• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Cikkek "kritika" címkével



Kritika: Over My Dawn – Senki nincs aki vigyázna ránk EP (2014)

Tőlem távol állnak a „core” végződésű zenei irányzatok, kivéve a jó kis régi paraszthardcoret, szóval az Over My Dawn Ep-je nem csak elemzési szempontból volt izgalmas, hanem tudattágításnak sem állt utolsó helyen. Három tétel szerepel az anyagon. A zene a saját műfaji meghatározásuk szerint deathcore\metalcore. Felszínes ismereteim ellenére azt kell mondjam, hogy ez egy nagyon keményen kidolgozott és összerakott cucc. Izzadhattak vele a srácok rendesen. Rengeteg munka van mögötte. A szövegek nem is szövegek, hanem inkább versek. Erre mindig nagyon kényes vagyok, de ezúttal meggyőztek. A károgós\kiabálós részeknél sokkal erősebb a sorok, mint a lágyabb éneklős részleteknél, de van egy olyan érzésem, hogy ez a koncepció része. Része azért, mivel a számokban három fokozat keveredik. A zúzós, arcledarálós, német pontosságú breakdownok számomra iszonyatos élvezettel keverednek a szólógitár disszonáns díszítéseivel, ami aztán folyamatos zakatolássá alakul át. Majdnem moshpitet csináltam a szobámból. Ami viszont legyilkolja a dolgot, az a lírai énekes egység megjelenése. Ez ugyan ízlésbeli kérdés, ugyanakkor szerkezeti is. Az Over My Dawn kihasználja a zene alapvető és legősibb szerkezeti sajátosságát a feszültség és oldás folyamatos körforgását, ami zenészfüllel nagyon ügyes fogás, de személy szerint nálam kicsit kiherélte a számokat. A három dal közül a nyitó Száz Tenger a legerősebb, mivel ezekben található meg leginkább a fentiek kvintesszenciája. A Part inkább a nyálasabbnak mondható oldalát csillantja meg a brigádnak. A Harangok, viszont az első két tétel kellemes keverékét adják. Ez a legmatekosabb téma az EP-n. A megfelelő sorrend kialakításának köszönhetően arányos diagramja van a kislemeznek. Szakítás utánra, fültágítós fiataloknak, és a koncerteken tömegverekedést kedvelők biztos nem csalódnak benne.



Kritika: Dr.Justice – Éljen Adorján (2015)

A cikk megírása előtt sikerült valamelyest tájékozódnom, és kiderült, hogy a Dr. Justice tagjai egy időben az Enola Gay-ben is játszottak. Az E.G.-t pár éve hallgattam meg, akkor tetszett az a lendületesen dallamos világ, és kíváncsi voltam, vajon ennyi idő elteltével mi jön ki az urak kezei közül. Az Éljen Adorján! olyan friss, hogy most sír föl. A recept végtelenül egyszerű. Gyors és feszes punk-rock témák húznak el a fülem mellett, itt-ott már metálos szólókkal. A duplázó szétveri a tarkóm, szorzódik a négynegyed. Mire megpróbálnám felrúgni az asztalt, beköszönt egy kellemes ska darab, ami az ilyen levert vasárnap estéken kiváló kíséret a gyöngyöző homlokom és a cigim mellé. Az anyag egyébként iszonyúan jól szól. A Denevér Studióban tudják, mitől döglik a fül! A szövegekben a lokálpatriotizmus, nosztalgikus memoárok, szellemes játékok a közszellemmel, és a harag nyújtja érdes tenyerét kézfogásra. A Nem az én helyem című nótát külön kiemelném a szövege miatt. Tetszett, hogy nem primitív módon közelítették meg csak az egyik oldalról ezt a manapság igen kényes témát. Fő motívuma a meghasadás, a kötődés a földhez szívvel, és az irdatlan harag, ami a tehetetlenségből árad. Simán ordítanám teli torokból. A lemez másik jó húzása két dal punkos és ska-s értelmezése (Nemzeti punk, Csúnya vége lesz), mert nem csak a zenei horizont tágul általa, hanem ez a tömény 23 perc, megnyugvási pontokat is ad a hallgatónak, ami pont akkor jön, amikor szükség van rá, nem beszélve arról a plusz tényezőről, hogy bizonyítja azt, mennyire más hangulatot tud adni egy másik köpeny ugyanannak a gondolatnak.   Az Éljen Adorján! egy tisztességes punk-rock matéria, ami hóbortos nyári estéken nem mond csődöt, de a punk zenét nem váltja meg. A kísérletező szellem még itt sem akar kibújni a zsákból. Ez egy profi és egyenes lemez, és talán pont az egyenessége miatt, nem is várom ezt el tőle. Egyszerűen csak, kerek. -Bencze Tibor-



Kritika: Morfium – Égi mechanika (2013)

Egy jó kis thrash metal dühösebb napokon mindig jól esik. A Morfiumnál igencsak vártam már a dolgot, már csak a hardcore punk miatti titkos rajongásom miatt is. Bíztam benne, hogy végig intenzív és komplex darálásban lesz részem. Hát mit ne mondjak! Nem csalódtam! Te jó ég! Szóval az Égi Mechanika 2013-ban látott napvilágot. 5 kegyetlenül brutális tétel követi egymást. Végig az arcodba mászik és telehugyozza az agyadat. Géppuskadobok, gitármegerőszakolás, kvinthegyek és végtelen agresszió, progresszióval nyakon öntve. A borítót viszont nagyon sajnálom. Ez a metálzenekaroknál ilyen gyermekbetegség lehet, vagy én nem tudom. Nézem, nézem, van rajta sivatag, rakéta, füstfelhő, meg napocska. Ezzel nem is lenne baj, de az egész úgy néz ki, mintha egy a 80-as évek B-kategóriás sci-fi filmjeiért rajongó Ossian-fan készítette volna. A metálborítók világa nem akar felnőni. A zenei összkép teljesen egységes. Tradicionálisnak mondható thrash-gyöngyszemeket kapunk az arcunkba, semmi líra, bontogatás meg nyáladzás. A szövegvilág ilyen misztikus, kicsit horrorisztikus elemekből építkezik. Gőzöm sincs mit akar közvetíteni, de hálisten nem egy szövegcentrikus műfajról folytatjuk alkalmi esztétikai értekezésünket. A Véreb szépen kipontozott súlyos nyitása egyből rángásra indítja az alsó végtagokat. Elrepül mellettünk a 4 és fél perc, aztán szünet nélkül pattanunk is az Elidegenedésre melynek a lelke a nyálkásra tremolózott gitárszóló a közepén. Azt tényleg imádtam. A Nekrodité (zseniális cím!) versszak riffje egészen üdítő élményt nyújt a többi túlszínezés után. Van, úgy hogy, a kevesebb néha több. Ez most hatványozottan érvényes. A maradék két tételnél ugyanez a képlet, leszámítva, hogy a záró Hibernáció teljesen instrumentális.   A világot ez a lemez se váltja meg. Technikailag maximálisan ott van a szeren, de olyan extra zenei élményt nem nyújt, amit már ne hallottunk volna. A kísérleti jelleg itt sem tűnik fel. Ettől függetlenül valóban tisztességes munkadarab az Égi mechanika, és akiktől nem áll távol a thrash, vagy csak szeretnek üvöltözni a szobában egyedül halálos sebességű gitárszólókra, azok szerezzék be azonnal. -Bencze Tibor-



Kritika: Jászmagyarok – Hazánk e föld (2013)

Ha kritikát akar írni az ember nagyon sok mindent meg kell hallgatnia. A Jászmagyarok kapcsán felcsillant a szembogaram, ugyanis élek-halok a népzenéért, annak az újraértelmezését pedig mindig szívesen veszem, sőt! A lemez egészen jól szól, látszik, hogy törődtek vele. Egyik hangszer sem tolakodik előtérbe, mindegyiknek megvan a maga helye a zenében, és csak itt-ott lépnek ki a zakatoló alapból. A Nincs a magyar lánynak párja az egyik legjobb lemeznyitó dal, amit mostanában hallottam. Kellemes gyomorgörcs lett rajtam úrrá a hallgatása közben. A hegedű iszonyúan feszes, szinte megindul rá a láb, a gitárosnak pedig úgy örülök, hogy nem valami blues szólót tett a nótába. A kompozíció vége gyönyörűen pukkan ki. Ez a majdnem 4 perc nem untatja magát. A második nóta a címadó Hazánk e föld amolyan lírai vallomás a szűk és bővebb hazaszeretetről. Ilyet már hallottunk sokat, ami viszont igazán különlegessé teszi a dolgot, az a Jászsághoz való belső kötődés, amit nyilván a helyiek tudnak csak igazán átérezni. Számomra ez kifejezetten szimpatikus. De ez a hozzáállás az egész Hazánk e föld-et áthatja. Benne van az ilyenkor szokásos romantika, de elkerüli a szokásos témákat, vagy azokat sajátosan értelmezi. Nem egy unalmas, pátosztól csöpögő, irredenta zenekart hallunk, hanem egy a saját (lokális) földjéhez kötődő csoport zenei megnyilvánulását, és ez többé teszi a Jászmagyarokat mint egy átlagos nemzeti rock, vagy folk zenekart. A Túl a vízen kicsit popposabbra sikerült ugyan, de az elején található váltás tényleg zseniális. Kicsit zavarba is hozza az átlagos füleket. Tetszetős húzás. A tétel harmadik részét jászsági trash-metalként definiálnám. Ez a hármas egység teszi érdekessé a Túl a vízen-t, amely megmenti a hosszúra nyújtott nemzeti rock közhely-balladák sorsától.   A Fazekas Dávid egy vidámtöltetű megörökítése a jászjákóhalmai betyár történetének. Táncolható hangos könyv egy letűnt korról, a közepén jazzes intermezzóval. A lemez második felében több lesz a rockelem. Húzós, ugrálós témák keverednek a fenti recepttel, tiszta népi Led Zeppelin, a kifejezés jó értelmében. Az anyag záróakkordjaként újra felcsendül a címadó szerzemény ezúttal a jászberényi Déryné Vegyes Kar támogatásával. A helyi erők szép ívű összeborulása tökéletesen zárja ezt az 52 percet. Ajánlom mindazoknak, akik elfáradtak a Vesszen Trianon jelszavak durrogása alatt, és egy tisztább retorikájú, a helyi folklór szószával leöntött kellemes rocklemezre vágynak. -Bencze Tibor- Ha szeretnéd támogatni a zenekart, hogy továbbra is ilyen remek albumokat készítsenek, akkor megrendelheted a lemezt alábbi linkre kattintva.



Kritika: Gulyás Band – Politika Varázs (2013)

Az Alsóépület után különösen izgatottá váltam a Gulyás Band kapcsán. Régebben már belehallgattam. Akkor tetszett a Jobb világ húzása. A 15 szám láttán először megijedtem, hogy túl lesz nyújtva a lemez, mint a rétes tészta, de mikor bedobtam a lejátszóba, látom, hogy az egész összesen 35 perc. No, ezt már szeretem! Töményen és röviden. 2-3 percnél nem hosszabbak a számok, egy odabaszni akaró punk lemeznél ez mindig nagy előny. A Nem hagyom magam egész jó középtempós nyitás. Felkészít az utána lévő pogóra, ami az Így vagy úgy-nál szinte elkerülhetetlen. Arra azért legyalulnék pár arcot, ha nem nőttem volna el a fent említett táncstílust. A szövegvilág a szokásos társadalmi problémákat feszültségeket tárgyalja, vegyítve a hétköznapok szürkeségével és kilátástalanságával, amiről tudjuk, hogy tényleg létezik. A Ha arra gondolok, a Nem hagyom magam szomorkás hangulatát viszi tovább. Úgy tűnik, a punk zenekarok ebben az országban egyformán szomorúak és dühösek mindenhol. A Viszlát megint az ősharagra gyúr. A refrén és az utána lévő átvezetés kurva jó. Hála Istennek, hogy feltalálta az emberiség a beütő cint! A hídtól meg lementem hídba. Szeretem az ilyen trükkös dolgokat, jobb mint egy gitárszóló. A szó pozitív értelmében néha olyan érzésem van a lemez hallgatása közben, mintha az Auróra szexelt volna az Exploiteddel, és kiszülték volna a Gulyás Band-et. Az Így maradtam megint egy fasza gyalulós téma, fasza torok-gyomorból kinyomott a vokálokkal, hirtelen váltással a közepén, ahol a srácok visszahúzzák a tempót, aztán szépen lekeverik a felvételt. Még egy robbanást azért szívesen benyeltem volna, de így is szép az íve. A saját számok a harag és a melankólia táptalajából nőnek ki. Ha nem is minden szám üt be így felvételen, de van egy-kettő ami bőven elviszi a Politika varázst a hátán. A feldolgozásokat valamiért mindig úgy várom, ahogy a gyerekek a karácsonyi ajándékot. Legfőképp azért, mert bízom benne, hogy valamelyest újraértelmezik az elődök hagyatékát. De azt még mindig nem fogtam fel, hogy miért mindig a legunalmasabb számokat veszik elő az utódok. A Mindennek te vagy az oka jó szám, de a 88-as csoporttól, és még a CPg-től is a leggyengébb. Az ETA-ban ellenben megtaláltam a várva várt a súlyt. A versszak végén nyújtott gitárhang teljesen gecivé varázsolja a nótát. Imádom. Summázva a dolgot, biztos vagyok benne, hogy élőben azért szép kis húsdarálót csinálnak az urak a színpad előtt, aki pedig szereti, ha sírva darálják az lögyböljön az arcba egy kis pieszt, aztán rúgják szét a kertet, meg egymást is.



Jack – Demó 2015

Ismét bizonyított a kiskunhalasi zenei terrorbrigád. Leviék („ének”, zenekarvezetés) olyan erős anyagot vágtak az asztalra, hogy csak percek múlva tértem magamhoz a szédülettől. Közben meg folyamatosan újra és újra hallgattam a számokat, amik valósággal letaglóztak. Megdöbbentő, felkavaró élmény volt, holott eddigi munkásságukat ismerve, nem volt okom a meglepettségre. A felvett demó mindössze 3 szám, alig több mint 2 percbe oltva. Természetesen másodpercnyi félrenézésre sincs időnk, a lelket-testet bedaráló opuszok kompromisszummentes odafigyelést követelnek maguknak, megnyugvásra csak a 3. tétel befejezését követően van időnk. Mindvégig gőzerővel dolgoznak a srácok, a szélvész tempót rendszerint lassú, mély, bólogatós sújtós riffek követik, melyek legalább annyi energiát rejtenek magukban, mint a blastbeat/d-beat részek. Az egyszerre gyors és brutális zenébe ezek a jól időzített tempóváltások visznek változatosságot. A demófelvétel, mely a leendő 18 számos nagylemez előfutára, a nyers hangzást és a felhasznált zenei eszköztárat tekintve az előző három album szerves folytatásaként értelmezhető, közülük is leginkább a 2014-es Éberkóma EP-vel mutat rokonságot. Ezekben a dalokban is azt az agresszív crossover-grindcore vonalat viszik tovább, amit a 2008–at követő, kb. 2011-ben kulmináló zenekaron belüli átrendeződés indukált. Különösen az új dobos, Dani markáns zenei hatása érezhető azóta a Jack felvételein, ami magával húzta a gitárokat is, így teremtve új korszakot a zenekar életében. Míg korábban a hardcore/crust/punk/grindcore címkék változatos egymáshoz illesztésével jellemezték zenéjüket, mára általánossá vált az említett grindcore-crossover öndefiníció, aminél pontosabb meghatározást, találóbb zenei kategóriát mi sem adhatnánk. A legutóbbi lemezekhez viszonyítva, igazán karakteres változást csupán az „ének” terén tapasztalunk. A korai demókon/albumokon (Állítsátok meg, Te sem vagy más, Vissza ki az utcára, stb.) hallható szinte kifogástalanul érthető „éneket”, mára teljesen dekódolhatatlan, ugyanakkor ötletesen variált hörgő üvöltés, olykor gore zenékből jól ismert krákogva bugyogás váltotta fel. A szöveg meg olyan amilyen, a Téged akarnak c. lemez óta sajnos nem érdemes odafigyelni rájuk. Habár a társadalmi elidegenedés továbbra is aktuális, érdekes téma, ne a Jack zenekartól várjunk érvényes válaszokat. Továbbra is csak dühös tőmondatos diagnózisokat kapunk, többnyire összecsengő sorvégek nélkül, a dekonstrukciós dalszövegírás nevében. („Emlékek – mind kitörölve / Gondolkodás – felülről szabályozva; Színtelenül –szemlélni az ürességet / Vegetáció – egy sterilizált létben”; „A legújabb korban, barbárként élve / Önmagunkból kifordulva”.) Mindezek ellenére mondom: várom a lemezt. Tóth Béla István

2 of 7
1234567