• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Portré: Rácz Aladár

Portré: Rácz Aladár

Rácz Aladár Jászapátiban született, 1886. február 28-én, tizennégy gyermekes cigányzenész család harmadik gyermekeként. Édesapja a helyi cigányzenekar brácsása volt, és már három és fél éves korában megkezdte tanítani fiát – hallás után, mivel a kottát nem ismerte. Visszaemlékezéseiben úgy fogalmazott, hogy abban az időben a szokásjog szerint megkérdezték a gyerektől, milyen hangszeren szeretne játszani. Az asztalon fekvő cimbalomra esett a választása. Apja megmutatta a hegedűjén, hogyan kell a nótákat játszani, amit aztán a gyerek igyekezett fél óra alatt ledarálni, mert a barátai az utcasarkon fütyültek, hogy menjenek már fürödni. Nyolc-kilenc éves korában felvették apja zenekarába, mondván ott minden nótát megtanulhat. Első koncertjét a jászberényi Lehel kávéházban adta.

Tizenhat éves korában felköltözött Budapestre, ahol az EMKE kávéházban zenélt esténként. Ekkor kezdett kinyílni a világ a fiatal zenésznek. Saját szavait idézve:

„Az volt akkor számomra a világ közepe. Nekem nagyon tetszettek itt a fényes lámpák. Valami szénféle égett bennük. Én petróleumlámpás kis házba születtem, így hát persze meg voltam illetődve a fénytől, a ragyogástól.”

Huszonnégy éves korában felfigyeltek játékára és 1910-ben Párizsba szerződtették. Játszott magyar és francia cigányzenekarban, 36. Rácz Laci zenekarában is, bejárta Franciaországot, Spanyolországot, Skóciát és eljutott Egyiptomba is.

Hamar hírnevet szerzett, a kritikusok dicsérték virtuóz játékát, Camille Saint-Saëns a „cimbalom Liszt Ferencének” nevezte.

1914-től a svájci Genfben az „egzotikus” muzsikát kedvelő közönségnek cimbalmozott különböző cigányzenekarokban. A játékának hamar híre ment, és neves zenészek, mint Ernest Ansermet professzor, Jaques-Dalcroze, vagy Igor Sztravinszkij látogatták koncertjeit. Ösztönözték művészetének tökéletesítésére, és a komolyzene irányába terelték érdeklődését. Megtanult klasszikusokat kottáról olvasni, s közben képezte magát, zeneelméletet, – történetet, szociológiát és francia nyelvet is tanult – autodidakta módon.

Sztravinszkij beleszeretett a hangszerbe, s hozatott magának egyet Magyarországról, hogy aztán Rácztól leckéket vegyen. Átiratokat készített és komponált is erre a hangszerre, mint pl. a Ragtime.

 

Svájc zenei életének vezetői Rácz Aladárt hangversenyekre kérték fel, és hamarosan megteremtették annak a lehetőségét, hogy csak a művészetének élhessen. 1926-ban Lausanne-ban adta első önálló cimbalomhangversenyét. Otthagyta a zenekart, s miután egy genfi antikváriumban talált egy láda kottát, csembalódarabokat, megpróbálta cimbalmon eljátszani őket. Kísérletezni kezdett, klasszikusok átiratait készítette cimbalomra. Couperin és Scarlatti műveivel, Bach hegedűszólóival tágította zenei repertoárját. A cigányzenében megszerzett rendkívüli virtuozitásával könnyedén alakította át a barokk műveket is. Eközben saját műveit is lejegyezte.

A klasszikus darabok eljátszásához szüksége volt hangszerének tökéletesítésére is, így a cimbalmon újításokat vezetett be, pedált épített rá, s ezen átalakításokkal valódi koncerthangszerré nemesítette a cimbalmot. Tízévnyi kísérletezés után sikerült a legtökéletesebb ütőformát megtalálnia.

„ A művészi interpretáláshoz az is szükséges volt, hogy a hangszeren akusztikailag különválaszthatók legyenek a harmóniák. A Schunda-féle pedálszerkezet ezt csak részben tette lehetővé.”

„Mikor aztán elkészültem az új verővel, úgy éreztem, olyan erős vagyok, hogy most már akár az ördögöt is le tudnám győzni, fáradtság nélkül.”

1927-től Franciaországban élt, ahol második felségével, Yvonne Barblan hegedű- és zongoraművésszel közösen léptek fel.

Honvágya 1935-ben visszahozta Magyarországra. Néhány alkalommal játszott a Rádióban, majd 1937-ben elérkezett a sorsdöntő bemutatkozás a Nemzeti Zenedében (ahol 1890-ben indult a cimbalom-tanszak). Tóth Aladár „A cimbalom zsenije” címmel írt kritikát a hazatért művészről, Dohnányi Ernő igazgatóként a Zeneakadémia professzori állását ajánlotta fel az ekkor már világszerte ismert cimbalomművésznek, így 1938-tól haláláig a budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanított. Soha sem használt tankönyvet, minden fogást maga mutatott meg hallgatóinak.

Újításait többen értetlenül fogadták, így Cziffra György és Dohnányi Ernő is; ha barátja, Bartók Béla és annak felesége, Pásztory Ditta nem támogatja egyedi útkeresését, lemondott volna tanári állásáról. Sok örömet szereztek neki tanítványai, elsősorban Gerencsér Ferenc, Tóth Elek és Szalai József, akik cimbalomművészekként folytatták mesterük útját. De amíg Rácz Aladár zongorakísérettel szólaltatta meg az eredetileg csembalóra írt műveket (François Couperin, Domenico Scarlatti, Jean-Philippe Rameau, Jean-Baptiste Lully darabjait), addig a Gerencsér–Szalai duó a homogén hangzás érdekében két cimbalmon adta elő a barokk és preklasszikus billentyűs irodalom gyöngyszemeit, valamint Bartók eredetileg zongorára írt népdalfeldolgozásait. A klasszikus repertoárt bővítették, kortárs zeneszerzőket inspiráltak további cimbalomművek komponálására.

Rácz Aladár soha nem tudott megalkudni művészi kérdésekben. A Columbia Társaság amerikai turnéra akarta vinni melynek előfeltétel az volt, hogy hangversenyt kell adnia Pesten, cigányos és népies darabokból. Rácz megkötette magát: egész életében azért harcolt, hogy a cimbalom mindenre alkalmas hangszer. A legklasszikusabb zenedarabok méltó tolmácsolója. Nem engedi lefokozni a hangszerét! Így az amerikai turné elmaradt.

Utolsó nyilvános fellépését 1945-ben adta. 1948-ban, Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett elsőként vehette át a zenében szerzett érdemeiért a Kossuth-díjat. 1952-ben Érdemes Művész, majd 1953-ban Kiváló Művész címmel tüntették ki. Ebben az időszakban már súlyos betegséggel küzdött, tanítványai és vendégeit farkasréti kis házában fogadta, egészen 1958. március 28-án bekövetkezett haláláig.

Öröksége felbecsülhetetlen értékű. Bartók és Kodály mellett, akik a népzene komolyzenei leképezésével, hagyományaink átmentésével és megőrzésével tették halhatatlanná kultúránkat, Rácz Aladár a cimbalom, mint népi hangszer klasszikussá emelésével írta be nevét a zenetörténet nagyjai közé. Virtuóz játéka, komolyzenei átiratai, és nem utolsó sorban a hangszer szerkezetének átalakítása révén reformálta a komolyzenei világot. Már saját korában nagy hatást gyakorolt, zeneszerzőket inspirált. A kortárs klasszikus zenére gyakorolt hatásai pedig a mai napig jelen vannak, élő részévé váltak.

Játékát, zeneszerzői képességeit Kroó György jellemzi legszebben monográfiájában:

„Couperin Les Bergeries c. kompozícióját [kezdte el] cimbalmozni. Nem volt az sem francia miniatűr, sem román havasi legelőkön felszedett emlék. Csak melódia volt, egyszerű, ártatlan, tiszta. Azután ütőt cserélt. Faverővel kevert ki ezüstös színeket, cirádákkal ékesítette, és a dallam körül Watteau alakjai lejtették táncukat, lassanként különös, finom pára ereszkedett a parkra. Elkezdte harmadszor is, most ismét bebugyolált kalapácsokkal érintette a húrokat, mélyebb regiszterben találkozott a dallammal, tompább fénnyel borította, emlékszerűvé távolította, és a ritmusát ünnepélyessé varázsolta… S mi megértettük, hogy végre eljutottunk a forráshoz, a zene eredetéhez, értelméhez és titkához.”

Emlékét Budapesten a róla elnevezett utca és zeneiskola is őrzi.

Díjak, elismerések:

Rácz Aladár emléktáblája Budapesten, XII. kerület, Rácz Aladár utca 2.

Kossuth-díj (1948)

Érdemes művész (1952)

Kiváló művész (1953)

Magyar Örökség díj (1999) /posztumusz/

Lemezei

Aladár Rácz at the Cimbalom (Bartók Records)

Hungaroton, 2002

– Árvai Levente –

Oszd meg

Szólj hozzá