• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Filmajánló: This is Spinal Tap – A Turné (1984)

Filmajánló: This is Spinal Tap – A Turné (1984)

Tizenéves koromban nem szerettem a heavy metalt. Sőt, egyenesen ki nem állhattam. Idegesítőnek és nevetségesnek tartottam, ahogyan felnőtt emberek idióta öltözékekben sárkányokról, nukleáris apokalipszisről, és egyéb marhaságokról zengnek ódákat. Ráadásul füstfelhőben és neonfényben parádézva a színpadon, idióta kinézetű gitárjaikon indokolatlanul hosszú szólókat prezentálva. Aztán teltek-múltak az évek és kezdtem kilépni a komfortzónából. Egyre elfogadóbb és toleránsabb lettem, a dolog pedig egészen odáig fajult, hogy harminc éves koromra sikerült megszeretnem a metalt. Rájöttem ugyanis, hogy egyáltalán nem szabad komolyan venni. Amennyiben félretesszük mindenféle világmegváltásra való igényünket és megpróbáljuk élvezni a showt, egy jól megkomponált fémzenei műsor legalább olyan szórakoztató lesz, mint egy harmadosztályú akciófilm, vagy egy zs-kategóriás horror. Tulajdonképpen ebben áll az egésznek a lényege. A metal nem más, mint kiváló szórakoztató időtöltés, afféle poszt-modern cirkusz. Az 1984-es angol ál-dokumentumfilm, a This is Spinal Tap tökéletes lenyomata az egész heay metal jelenségnek. Egy fiktív zenekar turnéját követhetjük végig, első állomástól az utolsóig. Követve a banda álmait, vágyait, sikereit, kudarcait. Főként az utóbbit. A film rendezője és egyben főszereplője Rob Reiner, aki a Spinal Tap legénységét kezdő dokumentumfilmes és haladó rockrajongóként kíséri a koncertek során. Az úton akad minden, amit csak el tudunk képzeli: saját (vagy mások) hányásában megfulladó dobosok, giccses színpadi dekoráció közé szoruló basszusgitáros, nevetségesen elméretezett díszletek előtt ugráló, koboldnak öltöztetett, kisnövésű emberek (törpék). A Spinal Tap karrierje gyakorlatilag elejétől végéig egy rossz vicc, egy nevetséges katasztrófa. És azért annyira imádni való, amennyire. A This is Spinal Tap sok klasszikus, „kulisszák mögé” néző, rock-dokumentumfilmmel ellentétben nem emeli isteni magasságokba karaktereit. Éppen ellenkezőleg. Megmutatja a látszat mögötti esendőséget, és ezáltal teszi annyira szimpatikussá az egyébként nem létező, mégis a legtöbb valódi rocksztárnál jóval emberibb zenészeket. Ha csak ál-dokumentumfilm formájában is, de megmutatja azt, hogy a metálos is ember, és a legjobbak is mellé nyúlhatnak néha. Ez pedig sokszor humoros, megmosolyogtató szituációkhoz vezet. Mindezt a javarészt spontán rögzített, előre nem megírt, improvizált dialógusokon keresztül, amik még inkább élővé és szórakoztatóvá teszik az egész produkciót. A filmmel kapcsolatban mindezek mellett több humoros tényt is érdemes megemlíteni. Az IMDB rendszerében például a This is Spinal Tap az egyetlen olyan film, amit maximálisan ugyan (mint bármelyik másik filmet) tízes skálán pontozhatunk, ám ettől függetlenül a rendszer az általunk adott pontszámot mégsem egy tízes, hanem egy tizenegyes skálán jeleníti meg. Utalva ezzel a film azon jelenetére, melyben a banda gitárosa bemutatja erősítőjét, amit az „extra hatás” érdekében nem az átlagos, tízes fokozatig lehet felcsavarni, hanem eggyel…

Új lemezzel készül a MagánTerület

Új lemezzel készül a MagánTerület

A szolnoki punk-rock srácok Youtube csatornájukon már három rövid videót is elhintettek hamarosan megjelenő, első nagylemezükkel kapcsolatban. A fokozatosan csepegtetett részletek alapján a Mindenki Tornya címre keresztelt anyag legalább annyira feszes és lendületes lesz, mint a zenekar korábbi kiadványai, azonban a megszokott punkos húzás mellett némi metálos beütés is várható a daloktól. Az lemez december elejére várható, azonban ha addig nem bírnátok ki és szeretnétek néhány új dalt hallani, látogassatok el holnap este Törökszentmiklósra, ahol a MagánTerület a Road Runners társaságában ad jótékonysági koncertet a Kelemen Sörözőben. A belépő becsületkasszás, a befolyt összeget a srácok a Befogad-Lak Törökszentmiklósi Állatvédő Alapítványnak ajánlják fel. Megunt pár száz forinton kívül kutyatápot, konzerveket plédeket és játékokat is szívesen fogadnak. Az esemény Facebook oldalát IDE KATTINTVA tudjátok elérni.

Kritika: Sárkánykönny – Régi Idők Hajnalán (2011)

A jászberényi Sárkánykönny nem kimondottan mai csapat, hiszen 2007-ben alakultak és több év kihagyás után álltak újra össze. 2011-ben jöttek ki a 18(!) számot tartalmazó Régi Idők Hajnalán címet viselő nagylemezükkel. A zenekar tematikájában a középkori zene, a folk és a fantasy elemeiből építkezik. Mostanában egyébként igen népszerű a műfaj, hiszen tele van vele a média (Bordó Sárkány, Hollóének – mondjuk ők sem maiak – ) a várjátékokon is pörögnek az események és a pár éve hazánkba is megérkezett ír folk őrület még tovább erősíti a szegmenst. A Sárkánykönny 2011-es lemeze hűen tükrözi a kor viszonyait. Kevésbé kiforrt, rövidke, inkább etűdszerű dalok ezek, amik kivétel nélkül átitatódnak a fent említett irányzatok hangulati és zenei elemeivel. Mintha J.R.R. Tolkien Törökszentmiklóson látta volna meg a napvilágot, Kunmadarason megírta volna a Gyűrűk urát, aztán Jászberényben alapított volna zenekart. A dalok tehát értelemszerűen így is vannak tematizálva: Hobbit mese, A fekete lovag, A holtak serege, A király vacsorája, Az öreg törpe etc… Zeneileg abszolút egyben vannak a dalok az ének viszont nem az igazi. A vokálos hölgy nagyon sokszor segíti az énekes kollégát a pontatlanságoknál, amik olykor inkább emlékeztetnek egy pályakezdő bárdra mintsem egy történelem előtti mitológiai kor kortalan mesélőjéhez. A dalokat meg-megszakítják versikék, mondókák és instrumentális betétek, amik nekem sokkal jobban tetszettek, azon egyszerű oknál fogva, hogy a zene kerül előtérbe. Aki kíváncsi arra, hol is állt a honi folkszcéna 2011-ben hallgasson bele ebbe a lemezbe. A Sárkánykönny pedig újra aktív. Főként Budapesten és az ország különböző részein szervezett LARP rendezvényeken lehet őket elcsípni. Facebook Bandcamp Hivatalos

Filmajánló: Kistérségi Rock n’ Roll (2012)

Egyszer már kaptam egy megbízatást, amiben egy helyi brigádról készült dokumentumfilmmel kapcsolatban kellett okoskodnom. Izgalmas kihívás volt, mivel a magyar zenei dokumentumfilmekből azért túl sok nincs, ami van, az sem túl izgalmas, a helyi mikrotörténelem pedig gyakorlatilag nincs rögzítve. Kíváncsian láttam hát neki a Kistérségi rock n’ roll-nak, és felemás érzésekkel álltam fel előle. Szokatlan dolog egy kritika elején ítélettel nyitni, de hadd magyarázzam meg! A film a jászberényi Nexxt zenekar körül forog. Dokumentumfilmként ez is felhasznál archív fotókat, a zenészek interjút adnak, és személyesen mesélnek a múltról, a nagyszerű kezdetekről, illetve az útkeresésről. Középiskolai zenekarként indultak hódító útjukra, és kezdetben a metált kamázták, aztán a fogyaszthatóbb rétegek felé fordultak. 38 perc alatt azonban, lényegében nem történik semmi. Klasszikus történet ez, ahol egy kisvárosi fiatalokból verbuválódott zenekar megteremti saját nimbuszát fáradtságos munkával. Az interjúalanyokat meg lehetett volna szólaltatni ennél nyitottabban is. Néha olyan érzésem támadt, mintha olvasnák a szöveget, és olyan szavakat kellene használniuk, amik idegenek tőlük. Ezt a mesterkélt légkört oldják fel a próbateremben, illetve backstageben felvett jelenetek. Itt látszik igazán, hogy milyenek a srácok, itt már lélegzővé válik az anyag. A koncertbevágások (amik a zenészi pózoktól nem mentesek) megint jól eltaláltak. Érezni a küzdést, a munkát és a verejtéket, ami a Nexxt-ben működik, csak azt nem tudtam megérteni, hogy hol van itt a rock and roll? Mert én kerestem, de nem találtam. Ami megfogott, az összefogás, ami a helyi erők között működik, hogy előadók, és zenészek irányzattól függetlenül támogatják egymást, az embereken pedig látszik, hogy tényleg jól érzik magukat a bulikon, és elcsapolják a hétköznapi ütközetek fáradságát. A rendező úr megpróbálta kihozni a maximumot egy teljesen átlagos helyzetből, de ez annyira nem sikerült. Percek mennek el azzal, hogy a próba fontos, mert a zenészek ott tanulják meg a számokat, meg ilyesmi. Axiómákkal vannak kiszilózva az üres másodpercek. ű Félreértés természetesen ne essék, az együttessel semmi gond nincs. Törekszenek arra, hogy új fóliába csomagolják a régit, és ez láthatóan jól működik, ügyes show-t csinálnak, és nagyon elszántak a maguk vizén. Volt egy mondat, ami erősen megragadt bennem, ami valahogy így szólt: „ Az emberek látják, hogy nem idióta iszákos gyerekek vagyunk, akik az iskola pincéjében csörömpölnek punk zenét” és ezzel a mondattal nincs is probléma, de az igazi kistérségi rock and roll az lenne. Kistérségi Rock n’ Roll facebook Nexxt zenekar facebook Timúr

Kritika: Mandarins – A híd túloldalán (2009)

Kritika: Mandarins – A híd túloldalán (2009)

Tagadhatatlan, hogy a kétezres évek közepe a dallamos hardcore-punk korszaka volt. Remek bandák tűntek fel ekkoriban, majd buktak el alig néhány koncert, vagy egy kislemez után, és merültek alá a süllyesztőben. 2007 után ugyanis berobbant a metalcore-éra, ami lassan, de biztosan kiszorította, vagy legalábbis alapjaiban formálta át a skatepunkon és dallamos hardcore-on felnőtt srácok zenéjét. A 2007-ben alakult szolnoki Mandarins dalai felépítésükett tekintve inkább az előbbi irányzatba tartoznak, habár a dallamos ének és a hörgős vokálok váltakozása, valamint néhány súlyosabb(nak szánt) riff már arra enged következtetni, hogy a srácok nem feltétlenül Pennywise-on, vagy Comeback Kid-en nőttek fel. Valamiért úgy érzem, hogy a Mandarins leginkább olyan zenekarok nyomdokain szeretett volna haladni, akik a metalcore és a dallamos hardcore határán egyensúlyoznak (jó példa erre a korai Téveszme), viszont a felkészületlenség hiányának köszönhetően ez némileg félrecsúszott. A srácok zenei tudásán ugyanis érezni, hogy némileg bizonytalan, ami meglehetősen rányomja a bélyegét a szóban forgó, 2009-es kislemezre is. Az “A híd túloldalán” ugyanis egy első házi demóhoz képest tűrhető, azonban ma már szerintem egyetlen zenekar sem vállalná fel, mint hivatalos kiadványt. A zenei felkészületlenség egyébként a legkisebb probléma az anyaggal kapcsolatban. Az amatőr keverés szintén nem tett jót a daloknak, a cinek túl hangosak, a lábdobot alig hallani, és néha a gitárok is háttérbe szorulnak. Nem hallgathatatlan persze, de alapvetően érezhető a demóhangzás. A dobos nem egy Ritmikus Csimpifon (verhetné erősebben), és a srácok a gitárokat is csak simogatják, éppen ezért nincs igazi dinamikája a lemeznek. Ezen némi gyakorlás és egy jó stúdió persze segíthetett volna, bár lehet, hogy felesleges lett volna a igyekezet. 2005 és 2010 közt ugyanis a Mandarins-hoz hasonló zenekarokkal Dunát (vagy Tiszát) lehetett volna rekeszteni, és nem lennék őszinte, ha nem mondanám ki, hogy voltak, akik jóval erősebben és ötletesebben csinálták ezt a műfajt. A legnagyobb gondot azonban nem is a zenei rész, hanem az elképesztően hamis ének jelenti. Ritkán találkozni olyan énekessel, akinek sem a dallamos részek, sem pedig a kiabálós/hörgős vokálok nem mennek igazán, itt azonban pont ez a helyzet. Az énekdallam általában hamis vagy monoton, a hörgés pedig sokkal inkább hat úgy, mintha erőlködős öklendezés vagy hányás lenne, ami elképesztően irritáló tud lenni egy idő után. Ezen néhol segítenek a dallamosabb vokálok, azonban kicsivel több, mint negyed órán keresztül ez számomra már az elviselhetetlenség határait súrolja. A szövegek ettől függetlenül tűrhetőek, hozzák a korhoz és a zenei stílushoz illő papírformát. Anarchia és káosz helyett a tinédzser érzelmek és…

Premier+Kritika: Nagy Tamás – Jaguár (2018)

Nagy Tamás újabb EP-vel jelentkezik. A mezőtúri komponista Jaguár címet viselő anyagán 8 tétel szerepel. Nagy eddig minimalista dob-basszus kompozíciókkal rukkolt elő, ezúttal viszont egészen új vizekre evezett, hiszen ahogy majd ti is hallani fogjátok a Jaguár egy teljes mértékben elektronikus gyűjtemény. Bennem erősen felidézte a Peca és a Mecsendugós hangulatvirágait, leszámítva azt a hatalmas különbséget, hogy Nagy szerzeményei sokkal nyugodtabbak. Nincs bennük hisztéria, irónia, cinizmus. Hangzásában és hangulatában a 90-es évek korai electro zenéjét hozza vissza, amibe vegyül egy kis post-rock fűszer. A kanapén pedig ahol ezek találkoznak, helyet foglal még a 80-as és 90-es évek játékainak hangulata, a nintendo, a 486-osok nagyszerű időszaka. Sokféle hozzávalóból összegyúrt csendélet ez, amiben a dzsungel ritmusait (Dzsungel) simán váltják az ázsiai zenére emlékeztető dallamok (Lendület), ahol az emelkedettség gond nélkül ugrik át a patetikusság felhőire (Égbolt). A Jaguár sokkal izgalmasabb és színesebb, mint basszusgitárcentrikus elődei, amiben Nagy új oldalát is megmutatja . Hallgassátok! Jaguár EP

7 of 117
34567891011