• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Cikkek "kritika" címkével



Kritika: Esti Kornél – Ne Félj (2014)

KRITIKA Esti Kornél – Ne Félj (2014) Először futtában hallgattam csak bele az Esti Kornél zenekar lemezébe, és rögtön éreztem, ez a zenekar maximális figyelmet érdemel, ezért szabaddá tettem az estémet, hogy csak rájuk koncentrálhassak. Az első szám (Ki a rosszak, mi a jók) kezdő gitár riffje a 70-es éveket idézi, mégis 2014-es hangzásba csomagolva, lendületes mai hangvételű szövegű dalt hallunk hibátlan hangszereléssel, dinamikával. Egy dologba tudnék belekötni, a pergő dobon jobban meghúztam volna a sodronyt. A Rohadt eső nagyon-nagyon jó dinamikai hangszerelés, nagyon-nagyon jó gitár sound, jó szöveg, megállná a helyét bármelyik rádióban. A Ne félj! című szám az énekesnek sikerült az a bravur, hogy ebben a dalban tökéletesen átadja érzelmeit. A Negyedik Unom már című szám egyik kedvenc dalom lesz. Dinamikus kezdés, ami az énekre hirtelen visszaesik, ezzel sikerül a maximális figyelmet felkeltenie. A gitáros hatalmas érzékkel a harmadik sor végénél száll be egy fegyelmezett rifffel, és a két verse közti dinamikai játékot tanítani lehetne. A dal szövege hűen tükrözi az érzésvilágot, mai stílusban megfogalmazva. A Nem vagy már az első szám, ami egy kicsit nem tetszik, viszont a dobos ebben a dalban brillírozik, remek érzékkel követve, kiszolgálva az éneket. Ebben a dalban a legzavaróbb a pergő dob sodrony hiánya. A Calcutta ismét jó ritmus képlet, jó szöveg a gitáros jó érzékkel marad a háttérben, szenzációsan kikevert chorusos gitár sounddal. A Tátott szájjal című szám jó gitár riff mögött szenzációs a második gitár hangulatkeltő játéka, bár én egy kicsit hangosabbra vettem volna. illetve a fő gitár riffet vettem volna halkabbra, így az ének is jobban érzékelhetőbb lett volna. Nyolcadik azaz a Téren című szám: eddig is dicsértem a szövegeket, de ennél a dalnál abszolút átjön az érzésvilág, gondolat. Ebben a dalban talált egymásra igazán az énekes hangja, stílusa, és a szöveg. A gitáros külön dicséretet érdemel, hogy a háttérben maradva hozzá tudott tenni ehhez a hangulathoz, alárendelve magát a dal hangulatának, és mondanivalójának. A Nincsen senki fent című szám nagyon jó a dal, de mivel eddig csak jókat írtam az énekesről, itt egy kicsit nehezményezem, hogy a refrénbe kicsit iskolásan, szótagolva énekel, hiányolom az átívelő hangokat, amit esetleg bátrabb visszhang effekttel meg lehetett volna oldani. Az utolsó számban (Véget ért) a dobos ismét remekelt, hogy folyamatos lábcin játék helyett csak időnként üt rá. A gitáros hangszínét fegyelmezett játékát, dinamikáját ismét kiemelném. A dal közepén lévő gitárszóló szintén a 70-es éveket idézi, mégis újnak érzem. A szöveg, szokás szerint…



Kritika: Recovery – (2014) Different Dimension [EP]

KRITIKA Recovery – Different Dimension [EP] 2014 A Recovery zenekar hat fős tagságot számlál, és történetük egészen 2011 januárjáig nyúlik vissza, ekkor vetődött fel ugyanis Dávid fejében, hogy bekérdezi Zét, mit szólna, ha Britney-t nyomnának metálban. Elmondásuk szerint a Zé-n eluralkodó konstans röhögőgörcs ellenére a megkeresés sikerrel zárult, a zenekar megalakult, bár aztán kellett neki vagy három év, mire a fix legénység megtalálta egymást, és a közös hangot. Így 2013 nyarán a végleges formációban Diós Dávidot hallhatjuk basszusgitárnál, aki anno a Requiem zenekart vitte, Zé az egyik gitárnál, -ő a Tűzerőből lehet ismerős-, Alex a másiknál, aki most az Orpheumban is nyomja, -de néhány éve még a Claymore formációban láthattuk-, továbbá itt van még Süti a doboknál, aki a Vissza zenekar sorait erősítette a hős időkben, és Szultán, aki akár innen a szolnokzene hasábjairól is ismerős lehet, de önálló elektronikus produkciót is folytat Skahigan művésznév alatt, így nem meglepő, hogy a Recovery-ben a billentyűs munkakörét tölti be. Ezt a local-sztárcsapatot koronázza meg Papp Ági, aki az éneksávokért felel, és bár mondhatni nullkilométeresen került a bandába; ezt mára senki nem mondaná meg. Szóval adott ez a hat arc, akik kedvelik a mainstream, amcsi pop-énekesnők dalait (…a dallamvezetésüket mindenképp) meg a metált mint olyat, következésképen ezekből építkeznek, fel-/átdolgozások formájában. YouTube-ról biztos ismerős a műfaj sokaknak. Node. A Recovery nem éri be annyival, hogy cover-videókat pakolgat fel hébe-hóba YT csatornájára, közepes minőségben; a NoSilence mellett döntöttek, és felrántottak egy 5dal+intrót tartalmazó kislemezt Siminél (így a minőségről nem is kell szót ejtenünk, azt hiszem mindenki tudja milyen a NoSilence-hangzás). A korongon (merthogy fizikális, self-release formában is létezik a cucc) olyan közismert trekkeket oltottak fémbe, mint Adele „Rolling In The Deep”-je, Katy Perry „E.T.” és „I Kissed A Girl” c. számai, Lady Gaga „Love Game” témája, illetve a fentebb említett, szebb napokat megélt Britney Spears klasszikusa, az „Ooops!…I Did It Again” (amit többek közt a ’Bodomtól is hallhattatok már, de ez jobb. Trust me). Az albumot Different Dimension névre keresztelték, utalva ezzel a pop zene más megvilágításból való megközelítésére, és egyben idézve az „E.T.” soraiból is. A hangzásról bár mint mondtam túl sokat fölösleges beszélnünk, viszont az arányokról érdemes néhány szót ejteni. Adott a szokásos modern metál alap, amihez igazán annyi különlegesség társul (ha a héthúros műszert nem soroljuk ide amin Zé teker, vegyük ezt ma már alapnak), hogy a billentyű/szinti témák sok helyen elütnek a szokott megközelítéstől. Igazából nem is billentyűzés ez a szó…



Kritika: Tigris – (2012) Maxi [EP]

KRITIKA Tigris – 2012 Maxi Mi az? Sárga, fekete és rengeteg zöld? Újra Tigris, igen. A szolnoki zenekar ugyan 2008 tájékán lehúzta a rolót, de 2011-ben mégis úgy döntöttek, folytatják, és fel is vettek összesen három dalt, és az elkészült lemezt előrelátóan „2012”-re keresztelték. Ez a megjelenés nem egyértelműen egy nagylemez előhírnöke, a Tigris spontán működik, nem a jövőnek él… Ezt úgy is fel lehetne fogni, hogy fogalmuk sincs, mit akarnak, de annyi biztos, hogy nem erőlködnek, így nem is lesz erőltetett, amit csinálnak. A szövegek a zenei szubkultúrához híven most is a marihuána tiszteletéről, szólnak, bár a címadó dal hazai kontextusba helyezi a témát: „…csak egy ellenség vagyok.”. Tisztelem az olyan harcosokat, akik tudván, semmi esélyük, mégis síkra szállnak az igazukért. Más szóval igazi harcosok. Feltűnően jól keveri a zenekar a lendületes rock témákat reggae motívumokkal, meg szinte mindennel, ami csak létezik a jamaicai popkultúrában. Ez nem újdonság, pont ettől volt mindig érdekes a Tigris. Az első két dal talán a szokottnál is pörgősebb, míg a Divatos című felvétel visszafogottabb, klasszikus reggae lüktetést hordoz. A végén viszont csak nem bír magával a dzsungel fenegyereke: sodró ska téma zárja a lemezt. Igazi koncertre termett dalok. Telt és pörgős a zene, előttem van, ahogy Copy Con – akit újra tagként üdvözölhet a zenekar – körbeugrálja a színpadot. Elképesztő energia van a srácban és ez a zenekar precizitásával és dinamikájával együtt magával ragadó összképet ad. A Tigris nem sok koncerttel kényezteti közönségét, jó lenne tudni, számíthatunk-e rájuk a jövőben, de erre a kérdésre valószínűleg ők sem tudják a választ. Ez egy baráti kör, nem szervezik túl a jövőt, ráadásul mindenkinek megvan a saját külön zenekara. Próbálni sem sokat tudnak az idő közben kialakult földrajzi különbségek miatt. Ezért örüljünk annak, aminek lehet, és ha feltűnnek valahol, senki ne hagyja ki, mert nem tudni lesz-e következő alkalom. Kovács Balázs



Kritika: Magor – (2009) Végig az úton [Wild Magazin mellékleteként 2012 újra megjelent]

KRITIKAMagor – Végig az úton 2009 (Wild Magazin mellékleteként 2012-ben újra megjelent) A zenekar minden egyes tagja magabiztosan, stabilan üli a szert. A Speck Roland csontig hatoló üvöltős éneke nagyon odavág! Amit mond, na az ki van mondva. Tovább erősíti az egyébként is példaértékű feszességet. Pont ez lenne az a szó, ha egy szóban kellene az egészet leírnom: feszesség. Nagyon sok erőteljes, igényes riff van a lemezen, de a Nem kell hogy félts című harmadik dal szóló előtti bridge témája ezek között is a legkomolyabb. Van benne egy kis matek, ami nagyon jól megy a feszességhez, de ez persze már ízlés dolga. Nem azért nem matekozzák túl, mert nincs elég fantázia, hanem mert ez a zene tudatosan egy nagyobb halmaznak szól, ezért könnyen értelmezhető, elsőre szerethető. Nem találták fel újra a metált, viszont profin, igényesen, nagy odaadással prezentálják. Erre jönnek még Kátai Roland atom gitárszólói. A Magor „végleges” formájában 2007 óta létezik. Később még azért történt néhány tagcsere, ami minőségben nem, de a megvalósítandó célok útján néhányszor visszavetette a zenekart. Ez a lemez valójában a csapat harmadik megjelenése. Korábban már jelentkeztek két demóval, ez a mostani kiadvány a második kiegészített verziója, ami már tartalmazza a legutóbb rögzített, fentebb említett Nem kell, hogy félts című dalt. Ez a lemez a Wild magazin mellékleteként is megjelent. Amúgy sem egy bujkálós fajta zenekar a jászberényi Magor: Tankcsapda turnékon is feltűntek már több ízben, mint előzenekar, de a fesztiválokon is gyakori szereplők. A szövegek nem saját munkák. Nem kínos ha egy énekes nem tud szöveget írni, csak az, ha mégis megteszi. Jelen esetben Galli Kriszta tiszta, sallangmentes, feszültséggel telt szövegeit élvezhetjük. Egyszerűsége miatt jól megy az erőteljes zenéhez, lélekből jövő egyértelmű közlés. Demónak hívni ezt az anyagot ilyen hangzással és kidolgozottsággal egyszerűen szemtelenség. Ez egy remek EP, bár ez nem minőségi jelző, de a demo egyszerűen túl szerényen hangzik a befektetett munkához viszonyítva. Sokan zargatják a zenekart, hogy legyen már végre egy nagylemezük. Jogos, bár én beérném sok kicsivel is, a valódi helyzet viszont az, hogy a zenekar a megalakulása óta átlagosan évente kevéssel több, mint egy számot rögzít és publikál. Ezen tényleg lenne mit felpörgetni, bár valószínűleg nem az akaráson múlik. Kovács Balázs



Kritika: The Heartless Aisha – (2013) Confused [EP]

KRITIKA The Heartless Aisha – Confused [EP] 2013 Jó pár hete, vagy talán hónapja is, hogy kijött a mezőtúri The Heartless Aisha bemutatkozó kislemeze, a Confused. Iszonyat sok felvezetés és beharangozás előzte meg a megjelenést, mindenféle promóvideók, stb; a csapat első ránézésre is sokat ad a küllemre, a megalapozott, átgondolt arculatra, a profizmus látszatára. De nem csak a látszatra, tényleges, mögöttes tartalom, és hangszeres tudás is társul a jó megjelenéshez, nem egy üres divat emocore-t kap a közönség (ok, posztrock, whatever). A kislemez egy koncept anyag, az első és az utolsó dal adja a keretet a sztorinak, ami bár öt dalt foglal magába, játékidőre mégsem hosszú, de tartalmas, és fele annyi sablont sem hoz, mint amennyi mondjuk indokolt lehetne egy hasonló trendi csapat esetében. Laliék tisztában vannak vele mit és hogyan szeretnének átadni a nagyvilágnak, a közönségnek, és ez a határozottság érződik a produkción. Szarnak rá mi van, tudják mi a jó, a többi nem számít, mindenki oda teszi a zenéjüket ahova akarja, változni nem fog tőle semmi, ez jön szívből, ezt tolják. Valami ilyesmi hozzáállás sugárzik az Aisha felől, és ez tök őszinte, bejövős dolog. Elszomorító tud lenni a mai csapatoknál, mikor valami úton módon kibújik a szög a zsákból, és kiderül, hogy az arculat 90%-a egy felvett baromság, ami csak azért van, hogy az jöjjön le, ők mekkora menő arcok, és mennyire részét képzik a színtérnek. Pont ezért jó ilyen csapatokba botlani mint az Aisha, akik mentesek ezektől a kiábrándító önmegjátszásoktól. A THA, mint jelenség, azért (is) áll közel a szívemhez, mert „tudják hanyas a kabát”. Ez némi magyarázatra szorul, igaz? Az Aisha, lévén a tagok nem nullkilométeresen hozták össze ezt a formációt, tisztában vannak az underground zenei élet támasztotta elvárásokkal, követelményekkel, és (csúnyán kifejezve az) erőviszonyokkal; a promóció és a zene egyaránt erről árulkodik. Valahol azt írtam/mondtam róluk, hogy egy nagy egymásra találás a THA. Most úgy folytatnám a mondatot, hogy ez az EP ennek a felismerésnek a gyümölcse, melyet öt ember munkája gondozott, míg végül csak beérett. Az anyag a No Silence-ben készült természetesen, így minőségbeli panasza senkinek nem lehet, szépen kevert felvételek születtek. Az egyetlen észrevételem a hangzással (de talán inkább hangszereléssel) kapcsolatban, hogy sok a magas tartomány, főleg a gitároknál. Mivel az énektémák is jellemzően magasan szólalnak meg, így én több mély, illetve testesebb kíséretet gyúrtam volna hozzá, hogy egy kicsit teltebb legyen az összhatás. Szőrszálhasogatás, nyilván, hiszen koncerten ugyanezt tapasztaltam azokon az Aisha…



Kritika: Fiktív – Loretta (2012)

KRITIKA Fiktív – Loretta 2012 A zenekar 2004-ben alakult Szolnokon. Saját stílusmeghatározásukban a skandináv stoner rock/stoner metal vonalra helyezik magukat, ezen belül is a svéd Dozer-t említik egyik fő inspirátoruknak. Nos, ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez így egy az egyben nem esett le. Annyi biztosan igaz, hogy nem az a lomhán menetelő blues alapokkal sokkoló zenéről beszélhetünk. A rock és a metal inkább a kiindulópont. Nekem mondjuk a Shapat Terror hamarabb jut eszembe, mint a Dozer. Ezért talán elsősorban az ének grunge jegyekkel átitatott hangulata a felelős. Egy kicsit túl nagy misztikum lett az egész stoner mozgalom tagozódása. A másik véglet meg még mindig Tomi Iommi-t emlegeti bármely stoner vagy sludge produkció hallatán, na persze ez is túlzás. Hátha csak én egyedül veszítettem el a fonalat, de láttunk már mindannyian olyan műfajokat, melyek a kihalástól való félelmükben elkezdtek tagozódással szaporodni, de valós különbségeket csak az jelentett a kialakuló alműfajok között, hogy azokat különböző zenekarok képviselték. A stoner rock ne haljon ki soha! Ez csak egy példa, hogyan tud kéz a kézben hülyét csinálni (sok)mindenkiből a média és a zenészek. Szeretném őszintén megkérni a zenekart, és minden tisztelt rajongóját, hogy ezt ne vegye magára. Tényleg ne! A jó vastag riffek, súlyos dobok megteszik a hatásukat. Megvan benne a kötelező svung, de különlegesnek harmadjára sem hallom sajnos. Pedig csel van benne bőven: sokat játszik a zenekar a ritmusváltásokkal, de esetenként önmagában is különleges ritmusokkal találkozhatunk a lemezen. Van benne uniszónó, leves, második, minden… Ez a műfaj viszont azzal fenyeget, hogy ha nem eléggé hivalkodók az egyedi megoldások, akkor azok sajnos elvesznek a homályban. Vagy akkor kell néhány olyan riff, hogy mindenki garantáltan és azonnal lefossa tőle a bokáját. Azt viszont nem felejteném ki, hogy a lemezen azért hallatszik, hogy sok munkával, gondoskodással készült, ezért jól össze is van rakva. Világos, közepes szárazanyagtartalmú sörhöz ajánlanám. Promote your mixtape at ReverbNation.com Kovács Balázs FIKTÍV A FACEBOOKON

3 of 7
1234567