A fegyverneki Zuhataggal már foglalkoztunk korábban, akkor első, 1997-ben megjelent demójukat vettük górcső alá. Már akkor is említettük, hogy a trió leginkább a kilencvenes évek végén/kétezres évek elején menő mocskos rock hullámába illeszthető, azonban sokkal energikusabb és fantáziadúsabb zenét játszik a stílus azóta is ismert és felkapott bandáinál.
Nash 2014-es szólóalbumára véletlenül akadtam rá, mikor a Wacuum Airs oldalát böngészve régebbi Bobakrome kiadványok után kutattam. Az előadóról korábban nem hallottam, és akárhogyan is próbáltam bármiféle információt felhajtani róla a neten, sajnos nem sok mindent találtam. Mindössze annyit, hogy egy kisújszállási formáról beszélünk, akinek első (és azóta utolsó) szólólemeze 2014-ben jelent meg, 2016 óta pedig a Slow Village nevű formációt erősíti.
Baljósan éteri szintetizátorral és feszült női mantrázással indít a Black Fever zenekar 2003-as EP-je, kiválóan megalapozva a hangulatot egy sötét, melankolikus, ámde alapjaiban véve szép és magasztos utazáshoz. Hamar rájövünk azonban, hogy nem feltétlenül arra a vonatra szálltunk fel, amire még az állomáson hosszú sorban állás után jegyet váltottunk.
A fegyverneki Zuhatag zenekar 1996-ban alakult. Nevük alapján valamiféle alteros, dark-rock brigádnak gondoltam őket, nagyobb meglepetés azonban nem is érhetett volna, mikor 1997-es demójukat betettem a lejátszóba és megnyomtam a “play” gombot. Ez itt, kérem, dögös, tökös rock’n’ roll muzsika, rengeteg húzós, stoneres, néha pedig blues-os behatással, ráadásul az érdekesebb és kísérletezősebb formából. Napjainkban is több ilyen bevállalós zenekarra lenne szüksége a megyének, sokkal többre! Az eredetileg kazettán megjelent anyag öt számot tartalmaz, és rendkívül lokálpatrióta módon az 5231 címet viseli. Ez a rövidke számsor nem más ugyanis, mint a banda szülővárosának, Fegyverneknek az irányítószáma. A kazetta egy demohoz, valamint ahhoz képest is rendkívül profin, mai füllel is élvezhetően szólal meg, hogy 1997-es felvételről beszélünk. Nagyjából az éra olyan menő zenekaraihoz tudnám hasonlítani a bandát, mint a Sex Action, vagy a Sing Sing, azzal a különbséggel, hogy a Zuhatag utóbbinál jóval érettebb és komolyabb, a Szaszáék brigádja által képviselt kínos műmájerség pedig abszolút hiányzik belőlük. Nem is értem, miért nem lett népszerűbb ez a zenekar országszerte, hiszen hallani az anyagon, hogy jól átgondolt, profi zenészek által összerakott, és ráadásul érdekes produkcióról van szó. Az demótleginkább azoknak ajánlanám, akik kedvelik a kilencvenes évek mocskos rock’n’roll-jának hangulatát, azonban kevésbé tudják elviselni a stílus hazai húzónevei által árasztott görcsös Amerika-imitációt és gondosan megtervezett és begyakorolt pózokat. A Zuhatag nevéhez hűen lehengerlően jó és erőteljes muzsikát játszik, és sokkal inkább szerethető, mint azok a formációk, akik a hard rock divat lecsengésével ruhát cserélve átnyargaltak a gengszert stílusra, vagy épp a fejkendőiket megtartva beálltak a pop-ipar nyáltól csöpögő slágereket gyártó gépezete mögé.
Az év első hónapjának közepén látott napvilágot a szolnoki 1Life legújabb lemeze, ami a Nincsen Kérdés címre hallgat, és tíz számot tartalmaz. Az album rögtön a címadó dallal indít, melyre egy hangulatos image-klip is készült Papp Zsombor rendezésében, amit lejjebb tekerve akár meg is tekinthettek. Zeneileg a banda hozza a tőlük jól megszokott, rádióbarát alter-rock vonalat. Dallamos gitárzene, a nagyközönség számára is emészthetően torzított hangzással, néhol minimális szintetizátorbetétekkel. Számomra kissé vékony is ez a sound, a ritmusszekció például szólhatna jóval ütősebben, és a gitárok is lehetnének valamivel dögösebbek, vaskosabbak. De ettől függetlenül persze profin összerakott anyagról beszélünk, ami hangzásban és szövegek terén is egy egyaránt egységes képet alkot. Tömegek számára is könnyedén emészthető, és ha lenne benne valami nagyon apró plusz, amitől az ember azonnal felkapná rá a fejét, mondván “ez igen!”, na akkor egészen biztos, hogy a srácok sikerre lennének kárhoztatva. Az a plusz, ami kiemelné a bandát a hasonló zenekarok áradatából. Valami védjegy, valami egyedi megoldás, azonban hiába kerestem ezt az apró kis extrát, sajnos egyik dalban sem találtam olyat, amitől felállt volna a hátamon a szőr. Ettől függetlenül persze a Nincsen Kérdés egy kifejezetten élvezhető poplemez, akadnak rajta fogós dallamok, jó megoldások, és a hangzása is teljesen hallgatóbarát. A legerősebb daloknak talán a Kopog a Szív, illetve a Sötét Van című tételeket mondanám, előbbi kissé pörgősebb, kellemesen dallamos vokállal megtámogatott nóta, míg utóbbi lassabb, számomra kissé az ugyanezen a címen futó 30Y szám hangulatát idéző darab. Ha a jövőben kissé rágyúrnának a srácok arra, hogy kis egyedi dologgal jobban kiemelkedjenek a tömegből, és kicsit erősebben oda mernének csapni a hangszereiknek, akkor véleményem szerint borítékolható lenne a közönségsiker, de persze így sem rossz ez, sőt! A lemezről néhány dal hallgatható a zenekar Youtube profilján is, a teljes anyagot pedig a Spotify-on és az iTunes-on tudjátok elérni. A bandát a friss hírekért Facebookon és Instagramon is követni tudjátok.
Tagadhatatlan, hogy a kétezres évek közepe a dallamos hardcore-punk korszaka volt. Remek bandák tűntek fel ekkoriban, majd buktak el alig néhány koncert, vagy egy kislemez után, és merültek alá a süllyesztőben. 2007 után ugyanis berobbant a metalcore-éra, ami lassan, de biztosan kiszorította, vagy legalábbis alapjaiban formálta át a skatepunkon és dallamos hardcore-on felnőtt srácok zenéjét. A 2007-ben alakult szolnoki Mandarins dalai felépítésükett tekintve inkább az előbbi irányzatba tartoznak, habár a dallamos ének és a hörgős vokálok váltakozása, valamint néhány súlyosabb(nak szánt) riff már arra enged következtetni, hogy a srácok nem feltétlenül Pennywise-on, vagy Comeback Kid-en nőttek fel. Valamiért úgy érzem, hogy a Mandarins leginkább olyan zenekarok nyomdokain szeretett volna haladni, akik a metalcore és a dallamos hardcore határán egyensúlyoznak (jó példa erre a korai Téveszme), viszont a felkészületlenség hiányának köszönhetően ez némileg félrecsúszott. A srácok zenei tudásán ugyanis érezni, hogy némileg bizonytalan, ami meglehetősen rányomja a bélyegét a szóban forgó, 2009-es kislemezre is. Az “A híd túloldalán” ugyanis egy első házi demóhoz képest tűrhető, azonban ma már szerintem egyetlen zenekar sem vállalná fel, mint hivatalos kiadványt. A zenei felkészületlenség egyébként a legkisebb probléma az anyaggal kapcsolatban. Az amatőr keverés szintén nem tett jót a daloknak, a cinek túl hangosak, a lábdobot alig hallani, és néha a gitárok is háttérbe szorulnak. Nem hallgathatatlan persze, de alapvetően érezhető a demóhangzás. A dobos nem egy Ritmikus Csimpifon (verhetné erősebben), és a srácok a gitárokat is csak simogatják, éppen ezért nincs igazi dinamikája a lemeznek. Ezen némi gyakorlás és egy jó stúdió persze segíthetett volna, bár lehet, hogy felesleges lett volna a igyekezet. 2005 és 2010 közt ugyanis a Mandarins-hoz hasonló zenekarokkal Dunát (vagy Tiszát) lehetett volna rekeszteni, és nem lennék őszinte, ha nem mondanám ki, hogy voltak, akik jóval erősebben és ötletesebben csinálták ezt a műfajt. A legnagyobb gondot azonban nem is a zenei rész, hanem az elképesztően hamis ének jelenti. Ritkán találkozni olyan énekessel, akinek sem a dallamos részek, sem pedig a kiabálós/hörgős vokálok nem mennek igazán, itt azonban pont ez a helyzet. Az énekdallam általában hamis vagy monoton, a hörgés pedig sokkal inkább hat úgy, mintha erőlködős öklendezés vagy hányás lenne, ami elképesztően irritáló tud lenni egy idő után. Ezen néhol segítenek a dallamosabb vokálok, azonban kicsivel több, mint negyed órán keresztül ez számomra már az elviselhetetlenség határait súrolja. A szövegek ettől függetlenül tűrhetőek, hozzák a korhoz és a zenei stílushoz illő papírformát. Anarchia és káosz helyett a tinédzser érzelmek és…