Premier+Kritika: Fattyú – Hagyaték (2018)

Kunszentmártonban egyre érdekesebb dolgok történnek. A Madarasi Tamás elméjéből kipattant Fattyú az elmúlt év végének legnagyobb meglepetése. Több ízben beszélgettünk már erről a projektről és én nagyon kíváncsi voltam mi sül ki belőle. A Fattyú a black metal, az ambient és a pagan folk hagyományait keveri össze egy félelmetesen izzó üstben.
Már a lemez koncepciója is egzotikus, mivel a dalok címei sorban olvasva egy verset adnak ki. Ezen a történeten kalauzol végig az anyag, olyan néprajzi alakzatokat és mitológiai lényeket felvonultatva, mint a garabonciás, a boszorkány, a bakkecske etc… Erről pedig tapasztalatból tudom, hogy nem kevés kutatómunkát igényel, mivel ezek néprajzi rétegződései nem csak a magyar, de a balkáni és a germán folklórban is jelen vannak, amit tudni kell de- és rekonstruálni, hogy ne egy felületes anyagot kapjunk. A Hagyaték esetében pedig maximálisan érezni és tapintani lehet ezt az intellektuális energiabefektetést. Szép munka!
Most, hogy egy szép metszéssel vágást ejtettünk a tartalmon, másszunk beljebb a Fattyú belében és nézzük a zenét. Egy abszolút házilag rögzített anyag ez itt, de a lehetőségekhez képest nagyon szépen szól. A hangszerek jól elkülönülnek ráadásul a gitár és a basszusgitár olyan gyönyörűen hasít, hogy szinte órákig tudnám hallgatni, ahogy a két hangszer felváltva röfög a súlyos riffekkel keresztül az agyamon. A számokat még színesebbé teszi a rengeteg beemelt kulturális utalás vagy az olyan összekötések, amiket akusztikus gitár és női vokál tesz még szertelenebbé. A billentyű 90-es évekre hajazó jéghideg, sötét és baljós hangzása számomra szokatlanul velőtrázó, maga a Diabolus in Musica!
A Hagyaték egy gyönyörűen kiérlelt és gondozott anyag. Látszik, hogy a komponista, időt szánt rá és lassan épített fel ezt az egyébként nagyon tömény 25 percet, ami jól tükrözi vissza az egyedül megalkotott lemezek szerzői szertelenségét és a bennük rejlő zsenit.

Fattyú facebook