyan lesz mint egy pornófilm: senki nem ér rá az elejével foglalkozni, mert bármelyik szappanoperában is láthatunk szép embereket beszélgetni egy presszóban vagy egy konyhában. Fel sem fogtam, mit hallgatok, azt hittem az intró alapján, hogy valami opera metál lemezzel van dolgom. Na, mondom! Szép estém lesz…. Nem csak felesleges, de félrevezető is a lemez előjátéka. A főműsor viszont mindenképp dicséretet érdemel. Tessék rájuk figyelni, mert nagyon fiatalok és ügyesek. -Kovács Balázs- Over My Dawn a Facebook-on.



Kritika: Narkolepszia – (2012) Képek

Alig egy héttel a mini interjú után, itt a lemezkritika! Narkolepszia – (2012) Képek Erről a kiadványról különösen nehéz tárgyilagosan nyilatkoznom, hiszen haver-zenekarról van szó, némi „közös múlttal” a háttérben, de tegyünk egy próbát. Göbölös Bence, aki a felvételekért, keverésért és masteringért egyszemélyben felelős a „Képek” lemez esetében, nem rég még nálunk dobolt (OMD), a Narkolepsziában viszont, már mint gitáros mutatkozik be nektek! Kezdjük az elején. Az albumon egyelőre 7 dal kapott helyet, melyek közül kettő („Eső I. felvonás”, „A Világ Végére”) instrumentális szerzemény. Nagylemez vagy EP? Nagylemezről beszélünk, a dolog furcsasága annyi, hogy 3 dal lemaradt a dec. 21.-ére beharangozott megjelenésről, mert a srácoknál útközben tiszteletét tette a technika ördöge, aki úgy néz ki nem érte be live-streamen való megfigyeléssel (a zenekar online közvetítette a stúdiómunkálatokat, ezért az ötletért nagy highfive jár!). Hamarosan befejeződnek a még hiányzó trekkek felvételei és utómunkái, és kapjuk is a többi mellé. Két énekest hallunk a lemezen, Keskeny Viktor a hörgésért felel (nem death growl, nem scream; ez hörgés, de kapunk ízelítőül egy árnyalatnyi pigsqueal-t is, jelentősen fejlődött a vokál részleg az előző demó óta), Molnár Gergely, akit az Orpheum vagy ex-Szikla bandákból ismerhetünk, a tisztákat hozza, mind ezt 70-30 arányban terítik. A szövegek magyarul szólalnak meg, de sajnos ez is veszi ki az anyag „élét”, pedig pont fordítva kellene hogy legyen. Sokan azt mondják, hogy ez a fajta zene (*.core) angol nyelven született, és legtöbb esetben úgy is szól a legjobban. Ha az embernek nincs igazán mondanivalója, angolul akkor is könnyen elkamuzgat a zúzás alá, igazából a hazai bandák jelentős százaléka ezt is teszi, nézz csak körül. Viszont ha már valaki veszi a bátorságot, és árral szemben, magyarul szeretne eljutni a közönségéhez, akkor ahhoz össze kell szedni ám mindent, hiszen mindenki érteni fog itthon minden egyes mondatot, mert nem kell fáradnia még annyival sem (és nem is fog), hogy elolvassa a szöveget külön, vagy lefordítsa magának. Úgy érzem, a „Képek”-en egész egyszerűen túl sok a kényszer-rím, a kényelmetlen ritmizálás ahhoz, hogy ebből a szempontból élvezhetőnek jellemezhessem, a gyakorlatlan szövegírás minden jellegzetes gyermekbetegsége megtalálható rajta. Lehet jobban járt volna a produkció egy közepesen konyha-angol megközelítéssel is, mint így. Ettől az apró (de zavaró) tényezőtől eltekintve a témák horzsolnak rendesen, adják amit a stílus előír, bár sokszor unalmasan sablonba hajlóan. A versszakok gitársávjait hamar lezavarták „nullázásokkal”, alap lépkedésekkel, és a refrénekre figyeltek oda inkább, hogy az fogósabbnak, már-már populárisnak hassanak, ez érezhető első hallásra. Viszont….



Kritika: Borgia – Minden dalok vége (2012)

Borgia – Minden dalok vége (2012) A Borgia egy kunhegyesi zenekar 2010 év vége óta működik jelenlegi felállásában. A teljes történetük messzire vezet és igen szövevényes, nem is mennék bele mélyebben, viszont könnyű lenyomozni. A zene populáris rock néhol folk hatásokkal, meg funky, meg sok minden. Nem tudom, a zenekar hova sorolná magát, persze az a legjobb, ha sehova. A (szerintem tényleg) vicces című Bordadal elején egy kicsit levert a víz. Van a főtémában egy olyan billentyűhangzás, ami miatt külön örülünk, de nagyon sokan, hogy nem a nyolcvanas években járunk. Ha direkt van, akkor meg azért baj. Pedig ez egy jó dal. Az énektémák ízlésesek és változatosak. Szépen gördül az egész, a refrén kifejezetten izgalmas, bár a végén talán egyel lehetne kevesebb is, jó ha marad egy kis hiányérzet. A Megrakják című dal a Megrakják a tüzet című és kezdetű népdal átirata. Szép régi stílusú népdal ez, de nehéz belőle kihozni valamit azon kívül, ami. Ennek megfelelően a Borgia által bemutatott parafrázis legjobb része akkor kezdődik amikor elfordul az eredeti dallamtól. Egészen kellemes és szépen kidolgozott mai popzene hangulatos gitártémákkal. Az EP befejező, harmadik száma a Sámántangó. A szöveg a világvégéről szól. A jó hír, hogy nem értem teljesen és bízom benne, hogy én vagyok hozzá kevés. A világvége nagy általában eléggé titokzatos, mivel még nem volt, ha lesz, nem lesz szemtanú aki elmesélné, és persze nem lesz kinek. Hálás téma és 2012-ben aktuális volt, mivel találtunk egy kövön egy naptárt ami nincs meg végig. Nagy bajban voltunk tehát. Sajnos a mai egyházak világvégéi már csak a saját hívőik ijesztgetésére alkalmasak, de a maják bizonyára jobban tudták… Simán megér egy dalt. A címről biztosan nem csak nekem jut eszembe Tarr Béla szinte azonos (Sátántangó) című kerek 450 perces filmes kinyilatkoztatása, ami valójában a széthullásról szól, tehát van párhuzam. Nem éppen egyedi ez a dal, de zenei ötlet van benne, jól felépített, átgondolt darab. Csillog-villog, mindenhol van benne zene. -Kovács Balázs- Borgia honlap Borgia Facebook



Kritika: THREESOME – Rise of the Machines (2012)

THREESOME – Rise of the Machines (2012) A szolnoki THREESOME zenekar 2007-ben alakult, három alapító tagja Csík Gábor (ének, dob), Rivasz Gergő (gitár, sampler, szöveg) és Rocsa Róbert (basszusgitár) volt. Később a basszusgitárt Takács Olivér vette át, de ezen az egy tagcserén kívül azóta is változatlan felállásban űzik az ipart, ami ritkaságszámba megy itt Szolnokon. Tavaly jelent meg az első nagylemezük, Rise of the Machines címmel, ami stílusban a modern metálhoz és az alternatív rockzenéhez közelít, némi elektronikával fűszerezve. Kezdjük az elején. Sosem szerettem az intrókat, általában skip-elem is őket, de az Introduction dallamvilága teljesen megfogott. Tökéletes indítás, előrevetíti az egész lemez hangulatát, bár ennek ellenére egy kicsit még így is hosszúnak tartom. A vége egybeolvad a lemez nyitó dalával, a Spaceshift-tel, ami a korong egyik slágere. Majdnem az egész lemezre jellemzőek a jól eltalált dallamú refrének, mint ebben is, az egyszerű hangszerelés, és az ének dominanciája. Így következik sorban a Harbinger of Rain, a Hero, a Puppetshow, és a My Life, melyekről mind elmondható, hogy fogósak, dallamosak, az érdeklődést abszolút fenntartják. Az ének egyik jellegzetessége, hogy szóvégeknél, néha random helyeken „felugrik”, amitől kiszámíthatatlanabb a dallamvezetés, és az egyik meghatározó stíluselemét adja a THREESOME-nak. Ezután következik a lemez címadó dala, a Rise of the Machines. Egy szövegrészlettel indul a dal, ami a marslakók inváziójáról szóló 1953-mas The War of the Worlds című filmből származik. A dal maga a szöveg és a dallamvilág miatt is a Terminátor filmekre utal. Élőben egy nagyon ütős animációt szoktak kivetíteni ilyenkor, ami kicsit elvonja a figyelmet a produkcióról és magáról a zenekarról, de a mondanivaló annál jobban átjön. Az ezután következő Ghost című dal mintha ennek a folytatása lenne, hasonló a dallamvilága, de lassabb, szomorúbb, oldja a Rise of’ feszültségét. Kicsit olyan érzésem van tőle, mintha a háborúnak vége lenne, nyugalom van. Személyes kedvencem a Down with the Rainbow, aminek a hangszereléséről nekem egyből egy számítógépes játék ugrik be. Nem tudom eldönteni, hogy vidám vagy szomorú-e a dal, bármit bele lehet „érezni”. Véleményem szerint eddig tartott a lemez első fele. A The River-nél kezdődik a lemez keményebb, de unalmasabb fele is. Az ének lényegében marad a megszokott, a gitárokban érezhető a váltás, sokkal metálosabbak, kicsit tekerősebb témák vannak az eddigieknél. A Pliknot!-nál azt éreztem, hogy Gábornak a refrénnel volt némi gondja, hamiskás, nehézkes. A Wings of Ikaros is egy kicsit nekem erőltetett, egyhangú. Kicsit kitérnék a szövegekre. Elsőre nem is gondolná az ember, hogy mennyi…



Kritika: Gulyás Band – (2012) Elmúlt Kor

Gulyás Band – (2012) Elmúlt Kor A Gulyás Band a 2000-es évek elejétől aktív zenekar, a (szinte kötelezően) sok kezdeti tagcsere után -Szolnokon vagyunk, itt mindenki játszott már minden bandában, kis túlzással-, Juhász Tamás (ének) csatlakozását követően a csapat elnyerte mai formáját, arculatát. 2003-ban egy 12 dalos demóval jelentkeztek, mely törzsanyagát képzi a 2012-es, Elmúlt Kor c. nagylemezüknek. A korongon 20 tétel kapott helyet, ami így leírva indokolatlanul soknak tűnhet, viszont ez esetben egy zenekar munkásságát összefoglaló kiadványról beszélünk, ha úgy tetszik egy gyűjteményes lemezről, ezt ne feledjük! Ha sikerült jól értelmeznem az „Elmúlt Kor” lényegét, ez egy korszakot zár le a zenekar életében. A stílus adott: riffközpontú, egyszerű punkrock, magyar szöveggel, átlag két és fél perces trekkekbe foglalva. A szövegekre nem térek ki külön, hiszen aki hallott már magyar punk zenét, az ismeri a Gulyás Band életfilozófiáját és társadalmunk jelenségeiről alkotott véleményét. Nincs is ezzel semmi gond, pontosan azt hozzák, amit a stílus előír, mellébeszélés nélkül, nyersen az arcba, négysorokba szedve. Ami feltétlen kiemelendő, az a hangzás. Tekintve, hogy otthoni körülmények között, saját cuccokkal vették fel a srácok a témákat, eszméletlen jó, feszes atmoszférát sikerült felhúzni a dallamok köré! A gitárok szépen szólnak, jó ízléssel sikerült eltalálni a hangszínt, a dobhangzás kellően trú, de simán élvezhető, nem csak underground arcok számára, az ének pedig, hát külön sorokat érdemel: Tamás hangja egyszerre dühös és sértődött, olyannyira, hogy a szövegek tartalmi, lényegi mondanivalójának egydimenziósságát simán feljavítja a stílus, ahogyan megszólalnak azok a szavak, amiket egyébként már mindenki hallott minden sorrendben megzenésítve. A kellemesen alföldi attitűd iszonyat sokat dob a produkción! A Gulyás Band zenéjének alappillére a lendületes, energikus, egy tempóra ültetett, egyszerű odamondás. A gitártémák is ezt hivatottak kiszolgálni, nem tolakodnak az ember arcába, maradnak a háttérben a bevált recept szerint: 4 akkordos szövegtéma, refrén, nagyritkán bevillantva egy standard szólót is, ami mondjuk inkább egy pár másodperces dallamjáték, mintsem hathúros nagy-megfejtés. Nyilván, punk zene. Kedvenc, vagy kiemelendő dalom nincs a lemezről, az igazság az, hogy bár sokszor végigpörgött a lejátszómban mióta megjelent, de nem sikerült túl lennem azon a jelenségen, ami új lemez hallgatásakor szinte kivétel nélkül felüti a fejét nálam: a dalok egyformák. Ez az érzés legtöbbször, kellő számú hallgatás után elmúlik bennem, és szépen kikristályosodnak a dolgok, hogy melyek a legnagyobb dalok, és miből lett csak töltelék nóta. A ’12-es Gulyás lemez esetében ez a letisztulás nem következett be nálam, és igen valószínűnek tartom, hogy nem is fog: a…

5 of 7
1234567