• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: Mandarins – A híd túloldalán (2009)

Kritika: Mandarins – A híd túloldalán (2009)

Tagadhatatlan, hogy a kétezres évek közepe a dallamos hardcore-punk korszaka volt. Remek bandák tűntek fel ekkoriban, majd buktak el alig néhány koncert, vagy egy kislemez után, és merültek alá a süllyesztőben. 2007 után ugyanis berobbant a metalcore-éra, ami lassan, de biztosan kiszorította, vagy legalábbis alapjaiban formálta át a skatepunkon és dallamos hardcore-on felnőtt srácok zenéjét. A 2007-ben alakult szolnoki Mandarins dalai felépítésükett tekintve inkább az előbbi irányzatba tartoznak, habár a dallamos ének és a hörgős vokálok váltakozása, valamint néhány súlyosabb(nak szánt) riff már arra enged következtetni, hogy a srácok nem feltétlenül Pennywise-on, vagy Comeback Kid-en nőttek fel. Valamiért úgy érzem, hogy a Mandarins leginkább olyan zenekarok nyomdokain szeretett volna haladni, akik a metalcore és a dallamos hardcore határán egyensúlyoznak (jó példa erre a korai Téveszme), viszont a felkészületlenség hiányának köszönhetően ez némileg félrecsúszott. A srácok zenei tudásán ugyanis érezni, hogy némileg bizonytalan, ami meglehetősen rányomja a bélyegét a szóban forgó, 2009-es kislemezre is. Az “A híd túloldalán” ugyanis egy első házi demóhoz képest tűrhető, azonban ma már szerintem egyetlen zenekar sem vállalná fel, mint hivatalos kiadványt. A zenei felkészületlenség egyébként a legkisebb probléma az anyaggal kapcsolatban. Az amatőr keverés szintén nem tett jót a daloknak, a cinek túl hangosak, a lábdobot alig hallani, és néha a gitárok is háttérbe szorulnak. Nem hallgathatatlan persze, de alapvetően érezhető a demóhangzás. A dobos nem egy Ritmikus Csimpifon (verhetné erősebben), és a srácok a gitárokat is csak simogatják, éppen ezért nincs igazi dinamikája a lemeznek. Ezen némi gyakorlás és egy jó stúdió persze segíthetett volna, bár lehet, hogy felesleges lett volna a igyekezet. 2005 és 2010 közt ugyanis a Mandarins-hoz hasonló zenekarokkal Dunát (vagy Tiszát) lehetett volna rekeszteni, és nem lennék őszinte, ha nem mondanám ki, hogy voltak, akik jóval erősebben és ötletesebben csinálták ezt a műfajt. A legnagyobb gondot azonban nem is a zenei rész, hanem az elképesztően hamis ének jelenti. Ritkán találkozni olyan énekessel, akinek sem a dallamos részek, sem pedig a kiabálós/hörgős vokálok nem mennek igazán, itt azonban pont ez a helyzet. Az énekdallam általában hamis vagy monoton, a hörgés pedig sokkal inkább hat úgy, mintha erőlködős öklendezés vagy hányás lenne, ami elképesztően irritáló tud lenni egy idő után. Ezen néhol segítenek a dallamosabb vokálok, azonban kicsivel több, mint negyed órán keresztül ez számomra már az elviselhetetlenség határait súrolja. A szövegek ettől függetlenül tűrhetőek, hozzák a korhoz és a zenei stílushoz illő papírformát. Anarchia és káosz helyett a tinédzser érzelmek és…

Premier+Kritika: Nagy Tamás – Jaguár (2018)

Nagy Tamás újabb EP-vel jelentkezik. A mezőtúri komponista Jaguár címet viselő anyagán 8 tétel szerepel. Nagy eddig minimalista dob-basszus kompozíciókkal rukkolt elő, ezúttal viszont egészen új vizekre evezett, hiszen ahogy majd ti is hallani fogjátok a Jaguár egy teljes mértékben elektronikus gyűjtemény. Bennem erősen felidézte a Peca és a Mecsendugós hangulatvirágait, leszámítva azt a hatalmas különbséget, hogy Nagy szerzeményei sokkal nyugodtabbak. Nincs bennük hisztéria, irónia, cinizmus. Hangzásában és hangulatában a 90-es évek korai electro zenéjét hozza vissza, amibe vegyül egy kis post-rock fűszer. A kanapén pedig ahol ezek találkoznak, helyet foglal még a 80-as és 90-es évek játékainak hangulata, a nintendo, a 486-osok nagyszerű időszaka. Sokféle hozzávalóból összegyúrt csendélet ez, amiben a dzsungel ritmusait (Dzsungel) simán váltják az ázsiai zenére emlékeztető dallamok (Lendület), ahol az emelkedettség gond nélkül ugrik át a patetikusság felhőire (Égbolt). A Jaguár sokkal izgalmasabb és színesebb, mint basszusgitárcentrikus elődei, amiben Nagy új oldalát is megmutatja . Hallgassátok! Jaguár EP

Klipp premier: Gulyás Band – Hé, Buzikám!

A szikes talaj hardcore zászlóshajója új mozgóképpel jelentkezik. A Proving Ground Pictures által készített klipp pár napja látott napvilágot a youtube-on és szépen pörög. A Van baj! című lemez egyik legnyersebb szerzeményéhez a dühös lakótelepi sétálás tematikája kiválóan passzol. A felesleges szócséplés és egyéb esztétikai fejtegetések helyett célszerű közvetlenül befogadni a jelzett tárgyat! Gulyás Band facebook

Időgép: Szombat este megszállta szolnoki várótermet a Bëlga egységfront

Tizenöt évesen egy szolnoki vaskalapos – képzőben sínylődtem. Énekkaros voltam. Két kék a kökény, meg piros a pitypang -között kellett valami lazább nóta is a túléléshez. Herpeszként (szájról-szájra) terjedt a diákok közt egy dalocska, mely totál beteg szövegének köszönhetően meghökkentette, és megröhögtette a száraz tananyagtól szikkadt agyú ifjúságot. A nép egyszerű, tiszta szívű gyermekeinek eme gyönyörű opuszából idéznék: “Munkács várán van egy lik, ott nézett ki Zrínyi Mik. Erdő szélén jó a kedv, ott lakik a barnamedv! “ Hát nem kell a szívnek megszakadni? Bauxit, Marvin, Még5, Titusz, Tokyo – azaz a Bëlga 1999 óta hatékonyan pukkasztja és szórakoztatja a magyar polgárságot. Nekik köszönhetjük többek közt a szerelmi líra egyik legszebb vadhajtását, a ” Szerelmes vagyok”-ot, a mélyen humanista “Pitbull”-t, és Zsoltit, a környezettudatos békát. (Második azaz Varjúverő Zsoltival nem egy bömbölő óvódást sikerült már lenyugtatni-riszpekt Zsolti!) Szombat este munkásságuk legjavát hozták el a váróterem tíz órára már teljes eksztázisban égő közönségének. De új lemezük a Disco! helyi debütje is remekül sikerült: üde retró-fílingje tavaszi szellőként hatott az ittasság különböző fázisában leledző megjelentekre. Miután a fiúk kérésére a közönség egy vállalkozószellemű tagja ünnepélyes keretek közt átadta a koncertet Szolnok városának, azonnal Fesztivállapotba kerültünk mindahányan. A mellettem zergéző fiatalember ordítva tudatta velem, hogy “kibeba módon imádja ezt az öt retardáltat”, majd nem törődve a “Fizetésnap” szöveghűségével, az Egy-két-hát kezdte skandálni. A zenekar tiszteletére többen magukon hagyták kötött,- és pomponos sapkáikat, de volt, aki a rumpromóter kalózsapkájával takarta a kilátást. A novemberi fizetésnap halovány emléke remegés helyett rángógörcsre serkentette a közönséget. Nem látszott viszont meg a fogyasztáson… Egy kedves idős úr, kittikadásomtól félve egy deci whiskyt nyomott a kezembe. Amit azonnal ki is ütött egy a színpad felé törtető horda. Nem gond, amúgy is “Boros” vagyok. A “Szerelmes vagyok” alatt láthattam milyen a lassúzós pogó, egy begerjedt párocska egymás szájába búgta-üvöltötte a dalt, és egy könnytől (vagy piától) fátyolos szemű ifjú csak nekem szavalta a szöveget. Gyönyörű pillanat volt, emlékét örökké őrizni fogom a szívem mélyén. Máris kedvencem lett az új album egyik gyöngyszeme, a “Legyen lazaság”. A Korda György egyedi orgánumát idéző hangon elbúgott refréntől éreztem, ahogy elönti tagjaimat a mackónadrág és habos kakaó melege. És hirtelen azt is éreztem, hogy “Együtt vagyunk, Lajos.” Ugye te is érezted? Hogy véletlen se fázzunk, a nyarat idézték meg a “Balaton dance”-el, a már összerogyni készülőket gyorsan életre kurblizta a “Kocsi”, és az “Egy-két-há”. A tömeg lelkesedése, a “Vissza!” többszöri skandálása egyértelmű jelét adta,…

Koncertajánló: MagasFüvesPart III. (2018.08.10-11.)

Az EastFest ugyan véget ért, de a fesztiválszezon még tart. Jövő héten pénteken és szombaton a MICS fogja újra uralni Martfű városát. A szokásosan ingyenes két napos koncertsorozat péntek este indul a Korb Tamás Projekttel, amit 19:30-tól a zseniális Dying Minds követ. A fellépések két színpadon zajlanak. Az így létrejött kínálatnak köszönhetően bárhova is futunk majd kezünkben egy jéghideg kőbányaival garantáltan muzsika szó fogad. A kulturális eseménynek a Művelődési Központ és Könyvtár tágas és szabad tere biztosít mozgást! Facebook esemény MICS Ízelítő gyanánt íme néhány fellépő:

Premier: Vertigo – Kapj el!

Szöveges videóval jelentkezett a szolnoki Vertigo. A zenekar nagyon friss, de a fantázia ott van bennük. A grunge alapokra helyezett koszos és depresszív dalból jól kivehető a 90-es évek elején tapasztalt agresszió és létbizonytalanság, amit erősen megfejel az Alföldre is annyira jellemző idegbeteg remegés és szorongás. Nem is beszélve arról, hogy a napi politika úgy látszik megint beköltözik a próbatermekbe műfajtól függetlenül. Önzésnek ható műelemzés helyett pedig tapasztaljátok hát meg: Vertigo facebook

Kritika: Rákosi – VI (2017)

Kritika: Rákosi – VI (2017)

A Rákosi talán az egyetlen olyan zenekar a magyar hardcore színtéren, akiknek a koncepciójában (bármennyire keresek is) nem találok semmiféle kivetnivalót. Sem pátoszos ál-művészkedést, sem kényszeresen felvett pózokat vagy mesterkéltséget. Ugyanazt a nyers, vérgeci muzsikát tolják lassan egy évtizede mindenféle kompromisszum és meghunyászkodás nélkül, amire napjainkban legalább olyannyira van szükség, mint egy falat kenyérre. A mezőtúri gyökerű zenekar a 2010-es évek elején alakult, az elmúlt nyolc évben pedig egészen pontosan hat hanganyaguk jelent meg. Öt ezek közül egyszerű római számozással, cím nélkül, egy pedig a Norms , a Diskobra és a Youth Violence zenekarokkal közös split anyagként, a rendkívül hangzatos Orbán Népe névre keresztelve. A legutóbbi lemez, mely a jól bevált koncepcióhoz igazodva a VI. címet viseli, tavaly nyáron látott napvilágot és 11 nyers, dühös, és villám gyors hardcore punk opuszt tartalmaz. Ezek közül talán az egyik legismertebb tétel a lemez egyik leghosszabb dalának számító, 1 perc 19 másodperces Introt követő Putyin című darab, melynek dalszövege igazán remek, a kilencvenes évek nyers őszinteségét idéző lenyomata a jelenkori közéleti viszonyoknak. “Putyinnak egy az egyben lefeküdt a kormány/Pesten a nyelvével baszta seggbe Orbán” – ordítja a mikofonba a gátőrből punkénekessé avanzsált Csoki, akiben már csak hangját és előadásmódját tekintve is olyan erő lakozik, hogy az ember simán el tudná róla képzelni, hogy egyetlen ütéssel megborítaná a megvadult medvét szőrén megülő ruszki kormányfőt. A lemez egészére egyébként alapvetően ez az energia és frusztráltség jellemző, azonban nem lehet nem észrevenni, hogy a szövegek kissé talán elszakadtak az eleinte néhány soros, nyers adomáktól és átgondoltabbak, kimunkáltabbak lettek. Míg az első lemezen olyan emlékezetes sorok záporoztak, mint a Pipő tragikus történetében elhangzó “egy gecibű’ nem lesz két gyerek” addig itt, ha nem is épp visszafogottabb, de árnyaltabb a megfogalmazás. Végeredménybe persze ez mit sem von le a produkció értékéből. A Rákosi alapvetően ugyanaz maradt, ami mindig is volt. Durva, nyers, őszinte és ösztönös hardcore a Jász-Kunság elszarusodott szívéből. VI by RÁKOSI

9 of 119
5678910111213