• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Szívvel – lélekkel- nádi hegedűvel

Szívvel – lélekkel- nádi hegedűvel

Megvan az, mikor ott ülsz egy halom finomság előtt, és mindenből kétszer akarsz szedni – de jön a kérdés, hogy ha a levesből kérsz még egy adagot, vajon fér-e még másodikféle, és desszert is?
Így jártam én október 15-én este a TISZaPART mozi kávézójában, az Ethnokor koncertjén…


Eddigi koncertélményeimet tekintve általános tapasztalat, hogy az elején beállítanak bennem egy hangulatot, ami a végéig kitart. Jót, vagy rosszat, unalmat, vagy izgatottságot, lelkesedést, vagy melankóliát. Lehet mégoly sok váltás a témák között, valahogy egy íze -A la carte- van a romantikusnak és a forradalminak is. Általában.
De az Ethnokor koncertjén olyan svédasztalt kaptam…
Varázslat van abban a muzsikában, amitől egyszerre dobog gyorsan és lassan a szív, ami hidegből melegbe márt – úgy pezsdít fel és lazít el, ahogy a váltózuhany. Épp kezdésre sikerült beesnem, és félig még álltam, mikor a húrok közé csaptak- és én úgy maradtam…

A 90-es években alakult szabadkai Ethnokor zenekart Miroslav Jovancic (hegedű),Bakos Árpád (fuvola, koboz, ének), Zoran Dukić (gitár és ének) képviselte ezen az estén. Visszatérő vendégei ők a TISZaPART mozinak, és a szolnoki művésztelepnek is, filmfesztiválok, kiállítások, performanszok felvezetői, kísérői, és fő műsorszámok, koncertjeiknek már híre és visszatérő közönsége van.
Kortárs népzenéjükbe helyenként olyan tökéletesen illeszkedett bele egy kis tangó, sanzon, miegymás, hogy az ember hirtelen azt sem tudta, mi is az, amit hall-nem mintha ez picit is zavart volna. Miért is kellene mindent szételemezni. Ami jó, az jó, és ennyi.

Egyik percben Surdát idézték meg jellegzetes sapkájával, utána már Zorbát láttam magam előtt, aki akkor is táncol, mikor mindenét elveszítette, torreádor vadított bikát és nőket, még dervist is láttam pörögni- varázsoltak hangszerrel és hanggal. Bakos Árpád „regös” hangjától fáklyafényes középkori fogadó falai között éreztem magam, majd újra ott voltam-mint pár éve- Görögországban, a halászfalu templomfalán ücsörögve, szép emlékek szálltak meg, illatok, hangok, arcok, színek…

Tökéletes volt a zenészek összhangja, olyan igazi egységben működtek együtt, amit ritkán tapasztaltam együtteseknél. Zoran Dukić virtuóz gitárjátékát csak még élvezetesebbé tette az az őszinte öröm és lelkesedés, ahogy társai muzsikáját kísérte. Miroslav Jovancic arcán afféle átszellemült kifejezést láttam, amit eddig csak festett, vagy márványból faragott szentekén, akik éppen angyali üdvözletben részesülnek. Nem tudom, hogy végül is „fenti, vagy lenti” erők működtek közre akkor, mikor hegedülni tanult, de az biztos, hogy időnként ördög bújt a vonójába, és olyan talpalávalót húzott, hogy ( a szűkös hely miatt) asztalt táncoltattunk a térdünkkel. (Az úrral kapcsolatban itt jegyezném meg halkan, hogy ő tanította meg a hegedülés fortélyaira Lajkó Félixet) A háttérben Jovancic álomkép-hangulatú festményei adtak mesebeli díszletet ennek az amúgy is elvarázsolt estének.

Nagy Éva

Oszd meg

Szólj hozzá