• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: 1Life – Nincsen Kérdés (2019)

Kritika: 1Life – Nincsen Kérdés (2019)

Az év első hónapjának közepén látott napvilágot a szolnoki 1Life legújabb lemeze, ami a Nincsen Kérdés címre hallgat, és tíz számot tartalmaz. Az album rögtön a címadó dallal indít, melyre egy hangulatos image-klip is készült Papp Zsombor rendezésében, amit lejjebb tekerve akár meg is tekinthettek. Zeneileg a banda hozza a tőlük jól megszokott, rádióbarát alter-rock vonalat. Dallamos gitárzene, a nagyközönség számára is emészthetően torzított hangzással, néhol minimális szintetizátorbetétekkel. Számomra kissé vékony is ez a sound, a ritmusszekció például szólhatna jóval ütősebben, és a gitárok is lehetnének valamivel dögösebbek, vaskosabbak. De ettől függetlenül persze profin összerakott anyagról beszélünk, ami hangzásban és szövegek terén is egy egyaránt egységes képet alkot. Tömegek számára is könnyedén emészthető, és ha lenne benne valami nagyon apró plusz, amitől az ember azonnal felkapná rá a fejét, mondván “ez igen!”, na akkor egészen biztos, hogy a srácok sikerre lennének kárhoztatva. Az a plusz, ami kiemelné a bandát a hasonló zenekarok áradatából. Valami védjegy, valami egyedi megoldás, azonban hiába kerestem ezt az apró kis extrát, sajnos egyik dalban sem találtam olyat, amitől felállt volna a hátamon a szőr. Ettől függetlenül persze a Nincsen Kérdés egy kifejezetten élvezhető poplemez, akadnak rajta fogós dallamok, jó megoldások, és a hangzása is teljesen hallgatóbarát. A legerősebb daloknak talán a Kopog a Szív, illetve a Sötét Van című tételeket mondanám, előbbi kissé pörgősebb, kellemesen dallamos vokállal megtámogatott nóta, míg utóbbi lassabb, számomra kissé az ugyanezen a címen futó 30Y szám hangulatát idéző darab. Ha a jövőben kissé rágyúrnának a srácok arra, hogy kis egyedi dologgal jobban kiemelkedjenek a tömegből, és kicsit erősebben oda mernének csapni a hangszereiknek, akkor véleményem szerint borítékolható lenne a közönségsiker, de persze így sem rossz ez, sőt! A lemezről néhány dal hallgatható a zenekar Youtube profilján is, a teljes anyagot pedig a Spotify-on és az iTunes-on tudjátok elérni. A bandát a friss hírekért Facebookon és Instagramon is követni tudjátok.

Filmajánló: Hard Core Logo (1996)

A Hard Core Logo egy hazánkban kevésbé ismert, 1996-os kanadai ál-dokumentumfilm. Noel Barker író azonos című regénye alapján rendezte a leginkább Pontypool című zombifilmrjéről is ismert Bruce McDonald. Gyakorlatilag a punk szubkultúra Spinal Tap-je, ami a fiktív kanadai punk rock banda, a Hard Core Logo reunion turnéjának végigkövetésén keresztül mutatja be a punk szubkultúra valódi, drámai arcát. A Hard Core Logo a fegyveres merényletben életét vesztett fiktív kanadai punksztár, Bucky Haight emlékére szervezett fegyvertartás-ellenes emlékkoncerten kezdődik, ahol a filmnek a nevét kölcsönző zenekar sok év után újra a közönség elé lép. A koncert után a zenekarvezető Joe Dick unszolására a tagok úgy döntenek, hogy egy turné erejéig újból összeállnak és bejárják az országot. Meg is kezdődnek az előkészületek, majd a banda a nyakába veszi Kanadát, ám a dolgok cseppet sem mennek olyan könnyedén, mint ahogyan azt az ambiciózus frontember elképzelte. Az út során sötét titkokra derül fény, a tagok magánélete egytől egyig romba dől, és lehull a lepel Joe Dickvalódi motivációjáról, amit mégsem az egykori idolja és személyes mentora iránti tisztelet és megemlékezés vezérel. A Hard Core Logo-t gyakorta emlegetik a legjobb kanadai filmek egyikeként, egyáltalán nem véletlenül. A Hard Core Logo és a Spinal Tap közti óriási különbség ugyanis az, hogy míg utóbbi a főszereplő fiktív zenekar minden kínos pillanatával együtt egy szórakoztató vígjáték, addig jelen esetben a humoros körítés ellenére is egy igen komoly, drámai művet kapunk nézőként. A filmben ugyanis fény derül a kultikus punkzenekar tagjainak valódi arcára. Van itt kicsinyeskedés, ármánykodás, és felszínre törő indulatok is akadnak bőségesen. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Hard Core Logo egy igazi emberközeli tragikomédia, tévútra terelődött sorsokkal és rengeteg hangos, dögös punkmuzsikával, itt-ott elejtett, jól átgondolt és rendkívül szórakoztató poénokkal fűszerezve. A filmben a színészek mellett többek közt olyan punk-ikonok vendégszerepelnek, mint a Young Canadians-ből is ismert Art Bergmann, a D.O.A. frontembere, Joey Shithead, vagy a punk egyik atyjaként is számon tartott Joey Ramone. Érdekességképp pedig megemlíteném, hogy a kanadai pop-punk zenekar, a Billy Talent a Hard Core Logo fiktív zenekarának gitárosáról, Billy Tallent-ről kapta a nevét. Mivel a szívemhez igen közel áll a punk szubkultúra, nagy érdeklődéssel ültem neki a film megtekintésének, és hála Istennek, nem is kellett csalódnom. A Hard Core Logo kiválóan mutatja be a punk rock világának valódi arcát, a hangzatos szlogenekkel megspékelt, végső soron öncélú létezést és az ehhez párosuló, értelmetlen önpusztítást. A filmet egy 2001-es felmérés alapján 200 résztvevő szavazta meg a második legjobb…

Időgép: Kritika: Fiktív – Loretta (2012)

KRITIKA Fiktív – Loretta 2012 A zenekar 2004-ben alakult Szolnokon. Saját stílusmeghatározásukban a skandináv stoner rock/stoner metal vonalra helyezik magukat, ezen belül is a svéd Dozer-t említik egyik fő inspirátoruknak. Nos, ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez így egy az egyben nem esett le. Annyi biztosan igaz, hogy nem az a lomhán menetelő blues alapokkal sokkoló zenéről beszélhetünk. A rock és a metal inkább a kiindulópont. Nekem mondjuk a Shapat Terror hamarabb jut eszembe, mint a Dozer. Ezért talán elsősorban az ének grunge jegyekkel átitatott hangulata a felelős. Egy kicsit túl nagy misztikum lett az egész stoner mozgalom tagozódása. A másik véglet meg még mindig Tomi Iommi-t emlegeti bármely stoner vagy sludge produkció hallatán, na persze ez is túlzás. Hátha csak én egyedül veszítettem el a fonalat, de láttunk már mindannyian olyan műfajokat, melyek a kihalástól való félelmükben elkezdtek tagozódással szaporodni, de valós különbségeket csak az jelentett a kialakuló alműfajok között, hogy azokat különböző zenekarok képviselték. A stoner rock ne haljon ki soha! Ez csak egy példa, hogyan tud kéz a kézben hülyét csinálni (sok)mindenkiből a média és a zenészek. Szeretném őszintén megkérni a zenekart, és minden tisztelt rajongóját, hogy ezt ne vegye magára. Tényleg ne! A jó vastag riffek, súlyos dobok megteszik a hatásukat. Megvan benne a kötelező svung, de különlegesnek harmadjára sem hallom sajnos. Pedig csel van benne bőven: sokat játszik a zenekar a ritmusváltásokkal, de esetenként önmagában is különleges ritmusokkal találkozhatunk a lemezen. Van benne uniszónó, leves, második, minden… Ez a műfaj viszont azzal fenyeget, hogy ha nem eléggé hivalkodók az egyedi megoldások, akkor azok sajnos elvesznek a homályban. Vagy akkor kell néhány olyan riff, hogy mindenki garantáltan és azonnal lefossa tőle a bokáját. Azt viszont nem felejteném ki, hogy a lemezen azért hallatszik, hogy sok munkával, gondoskodással készült, ezért jól össze is van rakva. Világos, közepes szárazanyagtartalmú sörhöz ajánlanám. Promote your mixtape at ReverbNation.com Kovács Balázs FIKTÍV A FACEBOOKON

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

A 2017-ben alakult Road to Hope-al pár héttel ezelőtt találkoztam. Sajnos nem tudom, hogy aktívak-e még, mert az utolsó bejegyzésüket 2017-ben tették közzé. Ettől függetlenül egy 3 számos EP-vel kitörölhetetlenül rendelkeznek. A Past névre keresztelt anyag 2017 augusztusában került fel az éterbe és annak ellenére, hogy nem igazán hallgatok ilyen zenét a szemöldököm azért felhúztam. Bevallom őszintén, egy középszerű rockzenekarra számítottam, akik tolják a Közeli helyekent, meg a 8 óra munkát, ehhez képest egy erősen angol-szász hatás alatt álló, fülnek kellemes lírai csokrot vehettem a fülembe. A három egységes hangulatú dalból búval leöntött múltba révedés árad, valahol félúton a nosztalgia, az elmúlás és a hamvasi értelemben vett melankólia között. És hogy mire gondolok ezen jelzők halmozásakor azt magyarázza meg maga a Mester: “A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Nem tud olyan lenni, mint Assisi Ferenc, vagy a kínai bolond és Pantagruel és Till Ulenspiegel. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia teszi vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé. A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.” Szóval ha ezt az érzést keresed, kattints! Road to Hope facebook

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

A tiszaföldvári Tajpán tipikus magyar rockban utazik. Ha pontosítani szeretném a dolgot, akkor azt mondanám, hogy nagyjából a hatvanas évektől a kilencvenes évek végéig terjedő magyar paletta inspirálta őket, a Dinamittól kezdve egészen a Tankcsapdáig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint 2017-ben megjelent, első demójuk, melynek öt dalából mindössze kettő saját, a maradék pedig jól bevált, ismert slágerek feldolgozása. Megszólal a klasszikus -rock berkeken belül rongyosra játszott Zöld Csillag, a kezdő rockerek által szintén csúcsra járatott Örökké Tart című Tankcsapda opusz, és a Valami véget ért, a Zorall és egyéb formációk által is felkaroltBonanza örökzöld. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. Valahogy sosem tudtam mit kezdeni azzal, ha kezdő zenekarok a saját dalaik mellet feldolgozásokkal pakolják tele első demójukat, abban az esetben meg pláne nem, ha a feldolgozott dalokat már ezerszer hallottuk, ráadásul jóval erősebb előadásban is. Értem én, hogy a srácok örülnek annak, hogy el tudják játszani kedvenc dalaikat, de ilyen formában ezt kiadni véleményem szerint teljesen felesleges. Alapvetően saját dalaik sem váltják meg a világot, de legalább elmondhatjuk róluk, hogy sajátok, és őszintén szólva egész korrekt tételek. Nem kell persze csodát várni, az Azt Gondolta című dal tipikusan kvint-tologatásra épülő hard rock, amire gy jó dobossal és dupla sebességgel előadva kissé talán Motörhead-beütésű is lehetne. A dobos azonban nem jó, és a hangzás is rendkívül gyenge (tekintve, hogy demóról beszélünk, ez persze elnézhető). A szöveg meg nagyjából olyan, mintha Lukács Laci újragondolta volna a Johnny a Mocsokban című klasszikust, és kevésbé érdekesen újraírta volna. A demo címadó dala, az Ez Vagyok Én egy tipikus akusztikus betéttel kezdődő rockballada, ez hangzásban jóval erősebb a többi felvételnél, a gitár egész szépen, tisztán szól, és az énekes is korrekt módon kiengedi a hangját, ami itt kellemes rekedtségének köszönhetően kicsit a kilencvenes évek grunge-rock zenekarait idézi. Ez abszolút jó pont, még annak ellenére is, hogy aztán megérkezik a dob, ami szét is csapja az egész dalt, hiszen nagyjából úgy szól, mintha valaki néhány fazekat ütne közepes ritmusérzékkel a háttérben. Összességében első demónak semmi gond nincs az Ez Vagyok Én anyagával. Hozza az elvárható közepes szintet, kevés egyedi ötlettel, és teljesen felesleges feldolgozásokkal. Ezeket érdemes lenne elhagyni, és rágyúrni a saját dalokra, hiszen a srácok érezhetően szeretik azt, amit csinálnak, és alapvetően tehetségük is lenne hozzá. A dobosnak mondjuk még nagyon erősen gyúrnia kell a tudásán, és nem ártana egy második gitáros bevételének a megfontolása sem. Ja, meg hát az a fránya stúdió, na…

Premier+Kritika: Fattyú – Hagyaték (2018)

Kunszentmártonban egyre érdekesebb dolgok történnek. A Madarasi Tamás elméjéből kipattant Fattyú az elmúlt év végének legnagyobb meglepetése. Több ízben beszélgettünk már erről a projektről és én nagyon kíváncsi voltam mi sül ki belőle. A Fattyú a black metal, az ambient és a pagan folk hagyományait keveri össze egy félelmetesen izzó üstben. Már a lemez koncepciója is egzotikus, mivel a dalok címei sorban olvasva egy verset adnak ki. Ezen a történeten kalauzol végig az anyag, olyan néprajzi alakzatokat és mitológiai lényeket felvonultatva, mint a garabonciás, a boszorkány, a bakkecske etc… Erről pedig tapasztalatból tudom, hogy nem kevés kutatómunkát igényel, mivel ezek néprajzi rétegződései nem csak a magyar, de a balkáni és a germán folklórban is jelen vannak, amit tudni kell de- és rekonstruálni, hogy ne egy felületes anyagot kapjunk. A Hagyaték esetében pedig maximálisan érezni és tapintani lehet ezt az intellektuális energiabefektetést. Szép munka! Most, hogy egy szép metszéssel vágást ejtettünk a tartalmon, másszunk beljebb a Fattyú belében és nézzük a zenét. Egy abszolút házilag rögzített anyag ez itt, de a lehetőségekhez képest nagyon szépen szól. A hangszerek jól elkülönülnek ráadásul a gitár és a basszusgitár olyan gyönyörűen hasít, hogy szinte órákig tudnám hallgatni, ahogy a két hangszer felváltva röfög a súlyos riffekkel keresztül az agyamon. A számokat még színesebbé teszi a rengeteg beemelt kulturális utalás vagy az olyan összekötések, amiket akusztikus gitár és női vokál tesz még szertelenebbé. A billentyű 90-es évekre hajazó jéghideg, sötét és baljós hangzása számomra szokatlanul velőtrázó, maga a Diabolus in Musica! A Hagyaték egy gyönyörűen kiérlelt és gondozott anyag. Látszik, hogy a komponista, időt szánt rá és lassan épített fel ezt az egyébként nagyon tömény 25 percet, ami jól tükrözi vissza az egyedül megalkotott lemezek szerzői szertelenségét és a bennük rejlő zsenit. Fattyú facebook

6 of 118
2345678910