• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Premier+Kritika: Mesekaszinó – Viszlát holnapig! (2016)

Premier+Kritika: Mesekaszinó – Viszlát holnapig! (2016)


Meglepetések sorozatát fedeztem fel magamban. Lehet, hogy öregedő lelkem egyre inkább a finomságok felé nyit? A Mesekaszinónál két lehetőséget láttam: Vagy idegesítően alternatívkodó lesz, vagy sima popzene, ami az előbbi felé akar hajlani kívülről. Aztán elindítottam a soundcloudon a Viszlát holnapig-ot és elszégyelltem magam. A karcagi brigádnak ugyan nem ez az első hangzóanyaga, mégis úgy véltem, ezzel lehet talán a legkönnyebben megfogni az embereket.
Érződik a magyar alter, de nem az idegesítően elvont egyetemista formában ölt alakot. Átüt az egészen, hogy bizony idősebb, és közvetlenebb tapasztalatok alapján születnek a szövegek. Nem akarja megváltani a világot, ám mindenki számára érthető, és elérhető témákkal foglalkozik. Külföldön dolgozó rokonokkal, házibulikkal, és amin egészen felhördültem örömömben az Örök Vasárnappal, ami felborítja az élet megszokott egyensúlyát, hogy aztán gonosz, és orv módon dobjon be a hétfőbe, a mókuskerék elejére, hogy megint atomjaira zúzzon. A zenei összkép nagyon egységes. Szakáll Csaba unottan mereng és filozofál, Kocsis Viki pedig vokálosként, amolyan csengő lelkiismeret, visszhang, a gondolat mélyéről. A dalok szomorkás sanzonokra emlékeztetnek. Hosszú, és kelletlen busz utak a végtelenben, a kelet-európai, tehát abból a fajtából, ami bagótól köhög, és néha bánatában lehúz egy felest, a polgári és általános emberi lét határán. Nem hallgatok rádiót, de ha arra kerülne sor, és felcsendülne egy strófa a Mesekaszinótól biztos, hogy nem tekerném el. A 7 számos gyűjteményből nekem a Jó ez a kép maradt meg, illetve az Azonnali kezdés. Az előbbinek kurva jó a refrénje, nincsen mese. „ Jó ez a kép! \ Miért nem vagyok rajta?”
Utóbbihoz azért kötődöm, mivel a benne megjelenő képeket én is ugyanúgy ismerem, mint szinte mindannyiunk. A korong lelke, ez a félig depressziós, mégis feszülten kakukkoló darab. Van benne egy zsigeri szorongás, ami minden egyes napunk, minden percében jelen van. Jellegzetessége miatt érzem azt, hogy ez tényleg az enyém, és nekem szól. Mikor e sorokat írom, éppen hatodszor hallgatom meg zsinórban. Ha csak ezt az egy számot írják meg, már akkor is adtak valamit a világnak. Ha érdekel milyen lehetne az igazi, emberbarát, és emberközeli alter, ami igényes popzenének sem utolsó, akkor ebéd előtt mindenképpen füleljétek meg a Mesekaszinót. Megéri. Addig is álljon itt egy még szomorkásabb, és csupaszabb verzió.

Mesekaszinó Facebook
Mesekaszinó – Viszlát holnapig

Timúr

Oszd meg

Szólj hozzá