• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Cikkek "album" címkével



Kritika: Jászmagyarok – Hazánk e föld (2013)

Ha kritikát akar írni az ember nagyon sok mindent meg kell hallgatnia. A Jászmagyarok kapcsán felcsillant a szembogaram, ugyanis élek-halok a népzenéért, annak az újraértelmezését pedig mindig szívesen veszem, sőt! A lemez egészen jól szól, látszik, hogy törődtek vele. Egyik hangszer sem tolakodik előtérbe, mindegyiknek megvan a maga helye a zenében, és csak itt-ott lépnek ki a zakatoló alapból. A Nincs a magyar lánynak párja az egyik legjobb lemeznyitó dal, amit mostanában hallottam. Kellemes gyomorgörcs lett rajtam úrrá a hallgatása közben. A hegedű iszonyúan feszes, szinte megindul rá a láb, a gitárosnak pedig úgy örülök, hogy nem valami blues szólót tett a nótába. A kompozíció vége gyönyörűen pukkan ki. Ez a majdnem 4 perc nem untatja magát. A második nóta a címadó Hazánk e föld amolyan lírai vallomás a szűk és bővebb hazaszeretetről. Ilyet már hallottunk sokat, ami viszont igazán különlegessé teszi a dolgot, az a Jászsághoz való belső kötődés, amit nyilván a helyiek tudnak csak igazán átérezni. Számomra ez kifejezetten szimpatikus. De ez a hozzáállás az egész Hazánk e föld-et áthatja. Benne van az ilyenkor szokásos romantika, de elkerüli a szokásos témákat, vagy azokat sajátosan értelmezi. Nem egy unalmas, pátosztól csöpögő, irredenta zenekart hallunk, hanem egy a saját (lokális) földjéhez kötődő csoport zenei megnyilvánulását, és ez többé teszi a Jászmagyarokat mint egy átlagos nemzeti rock, vagy folk zenekart. A Túl a vízen kicsit popposabbra sikerült ugyan, de az elején található váltás tényleg zseniális. Kicsit zavarba is hozza az átlagos füleket. Tetszetős húzás. A tétel harmadik részét jászsági trash-metalként definiálnám. Ez a hármas egység teszi érdekessé a Túl a vízen-t, amely megmenti a hosszúra nyújtott nemzeti rock közhely-balladák sorsától.   A Fazekas Dávid egy vidámtöltetű megörökítése a jászjákóhalmai betyár történetének. Táncolható hangos könyv egy letűnt korról, a közepén jazzes intermezzóval. A lemez második felében több lesz a rockelem. Húzós, ugrálós témák keverednek a fenti recepttel, tiszta népi Led Zeppelin, a kifejezés jó értelmében. Az anyag záróakkordjaként újra felcsendül a címadó szerzemény ezúttal a jászberényi Déryné Vegyes Kar támogatásával. A helyi erők szép ívű összeborulása tökéletesen zárja ezt az 52 percet. Ajánlom mindazoknak, akik elfáradtak a Vesszen Trianon jelszavak durrogása alatt, és egy tisztább retorikájú, a helyi folklór szószával leöntött kellemes rocklemezre vágynak. -Bencze Tibor- Ha szeretnéd támogatni a zenekart, hogy továbbra is ilyen remek albumokat készítsenek, akkor megrendelheted a lemezt alábbi linkre kattintva.

2015-06-04 | | Nincs hozzászólás


Kritika: Gulyás Band – Politika Varázs (2013)

Az Alsóépület után különösen izgatottá váltam a Gulyás Band kapcsán. Régebben már belehallgattam. Akkor tetszett a Jobb világ húzása. A 15 szám láttán először megijedtem, hogy túl lesz nyújtva a lemez, mint a rétes tészta, de mikor bedobtam a lejátszóba, látom, hogy az egész összesen 35 perc. No, ezt már szeretem! Töményen és röviden. 2-3 percnél nem hosszabbak a számok, egy odabaszni akaró punk lemeznél ez mindig nagy előny. A Nem hagyom magam egész jó középtempós nyitás. Felkészít az utána lévő pogóra, ami az Így vagy úgy-nál szinte elkerülhetetlen. Arra azért legyalulnék pár arcot, ha nem nőttem volna el a fent említett táncstílust. A szövegvilág a szokásos társadalmi problémákat feszültségeket tárgyalja, vegyítve a hétköznapok szürkeségével és kilátástalanságával, amiről tudjuk, hogy tényleg létezik. A Ha arra gondolok, a Nem hagyom magam szomorkás hangulatát viszi tovább. Úgy tűnik, a punk zenekarok ebben az országban egyformán szomorúak és dühösek mindenhol. A Viszlát megint az ősharagra gyúr. A refrén és az utána lévő átvezetés kurva jó. Hála Istennek, hogy feltalálta az emberiség a beütő cint! A hídtól meg lementem hídba. Szeretem az ilyen trükkös dolgokat, jobb mint egy gitárszóló. A szó pozitív értelmében néha olyan érzésem van a lemez hallgatása közben, mintha az Auróra szexelt volna az Exploiteddel, és kiszülték volna a Gulyás Band-et. Az Így maradtam megint egy fasza gyalulós téma, fasza torok-gyomorból kinyomott a vokálokkal, hirtelen váltással a közepén, ahol a srácok visszahúzzák a tempót, aztán szépen lekeverik a felvételt. Még egy robbanást azért szívesen benyeltem volna, de így is szép az íve. A saját számok a harag és a melankólia táptalajából nőnek ki. Ha nem is minden szám üt be így felvételen, de van egy-kettő ami bőven elviszi a Politika varázst a hátán. A feldolgozásokat valamiért mindig úgy várom, ahogy a gyerekek a karácsonyi ajándékot. Legfőképp azért, mert bízom benne, hogy valamelyest újraértelmezik az elődök hagyatékát. De azt még mindig nem fogtam fel, hogy miért mindig a legunalmasabb számokat veszik elő az utódok. A Mindennek te vagy az oka jó szám, de a 88-as csoporttól, és még a CPg-től is a leggyengébb. Az ETA-ban ellenben megtaláltam a várva várt a súlyt. A versszak végén nyújtott gitárhang teljesen gecivé varázsolja a nótát. Imádom. Summázva a dolgot, biztos vagyok benne, hogy élőben azért szép kis húsdarálót csinálnak az urak a színpad előtt, aki pedig szereti, ha sírva darálják az lögyböljön az arcba egy kis pieszt, aztán rúgják szét a kertet, meg egymást is.

2015-05-30 | | Nincs hozzászólás


Kritika: Recovery – (2014) Different Dimension [EP]

KRITIKA Recovery – Different Dimension [EP] 2014 A Recovery zenekar hat fős tagságot számlál, és történetük egészen 2011 januárjáig nyúlik vissza, ekkor vetődött fel ugyanis Dávid fejében, hogy bekérdezi Zét, mit szólna, ha Britney-t nyomnának metálban. Elmondásuk szerint a Zé-n eluralkodó konstans röhögőgörcs ellenére a megkeresés sikerrel zárult, a zenekar megalakult, bár aztán kellett neki vagy három év, mire a fix legénység megtalálta egymást, és a közös hangot. Így 2013 nyarán a végleges formációban Diós Dávidot hallhatjuk basszusgitárnál, aki anno a Requiem zenekart vitte, Zé az egyik gitárnál, -ő a Tűzerőből lehet ismerős-, Alex a másiknál, aki most az Orpheumban is nyomja, -de néhány éve még a Claymore formációban láthattuk-, továbbá itt van még Süti a doboknál, aki a Vissza zenekar sorait erősítette a hős időkben, és Szultán, aki akár innen a szolnokzene hasábjairól is ismerős lehet, de önálló elektronikus produkciót is folytat Skahigan művésznév alatt, így nem meglepő, hogy a Recovery-ben a billentyűs munkakörét tölti be. Ezt a local-sztárcsapatot koronázza meg Papp Ági, aki az éneksávokért felel, és bár mondhatni nullkilométeresen került a bandába; ezt mára senki nem mondaná meg. Szóval adott ez a hat arc, akik kedvelik a mainstream, amcsi pop-énekesnők dalait (…a dallamvezetésüket mindenképp) meg a metált mint olyat, következésképen ezekből építkeznek, fel-/átdolgozások formájában. YouTube-ról biztos ismerős a műfaj sokaknak. Node. A Recovery nem éri be annyival, hogy cover-videókat pakolgat fel hébe-hóba YT csatornájára, közepes minőségben; a NoSilence mellett döntöttek, és felrántottak egy 5dal+intrót tartalmazó kislemezt Siminél (így a minőségről nem is kell szót ejtenünk, azt hiszem mindenki tudja milyen a NoSilence-hangzás). A korongon (merthogy fizikális, self-release formában is létezik a cucc) olyan közismert trekkeket oltottak fémbe, mint Adele „Rolling In The Deep”-je, Katy Perry „E.T.” és „I Kissed A Girl” c. számai, Lady Gaga „Love Game” témája, illetve a fentebb említett, szebb napokat megélt Britney Spears klasszikusa, az „Ooops!…I Did It Again” (amit többek közt a ’Bodomtól is hallhattatok már, de ez jobb. Trust me). Az albumot Different Dimension névre keresztelték, utalva ezzel a pop zene más megvilágításból való megközelítésére, és egyben idézve az „E.T.” soraiból is. A hangzásról bár mint mondtam túl sokat fölösleges beszélnünk, viszont az arányokról érdemes néhány szót ejteni. Adott a szokásos modern metál alap, amihez igazán annyi különlegesség társul (ha a héthúros műszert nem soroljuk ide amin Zé teker, vegyük ezt ma már alapnak), hogy a billentyű/szinti témák sok helyen elütnek a szokott megközelítéstől. Igazából nem is billentyűzés ez a szó…

2014-02-26 | | Nincs hozzászólás


Kritika: Magor – (2009) Végig az úton [Wild Magazin mellékleteként 2012 újra megjelent]

KRITIKAMagor – Végig az úton 2009 (Wild Magazin mellékleteként 2012-ben újra megjelent) A zenekar minden egyes tagja magabiztosan, stabilan üli a szert. A Speck Roland csontig hatoló üvöltős éneke nagyon odavág! Amit mond, na az ki van mondva. Tovább erősíti az egyébként is példaértékű feszességet. Pont ez lenne az a szó, ha egy szóban kellene az egészet leírnom: feszesség. Nagyon sok erőteljes, igényes riff van a lemezen, de a Nem kell hogy félts című harmadik dal szóló előtti bridge témája ezek között is a legkomolyabb. Van benne egy kis matek, ami nagyon jól megy a feszességhez, de ez persze már ízlés dolga. Nem azért nem matekozzák túl, mert nincs elég fantázia, hanem mert ez a zene tudatosan egy nagyobb halmaznak szól, ezért könnyen értelmezhető, elsőre szerethető. Nem találták fel újra a metált, viszont profin, igényesen, nagy odaadással prezentálják. Erre jönnek még Kátai Roland atom gitárszólói. A Magor „végleges” formájában 2007 óta létezik. Később még azért történt néhány tagcsere, ami minőségben nem, de a megvalósítandó célok útján néhányszor visszavetette a zenekart. Ez a lemez valójában a csapat harmadik megjelenése. Korábban már jelentkeztek két demóval, ez a mostani kiadvány a második kiegészített verziója, ami már tartalmazza a legutóbb rögzített, fentebb említett Nem kell, hogy félts című dalt. Ez a lemez a Wild magazin mellékleteként is megjelent. Amúgy sem egy bujkálós fajta zenekar a jászberényi Magor: Tankcsapda turnékon is feltűntek már több ízben, mint előzenekar, de a fesztiválokon is gyakori szereplők. A szövegek nem saját munkák. Nem kínos ha egy énekes nem tud szöveget írni, csak az, ha mégis megteszi. Jelen esetben Galli Kriszta tiszta, sallangmentes, feszültséggel telt szövegeit élvezhetjük. Egyszerűsége miatt jól megy az erőteljes zenéhez, lélekből jövő egyértelmű közlés. Demónak hívni ezt az anyagot ilyen hangzással és kidolgozottsággal egyszerűen szemtelenség. Ez egy remek EP, bár ez nem minőségi jelző, de a demo egyszerűen túl szerényen hangzik a befektetett munkához viszonyítva. Sokan zargatják a zenekart, hogy legyen már végre egy nagylemezük. Jogos, bár én beérném sok kicsivel is, a valódi helyzet viszont az, hogy a zenekar a megalakulása óta átlagosan évente kevéssel több, mint egy számot rögzít és publikál. Ezen tényleg lenne mit felpörgetni, bár valószínűleg nem az akaráson múlik. Kovács Balázs

2013-09-16 | | Nincs hozzászólás


Kritika: The Heartless Aisha – (2013) Confused [EP]

KRITIKA The Heartless Aisha – Confused [EP] 2013 Jó pár hete, vagy talán hónapja is, hogy kijött a mezőtúri The Heartless Aisha bemutatkozó kislemeze, a Confused. Iszonyat sok felvezetés és beharangozás előzte meg a megjelenést, mindenféle promóvideók, stb; a csapat első ránézésre is sokat ad a küllemre, a megalapozott, átgondolt arculatra, a profizmus látszatára. De nem csak a látszatra, tényleges, mögöttes tartalom, és hangszeres tudás is társul a jó megjelenéshez, nem egy üres divat emocore-t kap a közönség (ok, posztrock, whatever). A kislemez egy koncept anyag, az első és az utolsó dal adja a keretet a sztorinak, ami bár öt dalt foglal magába, játékidőre mégsem hosszú, de tartalmas, és fele annyi sablont sem hoz, mint amennyi mondjuk indokolt lehetne egy hasonló trendi csapat esetében. Laliék tisztában vannak vele mit és hogyan szeretnének átadni a nagyvilágnak, a közönségnek, és ez a határozottság érződik a produkción. Szarnak rá mi van, tudják mi a jó, a többi nem számít, mindenki oda teszi a zenéjüket ahova akarja, változni nem fog tőle semmi, ez jön szívből, ezt tolják. Valami ilyesmi hozzáállás sugárzik az Aisha felől, és ez tök őszinte, bejövős dolog. Elszomorító tud lenni a mai csapatoknál, mikor valami úton módon kibújik a szög a zsákból, és kiderül, hogy az arculat 90%-a egy felvett baromság, ami csak azért van, hogy az jöjjön le, ők mekkora menő arcok, és mennyire részét képzik a színtérnek. Pont ezért jó ilyen csapatokba botlani mint az Aisha, akik mentesek ezektől a kiábrándító önmegjátszásoktól. A THA, mint jelenség, azért (is) áll közel a szívemhez, mert „tudják hanyas a kabát”. Ez némi magyarázatra szorul, igaz? Az Aisha, lévén a tagok nem nullkilométeresen hozták össze ezt a formációt, tisztában vannak az underground zenei élet támasztotta elvárásokkal, követelményekkel, és (csúnyán kifejezve az) erőviszonyokkal; a promóció és a zene egyaránt erről árulkodik. Valahol azt írtam/mondtam róluk, hogy egy nagy egymásra találás a THA. Most úgy folytatnám a mondatot, hogy ez az EP ennek a felismerésnek a gyümölcse, melyet öt ember munkája gondozott, míg végül csak beérett. Az anyag a No Silence-ben készült természetesen, így minőségbeli panasza senkinek nem lehet, szépen kevert felvételek születtek. Az egyetlen észrevételem a hangzással (de talán inkább hangszereléssel) kapcsolatban, hogy sok a magas tartomány, főleg a gitároknál. Mivel az énektémák is jellemzően magasan szólalnak meg, így én több mély, illetve testesebb kíséretet gyúrtam volna hozzá, hogy egy kicsit teltebb legyen az összhatás. Szőrszálhasogatás, nyilván, hiszen koncerten ugyanezt tapasztaltam azokon az Aisha…

2013-07-23 | | Nincs hozzászólás


Kritika: Nodens – Voyager (2013)

KRITIKA Nodens – Voyager 2013 A Nodens valójában egy zenei projekt, ami a rákóczifalvi és martfűi legénységgel működő Malgatum zenekarból nőtt ki Đ vezetésével. Nagyjából lehetne őket post-black metal bandának is címkézni, de azért benéz itt egy kis death, deathcore, és a visszafogott érzelmes dalok nyomán még néhány műfaj lenyomata. A zenekar törekvései alapján a kilencvenes évek dallamosabb black világát kívánja feleleveníteni atmoszferikus elemek bevonásával, ami helytálló, de a végeredmény talán egy kicsivel komplexebb képet ad. Nagyon érdekes kirándulásra hív a lemez: nyitott a szép dallamokra, és ezek a dallamok hitelesen a fájdalomból gyökereznek. Emellett nagyon jól tükrözik azt az atmoszferikus hangulatot, amit a zenekar kommunikál magáról. Van néhány nagyon szép hajlítás az énekben, van viszont ahol egy kicsit elnagyolt lett a felvétel. Sajnos csak a szándékos hibák engedhetők meg stúdióban, akkor is ha az mondjuk egy garázs. Különösen a szép dallamok sínylik meg az esetleges hanyagságot. A precizitás azért kötelező, mert megszállottságot sejtet a zenében, és azt tudjuk, hogy csak megszállottak tudnak összehozni egy jó black metal lemezt. A lemez kidolgozott, de a sok különlegesség mellett néha bevág valami túl szokványos, ami kizökkent a Nodens egyébként jól megálmodott világából. A Voyager című remek címadó dalban például az első gitárszólót akár Slash is írhatta volna, és ezt most egyáltalán nem jó értelemben mondom. Még egy kis merészség és átgondoltság beleférne a projektbe, de az irány nagyon jó. Arra a fajta törvényenkívüliségre gondolok, amit például a külhonba szakadt kiváló Kátai Tamás barátunk képvisel nagy elszántsággal korábban a Gire, napjainkban pedig a Thy Catafalque nevű komoly underground figyelmet kiváltó formációjával. A Rouge Planet című dal lett végül a kedvencem, de nem azért mert ebben van a legtöbb ötlet, hanem mert nincs benne hiba. Keserves hangulata van, tele van erővel és a gitárok baljós fátylat fonnak a témák fölé. Nagyon kíváncsi lettem a következő lemezre. BAZSI Itt letölthető az album, sok egyéb érdekesség mellett…

2013-04-08 | | Nincs hozzászólás
1 of 4
1234