• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Cikkek "ep" címkével



Kritika: Over My Dawn – Senki nincs aki vigyázna ránk EP (2014)

Tőlem távol állnak a „core” végződésű zenei irányzatok, kivéve a jó kis régi paraszthardcoret, szóval az Over My Dawn Ep-je nem csak elemzési szempontból volt izgalmas, hanem tudattágításnak sem állt utolsó helyen. Három tétel szerepel az anyagon. A zene a saját műfaji meghatározásuk szerint deathcore\metalcore. Felszínes ismereteim ellenére azt kell mondjam, hogy ez egy nagyon keményen kidolgozott és összerakott cucc. Izzadhattak vele a srácok rendesen. Rengeteg munka van mögötte. A szövegek nem is szövegek, hanem inkább versek. Erre mindig nagyon kényes vagyok, de ezúttal meggyőztek. A károgós\kiabálós részeknél sokkal erősebb a sorok, mint a lágyabb éneklős részleteknél, de van egy olyan érzésem, hogy ez a koncepció része. Része azért, mivel a számokban három fokozat keveredik. A zúzós, arcledarálós, német pontosságú breakdownok számomra iszonyatos élvezettel keverednek a szólógitár disszonáns díszítéseivel, ami aztán folyamatos zakatolássá alakul át. Majdnem moshpitet csináltam a szobámból. Ami viszont legyilkolja a dolgot, az a lírai énekes egység megjelenése. Ez ugyan ízlésbeli kérdés, ugyanakkor szerkezeti is. Az Over My Dawn kihasználja a zene alapvető és legősibb szerkezeti sajátosságát a feszültség és oldás folyamatos körforgását, ami zenészfüllel nagyon ügyes fogás, de személy szerint nálam kicsit kiherélte a számokat. A három dal közül a nyitó Száz Tenger a legerősebb, mivel ezekben található meg leginkább a fentiek kvintesszenciája. A Part inkább a nyálasabbnak mondható oldalát csillantja meg a brigádnak. A Harangok, viszont az első két tétel kellemes keverékét adják. Ez a legmatekosabb téma az EP-n. A megfelelő sorrend kialakításának köszönhetően arányos diagramja van a kislemeznek. Szakítás utánra, fültágítós fiataloknak, és a koncerteken tömegverekedést kedvelők biztos nem csalódnak benne.



Kritika: Idill of Chaos – Nemzeti Gyásznap (EP-2014)

Aki egy kicsit is tökösnek érzi magát tizen-huszonévesen és nem veti meg a rockzenét, egész biztos zenekart akar alapítani. Aztán vagy lesz belőle valami vagy nem. Többnyire persze nem. Néhányuknak azért sikerül, valódi eltökéltségtől vezérelve összehoznak ilyen-olyan bandákat, többségük később mégis lemorzsolódik, mérhető kvalitású zenét pedig alig produkál közülük néhány. És akkor az eredetiség, mint erény és fokmérő még szóba se jött. De ne legyünk telhetetlenek, érjük be kevesebbel, sablonos műfajhű minőségi dalokkal. Most jut eszembe, van még egy típus: az „erőltessük, menni fog” ambiciózus képviselői, akik ha törik, ha szakad, zenélnek (akár éveken át), figyelmen kívül hagyva minden kritikát és egyéb ellenvetést. Az Idill of Chaos tipikusan ilyen zenekar benyomását kelti. Érdekes módon – ugyan eltérő felállásokban – közel 10 éve zenélnek, mégis csak 2014 nyarán jelentkeztek első lemezükkel, egy 3 számos EP-vel, ami finoman fogalmazva sem hozza azt a nívót, ami elvárható lenne egy évtizede működő csapattól. Azonnal el is mondom miért, kezdjük az elején.   A martfűi zenekar alapvetően dark/goth/metál vonalon mozog, zenéjüket goth ’n’ roll stílusmegjelöléssel aposztrofálják, amivel nincs is semmi baj, nagyjából megfelelnek a billognak. Legalábbis ami a hangszeres részt illeti: mélabús dallamok, feszes metál riffek, élvezetes szólók, dupla lábgép. Pontatlanság, suta dalszerkesztés elvétve tapasztalható, viszont az ének (keserédes hörgés / „tiszta” ének) hamissága, az előadásmód hatásvadász mesterkélt jellege és a közhelyektől hemzsegő sokadrangú dalszövegek valósággal a mélybe rántják a zeneileg stabil közepesnek mondható produkció színvonalát. Az angol név dacára magyar nyelvű dalokat írtak, és bár tiszteletreméltó, hogy nem rohantak a könnyebb (?) utat jelentő angol nyelv ölelő karjaiba, a magyar nyelvű szövegírásba bizony beletört a bicskájuk. A dalok tematikája a megszokott mederben csordogál, unásig ismételt toposzok követik egymást: elfojtott szuicid hajlam („Talán a testünket egy fán lógva találják szombat délután”), magány, sötét éjszakák, telihold, hideg szellő, félelem és bizonytalanság. Csak úgy sorjáznak a már-már lukácsi (Tankcsapda), sőt, pusztai zoltáni (Aurora) magaslatokba csapó megoldások, pl. a jól ismert bibliai sorok kifordítása „Mi atyánk, ki vagy a tévében”, belső rímek „Bomlik az ész, ez a dögvész”, vagy,mint ez a mindenféle kommentárt feleslegessé tevő költői kép: „Sötétre festi a fekete vásznat”. Hogy mi az, ami sötétre festi a feketét, az ugyan nem derül ki, mindenesetre értjük, hogy ez egy nagyon szomorú dal. Ezek mellett az égbe kiáltó szörnyűségek mellett üdítő színfoltként hatnak az Agregátor zenekart koppintó, vagy épp előtte tisztelgő gitárszólók. A hangzás száraz, fapados demófelvételként hat, a dobok kopognak, a keverés pocsék. (Szomorkás őszi napokon, hallgassunk…



Kritika: Recovery – (2014) Different Dimension [EP]

KRITIKA Recovery – Different Dimension [EP] 2014 A Recovery zenekar hat fős tagságot számlál, és történetük egészen 2011 januárjáig nyúlik vissza, ekkor vetődött fel ugyanis Dávid fejében, hogy bekérdezi Zét, mit szólna, ha Britney-t nyomnának metálban. Elmondásuk szerint a Zé-n eluralkodó konstans röhögőgörcs ellenére a megkeresés sikerrel zárult, a zenekar megalakult, bár aztán kellett neki vagy három év, mire a fix legénység megtalálta egymást, és a közös hangot. Így 2013 nyarán a végleges formációban Diós Dávidot hallhatjuk basszusgitárnál, aki anno a Requiem zenekart vitte, Zé az egyik gitárnál, -ő a Tűzerőből lehet ismerős-, Alex a másiknál, aki most az Orpheumban is nyomja, -de néhány éve még a Claymore formációban láthattuk-, továbbá itt van még Süti a doboknál, aki a Vissza zenekar sorait erősítette a hős időkben, és Szultán, aki akár innen a szolnokzene hasábjairól is ismerős lehet, de önálló elektronikus produkciót is folytat Skahigan művésznév alatt, így nem meglepő, hogy a Recovery-ben a billentyűs munkakörét tölti be. Ezt a local-sztárcsapatot koronázza meg Papp Ági, aki az éneksávokért felel, és bár mondhatni nullkilométeresen került a bandába; ezt mára senki nem mondaná meg. Szóval adott ez a hat arc, akik kedvelik a mainstream, amcsi pop-énekesnők dalait (…a dallamvezetésüket mindenképp) meg a metált mint olyat, következésképen ezekből építkeznek, fel-/átdolgozások formájában. YouTube-ról biztos ismerős a műfaj sokaknak. Node. A Recovery nem éri be annyival, hogy cover-videókat pakolgat fel hébe-hóba YT csatornájára, közepes minőségben; a NoSilence mellett döntöttek, és felrántottak egy 5dal+intrót tartalmazó kislemezt Siminél (így a minőségről nem is kell szót ejtenünk, azt hiszem mindenki tudja milyen a NoSilence-hangzás). A korongon (merthogy fizikális, self-release formában is létezik a cucc) olyan közismert trekkeket oltottak fémbe, mint Adele „Rolling In The Deep”-je, Katy Perry „E.T.” és „I Kissed A Girl” c. számai, Lady Gaga „Love Game” témája, illetve a fentebb említett, szebb napokat megélt Britney Spears klasszikusa, az „Ooops!…I Did It Again” (amit többek közt a ’Bodomtól is hallhattatok már, de ez jobb. Trust me). Az albumot Different Dimension névre keresztelték, utalva ezzel a pop zene más megvilágításból való megközelítésére, és egyben idézve az „E.T.” soraiból is. A hangzásról bár mint mondtam túl sokat fölösleges beszélnünk, viszont az arányokról érdemes néhány szót ejteni. Adott a szokásos modern metál alap, amihez igazán annyi különlegesség társul (ha a héthúros műszert nem soroljuk ide amin Zé teker, vegyük ezt ma már alapnak), hogy a billentyű/szinti témák sok helyen elütnek a szokott megközelítéstől. Igazából nem is billentyűzés ez a szó…



Nonsense újdonságok: új weboldal, letölthető EP!

Új hírek a törökszentmiklósi illetőségű Nonsense zenekarról! Nonsense – Ébredj fel! Grafika: Rivasz Gergely Elkészült a zenekar 3 dalt tartalmazó EP-je, Ébredj fel! címmel. Tracklist: 1. Ébdedj fel! 2. A dal 3. Feltámad a szél Meghallgatható, letölthető új weboldalukról! Tagok: Ács Zsolt – basszusgitár Czikó Attila – dob Csőke István – billentyűs hangszerek Kálmán Lajos – gitár Király Tibor – ének FACEBOOK HONLAP



Kritika: Tigris – (2012) Maxi [EP]

KRITIKA Tigris – 2012 Maxi Mi az? Sárga, fekete és rengeteg zöld? Újra Tigris, igen. A szolnoki zenekar ugyan 2008 tájékán lehúzta a rolót, de 2011-ben mégis úgy döntöttek, folytatják, és fel is vettek összesen három dalt, és az elkészült lemezt előrelátóan „2012”-re keresztelték. Ez a megjelenés nem egyértelműen egy nagylemez előhírnöke, a Tigris spontán működik, nem a jövőnek él… Ezt úgy is fel lehetne fogni, hogy fogalmuk sincs, mit akarnak, de annyi biztos, hogy nem erőlködnek, így nem is lesz erőltetett, amit csinálnak. A szövegek a zenei szubkultúrához híven most is a marihuána tiszteletéről, szólnak, bár a címadó dal hazai kontextusba helyezi a témát: „…csak egy ellenség vagyok.”. Tisztelem az olyan harcosokat, akik tudván, semmi esélyük, mégis síkra szállnak az igazukért. Más szóval igazi harcosok. Feltűnően jól keveri a zenekar a lendületes rock témákat reggae motívumokkal, meg szinte mindennel, ami csak létezik a jamaicai popkultúrában. Ez nem újdonság, pont ettől volt mindig érdekes a Tigris. Az első két dal talán a szokottnál is pörgősebb, míg a Divatos című felvétel visszafogottabb, klasszikus reggae lüktetést hordoz. A végén viszont csak nem bír magával a dzsungel fenegyereke: sodró ska téma zárja a lemezt. Igazi koncertre termett dalok. Telt és pörgős a zene, előttem van, ahogy Copy Con – akit újra tagként üdvözölhet a zenekar – körbeugrálja a színpadot. Elképesztő energia van a srácban és ez a zenekar precizitásával és dinamikájával együtt magával ragadó összképet ad. A Tigris nem sok koncerttel kényezteti közönségét, jó lenne tudni, számíthatunk-e rájuk a jövőben, de erre a kérdésre valószínűleg ők sem tudják a választ. Ez egy baráti kör, nem szervezik túl a jövőt, ráadásul mindenkinek megvan a saját külön zenekara. Próbálni sem sokat tudnak az idő közben kialakult földrajzi különbségek miatt. Ezért örüljünk annak, aminek lehet, és ha feltűnnek valahol, senki ne hagyja ki, mert nem tudni lesz-e következő alkalom. Kovács Balázs



Kritika: 60 Miles To Nebraska – (2013) Reflection [EP]

KRITIKA 60 Miles To Nebraska – Reflection [EP] 2013 Augusztus elsején bemutatkozott nekünk első, a trendeknek megfelelően bár kézzel nem fogható, de rögzített hangzóanyagával a rákóczifalvai/szolnoki csapat, a ’Nebraska. Valahogy egy fél éve alakultak, 3 bulit már nyomtak is a környéken, viszonylag nagy figyelmet kaptak eddig is, és a most megjelent EP ehhez csak hozzá tett az elmúlt napokban. Bevallom, néhányszor átvillant rajtam, hogy némileg indokolatlan ez, hogy mikor hétvégén a városban dumázok random arcokkal, vágják a zenekart, 3 buli után, hangzóanyag nélkül, de hiába, a tények őket igazoják. Ehhez mondjuk hozzá kell tennem, egyrészt kicsi a világ ha úgy vesszük, mindenki ismer mindenkit, „ez itt Magyarország kertvárosa”, másrészt helyi szinten nem ismeretlen arcok alkotják a csapatot, és ez sokat számít. Itt van kapásból Hajdú Viktor – doboknál (ex-Merénylet, ex-Végítélet), Márton Tamás ’Server’ – vokál (OMD, ex-Szikla, ex-Claymore, ex-Merénylet, ex-Végítélet), vagy Pál Roland ’Orli’ – gitáron (OMD, ex-Merénylet), Szöllősi Máté -szintén gitárnál (ex-Közveszéjj, Sorry, Emily!), illetve persze akiket még nem hallhattunk stabil formációban, Szécsi Róbert – basszusgitár és Erdélyi Viktor – vokál/scream poszton. Apropó „poszt”. Saját magukat lazán bedobják a poszt-hc skatulyába: de ez a legkevésbé fedi a valóságot. Pont annyira poszt-hc amit csinálnak, mint amennyire djent: ha nagyon bele akarom látni, képes vagyok rá, és meg is tehetem saját szórakozásra, de semmi értelme. Ez egy újvonalas metalcore, semmi poszt-xy. Mielőtt még jobban úrrá lenne rajtam a belül szunnyadó subgenre-nazi; ugorjunk. Itt van ez a három tétel, angol nyelven persze, két énekessel, sok-sok kiabálással, sok-sok dallamos gitárjátékkal, és nyilván egy szép adag breakdownnal megborítva. Stílusba simulás. A trekkek egységet alkotnak, gyakorlatilag egyetlen hosszabb dalként is felfogható a lemez, melynek zenei alapját túlnyomó részt Orlinak köszönhetjük, jellegzetes dallamvezetése ezúttal is visszaköszön. No nem mintha probléma lenne az alap művekkel, sokkal inkább a hangzással. Bár ez így túlzás, lényeg hogy ez egy házi demó, na, akárhogyan is nézzük. Gyakorlatilag próbatermi körülmények között rögzített sávok ezek (ami ma, és ezen a zenei vonalon már nyilván nem azt jelenti, hogy belógatunk egy mikrofont középre, azt hadd menjen!), némi utómunkával felturbózva, közepes igényességgel összefésülve a felvetteket egy mixbe. Mikor első 2-3 alkalommal pörgettem le az anyagot, még be is kérdeztem, hogy „akkor most ez a készre kevert verzió?”: -igen. Ez nem gecizés, de egészen egyszerűen azt érzem, hogy vagy lustaság, vagy trehányság tehet arról, hogy a lemez így szól ahogy. Nem rossz, sőt, szerettem volna anno én ilyen első demót magamnak, (de még sokadikat is,)…

1 of 2
12