• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Filmajánló: Kistérségi Rock n’ Roll (2012)

Egyszer már kaptam egy megbízatást, amiben egy helyi brigádról készült dokumentumfilmmel kapcsolatban kellett okoskodnom. Izgalmas kihívás volt, mivel a magyar zenei dokumentumfilmekből azért túl sok nincs, ami van, az sem túl izgalmas, a helyi mikrotörténelem pedig gyakorlatilag nincs rögzítve. Kíváncsian láttam hát neki a Kistérségi rock n’ roll-nak, és felemás érzésekkel álltam fel előle. Szokatlan dolog egy kritika elején ítélettel nyitni, de hadd magyarázzam meg! A film a jászberényi Nexxt zenekar körül forog. Dokumentumfilmként ez is felhasznál archív fotókat, a zenészek interjút adnak, és személyesen mesélnek a múltról, a nagyszerű kezdetekről, illetve az útkeresésről. Középiskolai zenekarként indultak hódító útjukra, és kezdetben a metált kamázták, aztán a fogyaszthatóbb rétegek felé fordultak. 38 perc alatt azonban, lényegében nem történik semmi. Klasszikus történet ez, ahol egy kisvárosi fiatalokból verbuválódott zenekar megteremti saját nimbuszát fáradtságos munkával. Az interjúalanyokat meg lehetett volna szólaltatni ennél nyitottabban is. Néha olyan érzésem támadt, mintha olvasnák a szöveget, és olyan szavakat kellene használniuk, amik idegenek tőlük. Ezt a mesterkélt légkört oldják fel a próbateremben, illetve backstageben felvett jelenetek. Itt látszik igazán, hogy milyenek a srácok, itt már lélegzővé válik az anyag. A koncertbevágások (amik a zenészi pózoktól nem mentesek) megint jól eltaláltak. Érezni a küzdést, a munkát és a verejtéket, ami a Nexxt-ben működik, csak azt nem tudtam megérteni, hogy hol van itt a rock and roll? Mert én kerestem, de nem találtam. Ami megfogott, az összefogás, ami a helyi erők között működik, hogy előadók, és zenészek irányzattól függetlenül támogatják egymást, az embereken pedig látszik, hogy tényleg jól érzik magukat a bulikon, és elcsapolják a hétköznapi ütközetek fáradságát. A rendező úr megpróbálta kihozni a maximumot egy teljesen átlagos helyzetből, de ez annyira nem sikerült. Percek mennek el azzal, hogy a próba fontos, mert a zenészek ott tanulják meg a számokat, meg ilyesmi. Axiómákkal vannak kiszilózva az üres másodpercek. ű Félreértés természetesen ne essék, az együttessel semmi gond nincs. Törekszenek arra, hogy új fóliába csomagolják a régit, és ez láthatóan jól működik, ügyes show-t csinálnak, és nagyon elszántak a maguk vizén. Volt egy mondat, ami erősen megragadt bennem, ami valahogy így szólt: „ Az emberek látják, hogy nem idióta iszákos gyerekek vagyunk, akik az iskola pincéjében csörömpölnek punk zenét” és ezzel a mondattal nincs is probléma, de az igazi kistérségi rock and roll az lenne. Kistérségi Rock n’ Roll facebook Nexxt zenekar facebook Timúr

Kritika: Mandarins – A híd túloldalán (2009)

Kritika: Mandarins – A híd túloldalán (2009)

Tagadhatatlan, hogy a kétezres évek közepe a dallamos hardcore-punk korszaka volt. Remek bandák tűntek fel ekkoriban, majd buktak el alig néhány koncert, vagy egy kislemez után, és merültek alá a süllyesztőben. 2007 után ugyanis berobbant a metalcore-éra, ami lassan, de biztosan kiszorította, vagy legalábbis alapjaiban formálta át a skatepunkon és dallamos hardcore-on felnőtt srácok zenéjét. A 2007-ben alakult szolnoki Mandarins dalai felépítésükett tekintve inkább az előbbi irányzatba tartoznak, habár a dallamos ének és a hörgős vokálok váltakozása, valamint néhány súlyosabb(nak szánt) riff már arra enged következtetni, hogy a srácok nem feltétlenül Pennywise-on, vagy Comeback Kid-en nőttek fel. Valamiért úgy érzem, hogy a Mandarins leginkább olyan zenekarok nyomdokain szeretett volna haladni, akik a metalcore és a dallamos hardcore határán egyensúlyoznak (jó példa erre a korai Téveszme), viszont a felkészületlenség hiányának köszönhetően ez némileg félrecsúszott. A srácok zenei tudásán ugyanis érezni, hogy némileg bizonytalan, ami meglehetősen rányomja a bélyegét a szóban forgó, 2009-es kislemezre is. Az “A híd túloldalán” ugyanis egy első házi demóhoz képest tűrhető, azonban ma már szerintem egyetlen zenekar sem vállalná fel, mint hivatalos kiadványt. A zenei felkészületlenség egyébként a legkisebb probléma az anyaggal kapcsolatban. Az amatőr keverés szintén nem tett jót a daloknak, a cinek túl hangosak, a lábdobot alig hallani, és néha a gitárok is háttérbe szorulnak. Nem hallgathatatlan persze, de alapvetően érezhető a demóhangzás. A dobos nem egy Ritmikus Csimpifon (verhetné erősebben), és a srácok a gitárokat is csak simogatják, éppen ezért nincs igazi dinamikája a lemeznek. Ezen némi gyakorlás és egy jó stúdió persze segíthetett volna, bár lehet, hogy felesleges lett volna a igyekezet. 2005 és 2010 közt ugyanis a Mandarins-hoz hasonló zenekarokkal Dunát (vagy Tiszát) lehetett volna rekeszteni, és nem lennék őszinte, ha nem mondanám ki, hogy voltak, akik jóval erősebben és ötletesebben csinálták ezt a műfajt. A legnagyobb gondot azonban nem is a zenei rész, hanem az elképesztően hamis ének jelenti. Ritkán találkozni olyan énekessel, akinek sem a dallamos részek, sem pedig a kiabálós/hörgős vokálok nem mennek igazán, itt azonban pont ez a helyzet. Az énekdallam általában hamis vagy monoton, a hörgés pedig sokkal inkább hat úgy, mintha erőlködős öklendezés vagy hányás lenne, ami elképesztően irritáló tud lenni egy idő után. Ezen néhol segítenek a dallamosabb vokálok, azonban kicsivel több, mint negyed órán keresztül ez számomra már az elviselhetetlenség határait súrolja. A szövegek ettől függetlenül tűrhetőek, hozzák a korhoz és a zenei stílushoz illő papírformát. Anarchia és káosz helyett a tinédzser érzelmek és…

Premier+Kritika: Nagy Tamás – Jaguár (2018)

Nagy Tamás újabb EP-vel jelentkezik. A mezőtúri komponista Jaguár címet viselő anyagán 8 tétel szerepel. Nagy eddig minimalista dob-basszus kompozíciókkal rukkolt elő, ezúttal viszont egészen új vizekre evezett, hiszen ahogy majd ti is hallani fogjátok a Jaguár egy teljes mértékben elektronikus gyűjtemény. Bennem erősen felidézte a Peca és a Mecsendugós hangulatvirágait, leszámítva azt a hatalmas különbséget, hogy Nagy szerzeményei sokkal nyugodtabbak. Nincs bennük hisztéria, irónia, cinizmus. Hangzásában és hangulatában a 90-es évek korai electro zenéjét hozza vissza, amibe vegyül egy kis post-rock fűszer. A kanapén pedig ahol ezek találkoznak, helyet foglal még a 80-as és 90-es évek játékainak hangulata, a nintendo, a 486-osok nagyszerű időszaka. Sokféle hozzávalóból összegyúrt csendélet ez, amiben a dzsungel ritmusait (Dzsungel) simán váltják az ázsiai zenére emlékeztető dallamok (Lendület), ahol az emelkedettség gond nélkül ugrik át a patetikusság felhőire (Égbolt). A Jaguár sokkal izgalmasabb és színesebb, mint basszusgitárcentrikus elődei, amiben Nagy új oldalát is megmutatja . Hallgassátok! Jaguár EP

Időgép: Kritika: Rongyszőnyeg – Fellegajtó (2016)

A martfűi Rongyszőnyeg jó 10 éves múltra tekint vissza. Megbújva, más-más alakot felvéve evezte át magát az időn, hogy aztán 2016-ban végre egy 9 számos nagylemezzel és egy francia turnéval nyisson a világ felé. Egy olyan erős kezdés esetén, mint a Fellegajtó címen megjelent debüt ez teljesen érthető. Közeledő interjúnkból több is kiderül majd a brigádról, addig is, nézzük miből élünk! A Rongyszőnyegben találkozik a költészet mélysége és érzékisége a komornak tűnő ám igen erőteljes népdallal. Az újraértelmezett népdalokat úgy emelik át új hangszerelésbe, hogy csak a motívumok, és az ismerős érzés marad meg, ami minden emberben feltámad, ha népzenét hallgat. A versfeldolgozásoknál nagyon örültem, hogy nem a szokásos költeményeket kapták elő, hanem lapozgattak a könyvekben, és olyanokat is előszedtek, amikről azt hittem nem is léteznek. Ilyen József Attila Harmatocskája is. Az eredetileg Sebő Ferenc által feldolgozott vers semmit sem veszít erejéből. A balkános téma azonnal a fülembe ül, és nem is akar egyhamar kimászni onnan! Az Édesanyám rózsafája a legtökéletesebb példa erre. Mivel egy visszafogottabb, akusztikus felállású együttesről beszélünk, nyilván nem erre fogod szét hedbengelni az arcodat, de megjegyzem, vannak itt olyan feszes részek, amiktől még egy metálos szemei is könnybe lábadnak. Másrészt, olyan természetesen olvasztják össze a stílusjegyeket, hogy a zenei puzzle automatikusan ad ki egy egészet. A Himnusz minden időben leginkább egy misztikus blues darab, ami olyan hatást kelt bennem, mintha a 20. század magyar költői megalapították volna a Pink Floydot. Úgy hiszem, az alkotó közösség könnyed hozzáértéssel járja meg a magasságot és mélységet. Ez a szimpatikus hozzáállás remélem a jövőben is megmarad. A mélyebb darabok mellett felcsendülnek könnyedebb, rádióbarátabb dalok is, mint a francia Comment te dire adieu, vagy a Keskeny út, amit bármikor szívesen hallgatnék, mondjuk Lee de Forest találmányán! A Fellegajtó egy nagyon kiforrott és bátor kísérlet a zamatosan kellemes és a mélységes lelki-gondolkodás túlfeszülten lengedező artistakötelén, ami hatalmas lépés a művészet felé. Nézzétek meg ti is, mi van a keskeny út, és a széles út között. Rongyszőnyeg facebook Timúr

Klipp premier: Gulyás Band – Hé, Buzikám!

A szikes talaj hardcore zászlóshajója új mozgóképpel jelentkezik. A Proving Ground Pictures által készített klipp pár napja látott napvilágot a youtube-on és szépen pörög. A Van baj! című lemez egyik legnyersebb szerzeményéhez a dühös lakótelepi sétálás tematikája kiválóan passzol. A felesleges szócséplés és egyéb esztétikai fejtegetések helyett célszerű közvetlenül befogadni a jelzett tárgyat! Gulyás Band facebook

Koncertajánló: MagasFüvesPart III. (2018.08.10-11.)

Az EastFest ugyan véget ért, de a fesztiválszezon még tart. Jövő héten pénteken és szombaton a MICS fogja újra uralni Martfű városát. A szokásosan ingyenes két napos koncertsorozat péntek este indul a Korb Tamás Projekttel, amit 19:30-tól a zseniális Dying Minds követ. A fellépések két színpadon zajlanak. Az így létrejött kínálatnak köszönhetően bárhova is futunk majd kezünkben egy jéghideg kőbányaival garantáltan muzsika szó fogad. A kulturális eseménynek a Művelődési Központ és Könyvtár tágas és szabad tere biztosít mozgást! Facebook esemény MICS Ízelítő gyanánt íme néhány fellépő:

Premier: Vertigo – Kapj el!

Szöveges videóval jelentkezett a szolnoki Vertigo. A zenekar nagyon friss, de a fantázia ott van bennük. A grunge alapokra helyezett koszos és depresszív dalból jól kivehető a 90-es évek elején tapasztalt agresszió és létbizonytalanság, amit erősen megfejel az Alföldre is annyira jellemző idegbeteg remegés és szorongás. Nem is beszélve arról, hogy a napi politika úgy látszik megint beköltözik a próbatermekbe műfajtól függetlenül. Önzésnek ható műelemzés helyett pedig tapasztaljátok hát meg: Vertigo facebook

6 of 116
2345678910