• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: Zuhatag – 5231 (1997)

Kritika: Zuhatag – 5231 (1997)

A fegyverneki Zuhatag zenekar 1996-ban alakult. Nevük alapján valamiféle alteros, dark-rock brigádnak gondoltam őket, nagyobb meglepetés azonban nem is érhetett volna, mikor 1997-es demójukat betettem a lejátszóba és megnyomtam a “play” gombot. Ez itt, kérem, dögös, tökös rock’n’ roll muzsika, rengeteg húzós, stoneres, néha pedig blues-os behatással, ráadásul az érdekesebb és kísérletezősebb formából. Napjainkban is több ilyen bevállalós zenekarra lenne szüksége a megyének, sokkal többre! Az eredetileg kazettán megjelent anyag öt számot tartalmaz, és rendkívül lokálpatrióta módon az 5231 címet viseli. Ez a rövidke számsor nem más ugyanis, mint a banda szülővárosának, Fegyverneknek az irányítószáma. A kazetta egy demohoz, valamint ahhoz képest is rendkívül profin, mai füllel is élvezhetően szólal meg, hogy 1997-es felvételről beszélünk. Nagyjából az éra olyan menő zenekaraihoz tudnám hasonlítani a bandát, mint a Sex Action, vagy a Sing Sing, azzal a különbséggel, hogy a Zuhatag utóbbinál jóval érettebb és komolyabb, a Szaszáék brigádja által képviselt kínos műmájerség pedig abszolút hiányzik belőlük. Nem is értem, miért nem lett népszerűbb ez a zenekar országszerte, hiszen hallani az anyagon, hogy jól átgondolt, profi zenészek által összerakott, és ráadásul érdekes produkcióról van szó. Az demótleginkább azoknak ajánlanám, akik kedvelik a kilencvenes évek mocskos rock’n’roll-jának hangulatát, azonban kevésbé tudják elviselni a stílus hazai húzónevei által árasztott görcsös Amerika-imitációt és gondosan megtervezett és begyakorolt pózokat. A Zuhatag nevéhez hűen lehengerlően jó és erőteljes muzsikát játszik, és sokkal inkább szerethető, mint azok a formációk, akik a hard rock divat lecsengésével ruhát cserélve átnyargaltak a gengszert stílusra, vagy épp a fejkendőiket megtartva beálltak a pop-ipar nyáltól csöpögő slágereket gyártó gépezete mögé.

Premier: Duplázik a Vertigo – Fiamnak+Hol a gyógyszer

Február 27-én duplázott a Vertigo. A szolnoki grunge ‘n’ roll kvartett kapásból két új dallal jelentkezett. Még mindig a demo érában járunk ugyan, de már határozottabban jobban szólnak a dalok, mint a régebbiek. A Fiamnak egy elképesztően pszichedelikus kompozíció, ami állítom versenyre kel az Acid Baby Jesus-szal is. A Hol a gyógyszer megidézi azokat a jó 80-as 90-es évekbeli kisvárosi kiábrándulást, ami egy olyan felhős és nyálkás napon, mint a mai, több mint kiváló. Várjuk már a studiólemezt! Vertigo facebook

Időgép: Koncertajánló: MagasFüvesPart II. – 2017.06.23-24.

Másodszor kerül megrendezésre a MagasFüvesParti Rockfesztivál. A tavalyi esetről tudósítottunk és egy rendkívül minimalista interjút is készítettünk Dé-vel az egyik főszervezővel. A buli ezúttal két napos lesz. Június 23. péntek és 24. szombat arról fog szólni, hogy a martfűi és vendégbrigádok letarolják a rónát. Külön öröm, hogy szinte mindenféle gitárbazseva bekerült a szórásba. Lesz itt kérem blues, rock and roll, jazz, hc, metal de még art-punk is. Június 23-án 18:00-kor nyitja a rendezvényt a MICS és majdnem éjfélig megy majd a cuháré. A belépés mindkét nap ingyenes. A rendezvény szabadtéren zajlik majd kiváló söritalok és egyéb csemegék társaságában a Művelődési Központ és a Tisza közötti parkos területen. A továbbiakban hadd beszéljen helyettem a fellépők sora: Június 23. Péntek 18:00 – A Fesztivál megnyitja kapuit 18:15 – Korbian Knot – Experimental loop project (Kecskemét) 19:00 – Rongyszőnyeg – Neo-folk (Martfű) 20:30 – Spontán Blues Band – Blues (Tiszakécske) 21:45 – Új Gordius – Jazz rock (Szolnok) 23:00 – Döbbenet – Pamfletpunk (Budapest) Június 24. Szombat 18:00 – My Mother Knows – Rock (Martfű) 19:15 – Martfű All Stars 21:15 – Billog – HC (Békéscsaba) 22:45 – Gyilkos – Metal (Budapest) Az esemény hivatalos facebook oldala.

Kritika: 1Life – Nincsen Kérdés (2019)

Kritika: 1Life – Nincsen Kérdés (2019)

Az év első hónapjának közepén látott napvilágot a szolnoki 1Life legújabb lemeze, ami a Nincsen Kérdés címre hallgat, és tíz számot tartalmaz. Az album rögtön a címadó dallal indít, melyre egy hangulatos image-klip is készült Papp Zsombor rendezésében, amit lejjebb tekerve akár meg is tekinthettek. Zeneileg a banda hozza a tőlük jól megszokott, rádióbarát alter-rock vonalat. Dallamos gitárzene, a nagyközönség számára is emészthetően torzított hangzással, néhol minimális szintetizátorbetétekkel. Számomra kissé vékony is ez a sound, a ritmusszekció például szólhatna jóval ütősebben, és a gitárok is lehetnének valamivel dögösebbek, vaskosabbak. De ettől függetlenül persze profin összerakott anyagról beszélünk, ami hangzásban és szövegek terén is egy egyaránt egységes képet alkot. Tömegek számára is könnyedén emészthető, és ha lenne benne valami nagyon apró plusz, amitől az ember azonnal felkapná rá a fejét, mondván “ez igen!”, na akkor egészen biztos, hogy a srácok sikerre lennének kárhoztatva. Az a plusz, ami kiemelné a bandát a hasonló zenekarok áradatából. Valami védjegy, valami egyedi megoldás, azonban hiába kerestem ezt az apró kis extrát, sajnos egyik dalban sem találtam olyat, amitől felállt volna a hátamon a szőr. Ettől függetlenül persze a Nincsen Kérdés egy kifejezetten élvezhető poplemez, akadnak rajta fogós dallamok, jó megoldások, és a hangzása is teljesen hallgatóbarát. A legerősebb daloknak talán a Kopog a Szív, illetve a Sötét Van című tételeket mondanám, előbbi kissé pörgősebb, kellemesen dallamos vokállal megtámogatott nóta, míg utóbbi lassabb, számomra kissé az ugyanezen a címen futó 30Y szám hangulatát idéző darab. Ha a jövőben kissé rágyúrnának a srácok arra, hogy kis egyedi dologgal jobban kiemelkedjenek a tömegből, és kicsit erősebben oda mernének csapni a hangszereiknek, akkor véleményem szerint borítékolható lenne a közönségsiker, de persze így sem rossz ez, sőt! A lemezről néhány dal hallgatható a zenekar Youtube profilján is, a teljes anyagot pedig a Spotify-on és az iTunes-on tudjátok elérni. A bandát a friss hírekért Facebookon és Instagramon is követni tudjátok.

Filmajánló: Hard Core Logo (1996)

A Hard Core Logo egy hazánkban kevésbé ismert, 1996-os kanadai ál-dokumentumfilm. Noel Barker író azonos című regénye alapján rendezte a leginkább Pontypool című zombifilmrjéről is ismert Bruce McDonald. Gyakorlatilag a punk szubkultúra Spinal Tap-je, ami a fiktív kanadai punk rock banda, a Hard Core Logo reunion turnéjának végigkövetésén keresztül mutatja be a punk szubkultúra valódi, drámai arcát. A Hard Core Logo a fegyveres merényletben életét vesztett fiktív kanadai punksztár, Bucky Haight emlékére szervezett fegyvertartás-ellenes emlékkoncerten kezdődik, ahol a filmnek a nevét kölcsönző zenekar sok év után újra a közönség elé lép. A koncert után a zenekarvezető Joe Dick unszolására a tagok úgy döntenek, hogy egy turné erejéig újból összeállnak és bejárják az országot. Meg is kezdődnek az előkészületek, majd a banda a nyakába veszi Kanadát, ám a dolgok cseppet sem mennek olyan könnyedén, mint ahogyan azt az ambiciózus frontember elképzelte. Az út során sötét titkokra derül fény, a tagok magánélete egytől egyig romba dől, és lehull a lepel Joe Dickvalódi motivációjáról, amit mégsem az egykori idolja és személyes mentora iránti tisztelet és megemlékezés vezérel. A Hard Core Logo-t gyakorta emlegetik a legjobb kanadai filmek egyikeként, egyáltalán nem véletlenül. A Hard Core Logo és a Spinal Tap közti óriási különbség ugyanis az, hogy míg utóbbi a főszereplő fiktív zenekar minden kínos pillanatával együtt egy szórakoztató vígjáték, addig jelen esetben a humoros körítés ellenére is egy igen komoly, drámai művet kapunk nézőként. A filmben ugyanis fény derül a kultikus punkzenekar tagjainak valódi arcára. Van itt kicsinyeskedés, ármánykodás, és felszínre törő indulatok is akadnak bőségesen. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Hard Core Logo egy igazi emberközeli tragikomédia, tévútra terelődött sorsokkal és rengeteg hangos, dögös punkmuzsikával, itt-ott elejtett, jól átgondolt és rendkívül szórakoztató poénokkal fűszerezve. A filmben a színészek mellett többek közt olyan punk-ikonok vendégszerepelnek, mint a Young Canadians-ből is ismert Art Bergmann, a D.O.A. frontembere, Joey Shithead, vagy a punk egyik atyjaként is számon tartott Joey Ramone. Érdekességképp pedig megemlíteném, hogy a kanadai pop-punk zenekar, a Billy Talent a Hard Core Logo fiktív zenekarának gitárosáról, Billy Tallent-ről kapta a nevét. Mivel a szívemhez igen közel áll a punk szubkultúra, nagy érdeklődéssel ültem neki a film megtekintésének, és hála Istennek, nem is kellett csalódnom. A Hard Core Logo kiválóan mutatja be a punk rock világának valódi arcát, a hangzatos szlogenekkel megspékelt, végső soron öncélú létezést és az ehhez párosuló, értelmetlen önpusztítást. A filmet egy 2001-es felmérés alapján 200 résztvevő szavazta meg a második legjobb…

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

A 2017-ben alakult Road to Hope-al pár héttel ezelőtt találkoztam. Sajnos nem tudom, hogy aktívak-e még, mert az utolsó bejegyzésüket 2017-ben tették közzé. Ettől függetlenül egy 3 számos EP-vel kitörölhetetlenül rendelkeznek. A Past névre keresztelt anyag 2017 augusztusában került fel az éterbe és annak ellenére, hogy nem igazán hallgatok ilyen zenét a szemöldököm azért felhúztam. Bevallom őszintén, egy középszerű rockzenekarra számítottam, akik tolják a Közeli helyekent, meg a 8 óra munkát, ehhez képest egy erősen angol-szász hatás alatt álló, fülnek kellemes lírai csokrot vehettem a fülembe. A három egységes hangulatú dalból búval leöntött múltba révedés árad, valahol félúton a nosztalgia, az elmúlás és a hamvasi értelemben vett melankólia között. És hogy mire gondolok ezen jelzők halmozásakor azt magyarázza meg maga a Mester: “A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Nem tud olyan lenni, mint Assisi Ferenc, vagy a kínai bolond és Pantagruel és Till Ulenspiegel. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia teszi vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé. A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.” Szóval ha ezt az érzést keresed, kattints! Road to Hope facebook

6 of 118
2345678910