• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

A tiszaföldvári Tajpán tipikus magyar rockban utazik. Ha pontosítani szeretném a dolgot, akkor azt mondanám, hogy nagyjából a hatvanas évektől a kilencvenes évek végéig terjedő magyar paletta inspirálta őket, a Dinamittól kezdve egészen a Tankcsapdáig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint 2017-ben megjelent, első demójuk, melynek öt dalából mindössze kettő saját, a maradék pedig jól bevált, ismert slágerek feldolgozása. Megszólal a klasszikus -rock berkeken belül rongyosra játszott Zöld Csillag, a kezdő rockerek által szintén csúcsra járatott Örökké Tart című Tankcsapda opusz, és a Valami véget ért, a Zorall és egyéb formációk által is felkaroltBonanza örökzöld. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. Valahogy sosem tudtam mit kezdeni azzal, ha kezdő zenekarok a saját dalaik mellet feldolgozásokkal pakolják tele első demójukat, abban az esetben meg pláne nem, ha a feldolgozott dalokat már ezerszer hallottuk, ráadásul jóval erősebb előadásban is. Értem én, hogy a srácok örülnek annak, hogy el tudják játszani kedvenc dalaikat, de ilyen formában ezt kiadni véleményem szerint teljesen felesleges. Alapvetően saját dalaik sem váltják meg a világot, de legalább elmondhatjuk róluk, hogy sajátok, és őszintén szólva egész korrekt tételek. Nem kell persze csodát várni, az Azt Gondolta című dal tipikusan kvint-tologatásra épülő hard rock, amire gy jó dobossal és dupla sebességgel előadva kissé talán Motörhead-beütésű is lehetne. A dobos azonban nem jó, és a hangzás is rendkívül gyenge (tekintve, hogy demóról beszélünk, ez persze elnézhető). A szöveg meg nagyjából olyan, mintha Lukács Laci újragondolta volna a Johnny a Mocsokban című klasszikust, és kevésbé érdekesen újraírta volna. A demo címadó dala, az Ez Vagyok Én egy tipikus akusztikus betéttel kezdődő rockballada, ez hangzásban jóval erősebb a többi felvételnél, a gitár egész szépen, tisztán szól, és az énekes is korrekt módon kiengedi a hangját, ami itt kellemes rekedtségének köszönhetően kicsit a kilencvenes évek grunge-rock zenekarait idézi. Ez abszolút jó pont, még annak ellenére is, hogy aztán megérkezik a dob, ami szét is csapja az egész dalt, hiszen nagyjából úgy szól, mintha valaki néhány fazekat ütne közepes ritmusérzékkel a háttérben. Összességében első demónak semmi gond nincs az Ez Vagyok Én anyagával. Hozza az elvárható közepes szintet, kevés egyedi ötlettel, és teljesen felesleges feldolgozásokkal. Ezeket érdemes lenne elhagyni, és rágyúrni a saját dalokra, hiszen a srácok érezhetően szeretik azt, amit csinálnak, és alapvetően tehetségük is lenne hozzá. A dobosnak mondjuk még nagyon erősen gyúrnia kell a tudásán, és nem ártana egy második gitáros bevételének a megfontolása sem. Ja, meg hát az a fránya stúdió, na…

Premier+Kritika: Fattyú – Hagyaték (2018)

Kunszentmártonban egyre érdekesebb dolgok történnek. A Madarasi Tamás elméjéből kipattant Fattyú az elmúlt év végének legnagyobb meglepetése. Több ízben beszélgettünk már erről a projektről és én nagyon kíváncsi voltam mi sül ki belőle. A Fattyú a black metal, az ambient és a pagan folk hagyományait keveri össze egy félelmetesen izzó üstben. Már a lemez koncepciója is egzotikus, mivel a dalok címei sorban olvasva egy verset adnak ki. Ezen a történeten kalauzol végig az anyag, olyan néprajzi alakzatokat és mitológiai lényeket felvonultatva, mint a garabonciás, a boszorkány, a bakkecske etc… Erről pedig tapasztalatból tudom, hogy nem kevés kutatómunkát igényel, mivel ezek néprajzi rétegződései nem csak a magyar, de a balkáni és a germán folklórban is jelen vannak, amit tudni kell de- és rekonstruálni, hogy ne egy felületes anyagot kapjunk. A Hagyaték esetében pedig maximálisan érezni és tapintani lehet ezt az intellektuális energiabefektetést. Szép munka! Most, hogy egy szép metszéssel vágást ejtettünk a tartalmon, másszunk beljebb a Fattyú belében és nézzük a zenét. Egy abszolút házilag rögzített anyag ez itt, de a lehetőségekhez képest nagyon szépen szól. A hangszerek jól elkülönülnek ráadásul a gitár és a basszusgitár olyan gyönyörűen hasít, hogy szinte órákig tudnám hallgatni, ahogy a két hangszer felváltva röfög a súlyos riffekkel keresztül az agyamon. A számokat még színesebbé teszi a rengeteg beemelt kulturális utalás vagy az olyan összekötések, amiket akusztikus gitár és női vokál tesz még szertelenebbé. A billentyű 90-es évekre hajazó jéghideg, sötét és baljós hangzása számomra szokatlanul velőtrázó, maga a Diabolus in Musica! A Hagyaték egy gyönyörűen kiérlelt és gondozott anyag. Látszik, hogy a komponista, időt szánt rá és lassan épített fel ezt az egyébként nagyon tömény 25 percet, ami jól tükrözi vissza az egyedül megalkotott lemezek szerzői szertelenségét és a bennük rejlő zsenit. Fattyú facebook

Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Szégyen, nem szégyen, de addig a pillanatig halovány, lila gőzöm nem volt, kiket is takar a Pulp zenekar, amíg el nem indítottam a róluk készült dokumentumfilmet. Először meg is rémültem kicsit, micsoda brit-pop rémületbe sikerült beleszaladnom, aztán az idő előrehaladtával azon kaptam magam, hogy előítéleteim megkoptak, és élvezem, ami a képernyőn történik. A zenekar 1979-ben alakult, Sheffield iparvárosban, új-hullámos zenekarként, majd apránként alakult stílusuk, s egyre populárisabb, finomabb formát öltött, míg eljutott a legnagyobb sikert hozó Different Class albumig, ami az egyik legmeghatározóbb brit poplemez. Viszont sokkal többrétű banda a Pulp, mintsem bele lehetne tuszakolni a Blur, Oasis, vagy a Stone Roses típusú átlagba. Hosszú munkásságuk alatt sokkal szélesebb spektrumát járták meg a zenének, mint amit a britpop klisé magáénak tudhat. Akár két, egymást követő lemezen is, hiszen a Diffrent Class-t követő Hardcore kísérletező, elborult hangzása és világa éppen a rájuk ragasztott címkéket kívánja leszakítani. De mit is ad belőlük, mit mutat be a róluk szóló film? A legelső szó, ami eszembe jut, az emberközeliség. És nem csupán az interjúkban megnyíló tagok személyes története tárul fel előttünk, mint az lenni szokott, hanem az utca emberének, a rajongóknak, és Sheffield lakosságának apró kis szeletkéi egyaránt felvonulnak. Úgy is mondhatnám, szerves részét képezik a Pulp világának – és viszont, hisz a slágerek beépültek a közösség életébe. Erre próbál az iskolai tánckar, a capella énekli a helyi kórus. Zöldséggel a cekkerben mesél az énekes gyerekkoráról egy idős néni, majd eldúdolja a kedvenc számát. A fogatlan újságos és jegyüzér koncertélményeiről anekdotázik, míg a gyakorlatilag érthetetlen akcentussal fröcsögő hentes büszkén taglalja, hogy anno egyik kollegája együtt dolgozott Jarvis Cockerrel. A 2009-es újjáalakulás után, egy hazai arénakoncerttel örvendeztették meg a közönséget, ahová az Egyesült Államokból is érkeztek rajongók, kifejezetten ezért az egy buliért. A vezérfonalat az ilyen rajongókhoz, és a város lakóihoz fűződő viszony adja, és meg kell hagyni, ezek az angolok nagyon értenek a műfajhoz. Remek vágóképek, természetes közegben lefolytatott, abszolút manírmentes beszélgetések teszik élménnyé még a hozzám hasonló tudatlanok számára is a filmet életről, halálról, és szupermarketekről. A végén határozott rokonszenvet éreztem a zenekar, Sheffield csúnyácska lakói, a padon üldögélő nyugdíjasok és lépcsőn fagyoskodó rajongók iránt. Részévé váltam a történetnek azzal, hogy végignéztem. És ami még nagyobb eredménynek mondható, kedvem támadt belehallgatni a Pulp munkásságába. Szóval bátran essen neki, akinek egy kicsinyke kedve is támadt hozzá, mert megéri. Imdb Trailer: -Árvai Levente-

Időgép: Jászkunpunk Portré II. – A Panksapka

A szintén szolnoki Panksapka is megér egy értekezést. Ők tipikus példái az öreg motorosnak, annak a veteránnak, ami az idő bizonyos fokú elteltével csírázik ki igazán. Egy előző cikkben már beszéltünk a Tremensről, ami voltaképp az elődje a mostani formációnak. A Tremens a maga idejében egész profi volt, és nagyon jó feldolgozásokat játszottak. Bizonyítja azt, hogy a 90-es évek, a rendszerváltás utáni nagy örömről, és lehetőségekről szólt. Az emberek – így a punk zenekarok sem – akartak komoly témákat feszegetni. Életöröm, és játékosság volt a leginkább jellemző rájuk. A 90-es évek azonban láthatóan csalódottságot hozott, mivel a 2000-es évek elejére a punkok is új problémákat találtak, amiket megint feszegetni lehetett. A Panksapka lényegében ezt a fejlődés utat járta be és igen nagy sikerrel. 1998-ban alakultak egy szilveszteri buli után. A Tremens megszűntével feldolgozás zenekarként indultak, nevükkel utalva a korai Tankcsapdára. A szolnoki Killer klub állandó vendégeiként nyomták az energikus bulikat, aztán egy időre leálltak, főleg hogy itt is kísértett a Pesten kívüli világ (nem akartam vidékit írni, mert az olyan undorító) „átka”, mely lényege, hogy van egy maroknyi zenész, akik mindenhol ott vannak. A Rémkoppantók és az Árnyak mellett nem igazán fért bele egy új projekt, ráadásul a földrajzi távolságok is ellenük dolgoztak. Aztán 2000-ben kaptak egy felkérést, hogy vegyenek fel egy számot a Szolnok Rock 4. válogatáslemezre. Ekkor született az első saját a nóta, a Szálljon a por!. A katalizáló folyamat megállíthatatlan volt, így ugyanabban az évben fel is vették az első lemezt, a Kék Osztrigát a híres Denevér Studióban, amin 88-as csoport, Dead Kennedys feldolgozások, pár régi Tremens nóta, és új szerzemények szerepeltek. Kazettaformában látott napvilágot a kiadvány az O.B. Art gondozásában. Ekkor még működött a kiadás csodája! Az anyagon még érződik a 90-es évek utóhatása, ami nem tesz rosszat neki, voltaképp lezárja az előző évtized szellemiségét. Az eredmény egy rakás koncert, többek között az Enola Gay társaságában főként az ország keleti részében, de megjárják Labancföldet is. 2001-ben nekiláttak a második sorlemeznek, a Forradalomnak, ami 2002-ben került a nagyérdemű elé az Aurora Records jóvoltából. A Forradalomban már érezni az új idők szelét. A magyar punk zenekarok újmelankóliája hatja át a szerzeményeket. A látószög kitágul, és mindenki nagyobbat markol a mondandójában. Az új évezred szülte görcsös bizonytalanság, és szabadságvágy keveredik az asztalra csapós igazságérzettel, persze csípősség és humor is marad, de csak az íze végett. Berényi Tibi betegsége beárnyékolta a zenekar munkáját. Kicsit megtörve, de dolgoztak tovább. 2007-ben jelentették…

Kritika / Gondolat: Linx – Ha a kölykök…(2004)

Kritika / Gondolat: Linx – Ha a kölykök…(2004)

Múltkor írt egy kedves olvasónk az egyik kritikánk kapcsán, hogy 9 év távlatából teljesen felesleges volt a cikk megírása. Igaza is van meg nem is. A kritika végül is tényleg felesleges, mert azt mégiscsak akkor írjuk, mikor valami frissiben esik ki a végtelen zenegyárból, de a Szolnokzene másik nem titkolt célja, hogy lehetőleg minden anyagot feldolgozzon, ami valaha született, születik és születni fog a megyében. Éppen ezért kicsit anakronisztikus volna a Linx 2004-es lemezéről úgy kritikát írni, mintha most jelent volna meg. 14 éve történt és sokszor olyan szöveges fordulatok vannak benne, amiről a mai kis punkok még nem is tudnak semmit, mert hát, ahogy 50 feletti őspunk kollégám szokta mondani: „Te még a csattogós lepkét tologattad, mikor engem már a rendőrök vertek!” Szóval a Linx zeneileg egyértelműen nem a legerősebb bagázs a színtéren, amit ők is tudnak, de ebből is sikeresen felépítették valamit, ami a 2000-es évek elején marha nagy újdonságnak számított. Az agyonpolitizált és sztárrá avanzsált öregnek számító punkzenekarok mellett elindult egy street-punk és Oi hullám, aminek nem csak mérföldköve, de fontos zászlóvivője is volt a Linx az olyan zenekarok mellett, mint a Böiler, vagy a Fegyelmező Részleg. Kisebb-nagyobb kihagyásokat leszámítva mindegyik zenekar működik, de a Böiler kivételével senki sem állt elő ma is időtálló, vagy friss anyaggal. Éppen ezért a Sham69, Cockney Rejects, The Business, Blitz, The Oppressed – és még sorolhatnánk reggelig – mentén körvonalazódó rövidhajú/street punk zenekaroknál az a furcsa helyzet állt elő, hogy jó 10-15 éve legyártottak egy rakás munkás meg punkhimnuszt, amelyek olyan jól sikerültek anno, hogy sláger-létük kikezdhetetlen alapvonás. Emlékszem, mert a környékünkön, ugyanúgy minden hangfalból dőlt, a Ha a kölykök…, a Borúra derű, a Nő vagy csak nő (amiről sokan ma is azt hiszik, hogy Linx dal), az Erőszak dal vagy a Varratok. Különben ez azért is nehéz feladat, mert még a mostani generáció is hallgatja ezeket a zenekarokat. Pont a múltkor láttam a vasútállomáson egy nyolcadikos forma gyereket, akinek a Crass és a Dead Kennedys mellett, a Linx felirat is ott díszelgett a kabátján. Ha több idő telik majd el – a történelemben – a Linx és a többiek is izgalmas kutatások tárgyai, egy letűnt kor krónikásai és szemtanúi lesznek. Ennek szellemében füleljétek ezt a lemezt. Linx facebook

December eleji metál döngölés Törökszentmiklóson

December eleji metál döngölés Törökszentmiklóson

2018. december 8-án a törökszentmiklósi Ipolyi Arnold mávelődési házban koncertezik a világ leghíresebb heavy metal bandájának magyar, közelebbről szolnoki tribute zenekara, az Iron Maidnem! Előzenekar a cibakházi thrash metalban és hardcoreban utazó CLiMAX. A beugró elővételben és a helyszínen is 1800 Ft. További friss infókért nézzetek rá az esemény Facebook oldalára, amit IDE KATTINTVA tudtok elérni.

Filmajánló: This is Spinal Tap – A Turné (1984)

Filmajánló: This is Spinal Tap – A Turné (1984)

Tizenéves koromban nem szerettem a heavy metalt. Sőt, egyenesen ki nem állhattam. Idegesítőnek és nevetségesnek tartottam, ahogyan felnőtt emberek idióta öltözékekben sárkányokról, nukleáris apokalipszisről, és egyéb marhaságokról zengnek ódákat. Ráadásul füstfelhőben és neonfényben parádézva a színpadon, idióta kinézetű gitárjaikon indokolatlanul hosszú szólókat prezentálva. Aztán teltek-múltak az évek és kezdtem kilépni a komfortzónából. Egyre elfogadóbb és toleránsabb lettem, a dolog pedig egészen odáig fajult, hogy harminc éves koromra sikerült megszeretnem a metalt. Rájöttem ugyanis, hogy egyáltalán nem szabad komolyan venni. Amennyiben félretesszük mindenféle világmegváltásra való igényünket és megpróbáljuk élvezni a showt, egy jól megkomponált fémzenei műsor legalább olyan szórakoztató lesz, mint egy harmadosztályú akciófilm, vagy egy zs-kategóriás horror. Tulajdonképpen ebben áll az egésznek a lényege. A metal nem más, mint kiváló szórakoztató időtöltés, afféle poszt-modern cirkusz. Az 1984-es angol ál-dokumentumfilm, a This is Spinal Tap tökéletes lenyomata az egész heay metal jelenségnek. Egy fiktív zenekar turnéját követhetjük végig, első állomástól az utolsóig. Követve a banda álmait, vágyait, sikereit, kudarcait. Főként az utóbbit. A film rendezője és egyben főszereplője Rob Reiner, aki a Spinal Tap legénységét kezdő dokumentumfilmes és haladó rockrajongóként kíséri a koncertek során. Az úton akad minden, amit csak el tudunk képzeli: saját (vagy mások) hányásában megfulladó dobosok, giccses színpadi dekoráció közé szoruló basszusgitáros, nevetségesen elméretezett díszletek előtt ugráló, koboldnak öltöztetett, kisnövésű emberek (törpék). A Spinal Tap karrierje gyakorlatilag elejétől végéig egy rossz vicc, egy nevetséges katasztrófa. És azért annyira imádni való, amennyire. A This is Spinal Tap sok klasszikus, „kulisszák mögé” néző, rock-dokumentumfilmmel ellentétben nem emeli isteni magasságokba karaktereit. Éppen ellenkezőleg. Megmutatja a látszat mögötti esendőséget, és ezáltal teszi annyira szimpatikussá az egyébként nem létező, mégis a legtöbb valódi rocksztárnál jóval emberibb zenészeket. Ha csak ál-dokumentumfilm formájában is, de megmutatja azt, hogy a metálos is ember, és a legjobbak is mellé nyúlhatnak néha. Ez pedig sokszor humoros, megmosolyogtató szituációkhoz vezet. Mindezt a javarészt spontán rögzített, előre nem megírt, improvizált dialógusokon keresztül, amik még inkább élővé és szórakoztatóvá teszik az egész produkciót. A filmmel kapcsolatban mindezek mellett több humoros tényt is érdemes megemlíteni. Az IMDB rendszerében például a This is Spinal Tap az egyetlen olyan film, amit maximálisan ugyan (mint bármelyik másik filmet) tízes skálán pontozhatunk, ám ettől függetlenül a rendszer az általunk adott pontszámot mégsem egy tízes, hanem egy tizenegyes skálán jeleníti meg. Utalva ezzel a film azon jelenetére, melyben a banda gitárosa bemutatja erősítőjét, amit az „extra hatás” érdekében nem az átlagos, tízes fokozatig lehet felcsavarni, hanem eggyel…

7 of 118
34567891011