• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

A 2017-ben alakult Road to Hope-al pár héttel ezelőtt találkoztam. Sajnos nem tudom, hogy aktívak-e még, mert az utolsó bejegyzésüket 2017-ben tették közzé. Ettől függetlenül egy 3 számos EP-vel kitörölhetetlenül rendelkeznek. A Past névre keresztelt anyag 2017 augusztusában került fel az éterbe és annak ellenére, hogy nem igazán hallgatok ilyen zenét a szemöldököm azért felhúztam. Bevallom őszintén, egy középszerű rockzenekarra számítottam, akik tolják a Közeli helyekent, meg a 8 óra munkát, ehhez képest egy erősen angol-szász hatás alatt álló, fülnek kellemes lírai csokrot vehettem a fülembe. A három egységes hangulatú dalból búval leöntött múltba révedés árad, valahol félúton a nosztalgia, az elmúlás és a hamvasi értelemben vett melankólia között. És hogy mire gondolok ezen jelzők halmozásakor azt magyarázza meg maga a Mester: “A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Nem tud olyan lenni, mint Assisi Ferenc, vagy a kínai bolond és Pantagruel és Till Ulenspiegel. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia teszi vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé. A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.” Szóval ha ezt az érzést keresed, kattints! Road to Hope facebook

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

A tiszaföldvári Tajpán tipikus magyar rockban utazik. Ha pontosítani szeretném a dolgot, akkor azt mondanám, hogy nagyjából a hatvanas évektől a kilencvenes évek végéig terjedő magyar paletta inspirálta őket, a Dinamittól kezdve egészen a Tankcsapdáig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint 2017-ben megjelent, első demójuk, melynek öt dalából mindössze kettő saját, a maradék pedig jól bevált, ismert slágerek feldolgozása. Megszólal a klasszikus -rock berkeken belül rongyosra játszott Zöld Csillag, a kezdő rockerek által szintén csúcsra járatott Örökké Tart című Tankcsapda opusz, és a Valami véget ért, a Zorall és egyéb formációk által is felkaroltBonanza örökzöld. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. Valahogy sosem tudtam mit kezdeni azzal, ha kezdő zenekarok a saját dalaik mellet feldolgozásokkal pakolják tele első demójukat, abban az esetben meg pláne nem, ha a feldolgozott dalokat már ezerszer hallottuk, ráadásul jóval erősebb előadásban is. Értem én, hogy a srácok örülnek annak, hogy el tudják játszani kedvenc dalaikat, de ilyen formában ezt kiadni véleményem szerint teljesen felesleges. Alapvetően saját dalaik sem váltják meg a világot, de legalább elmondhatjuk róluk, hogy sajátok, és őszintén szólva egész korrekt tételek. Nem kell persze csodát várni, az Azt Gondolta című dal tipikusan kvint-tologatásra épülő hard rock, amire gy jó dobossal és dupla sebességgel előadva kissé talán Motörhead-beütésű is lehetne. A dobos azonban nem jó, és a hangzás is rendkívül gyenge (tekintve, hogy demóról beszélünk, ez persze elnézhető). A szöveg meg nagyjából olyan, mintha Lukács Laci újragondolta volna a Johnny a Mocsokban című klasszikust, és kevésbé érdekesen újraírta volna. A demo címadó dala, az Ez Vagyok Én egy tipikus akusztikus betéttel kezdődő rockballada, ez hangzásban jóval erősebb a többi felvételnél, a gitár egész szépen, tisztán szól, és az énekes is korrekt módon kiengedi a hangját, ami itt kellemes rekedtségének köszönhetően kicsit a kilencvenes évek grunge-rock zenekarait idézi. Ez abszolút jó pont, még annak ellenére is, hogy aztán megérkezik a dob, ami szét is csapja az egész dalt, hiszen nagyjából úgy szól, mintha valaki néhány fazekat ütne közepes ritmusérzékkel a háttérben. Összességében első demónak semmi gond nincs az Ez Vagyok Én anyagával. Hozza az elvárható közepes szintet, kevés egyedi ötlettel, és teljesen felesleges feldolgozásokkal. Ezeket érdemes lenne elhagyni, és rágyúrni a saját dalokra, hiszen a srácok érezhetően szeretik azt, amit csinálnak, és alapvetően tehetségük is lenne hozzá. A dobosnak mondjuk még nagyon erősen gyúrnia kell a tudásán, és nem ártana egy második gitáros bevételének a megfontolása sem. Ja, meg hát az a fránya stúdió, na…

Premier+Kritika: Fattyú – Hagyaték (2018)

Kunszentmártonban egyre érdekesebb dolgok történnek. A Madarasi Tamás elméjéből kipattant Fattyú az elmúlt év végének legnagyobb meglepetése. Több ízben beszélgettünk már erről a projektről és én nagyon kíváncsi voltam mi sül ki belőle. A Fattyú a black metal, az ambient és a pagan folk hagyományait keveri össze egy félelmetesen izzó üstben. Már a lemez koncepciója is egzotikus, mivel a dalok címei sorban olvasva egy verset adnak ki. Ezen a történeten kalauzol végig az anyag, olyan néprajzi alakzatokat és mitológiai lényeket felvonultatva, mint a garabonciás, a boszorkány, a bakkecske etc… Erről pedig tapasztalatból tudom, hogy nem kevés kutatómunkát igényel, mivel ezek néprajzi rétegződései nem csak a magyar, de a balkáni és a germán folklórban is jelen vannak, amit tudni kell de- és rekonstruálni, hogy ne egy felületes anyagot kapjunk. A Hagyaték esetében pedig maximálisan érezni és tapintani lehet ezt az intellektuális energiabefektetést. Szép munka! Most, hogy egy szép metszéssel vágást ejtettünk a tartalmon, másszunk beljebb a Fattyú belében és nézzük a zenét. Egy abszolút házilag rögzített anyag ez itt, de a lehetőségekhez képest nagyon szépen szól. A hangszerek jól elkülönülnek ráadásul a gitár és a basszusgitár olyan gyönyörűen hasít, hogy szinte órákig tudnám hallgatni, ahogy a két hangszer felváltva röfög a súlyos riffekkel keresztül az agyamon. A számokat még színesebbé teszi a rengeteg beemelt kulturális utalás vagy az olyan összekötések, amiket akusztikus gitár és női vokál tesz még szertelenebbé. A billentyű 90-es évekre hajazó jéghideg, sötét és baljós hangzása számomra szokatlanul velőtrázó, maga a Diabolus in Musica! A Hagyaték egy gyönyörűen kiérlelt és gondozott anyag. Látszik, hogy a komponista, időt szánt rá és lassan épített fel ezt az egyébként nagyon tömény 25 percet, ami jól tükrözi vissza az egyedül megalkotott lemezek szerzői szertelenségét és a bennük rejlő zsenit. Fattyú facebook

Időgép: The Moorders, Steamy és Fade Out koncert Szolnokon az Ifiházban

Ismét egy óriási buli a városban! 2010. május 15-én 3 nagyszerű banda lép fel a szolnoki Ifiházban: The Moorders Steamy Fade Out A Fade Out a magyar rock egy jeles képviselője, aki őszinte hangvételű dalaival lázba hozza közönségét. A banda 2004-ben alakult és megpróbálta ötvözni a modern hangzást azzal az oldschool stílussal, amely mindannyiuk zenei fejlődésére hatással volt. A feszített tempó 2005 márciusában hozta meg gyümölcsét, amikor felvették a “Nem értem” című lemezüket. Az együttes azóta megnyert több tehetségkutató versenyt és részese lehetett a Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN) pörgést biztosító megmozdulásának is. Az országos ismertséget jelentő palló rögös deszkáin keresztül számos együttes előzenekaraként került be a köztudatba, majd egy budapesti menedzsment felkarolásának köszönhetően a koncertek száma rohamosan emelkedett. A második, a “Lobog a tűz” című lemezbemutató turné új lehetőségeket biztosított a Fade Out-nak, hiszen életében először külföldre indult játszani. Erdély színpadain végre igazán kibontakozhatott az együttes, mivel levetkőzvén az előzenekarok nem túl hálás szerepét, irgalmatlanul forró bulikon mutatta be azokat az energiákat, amelyek ma is táncra perdítik a közönséget. A tavaszi felfrissülés új bulival kecsegtet. A feltöltődést a Steamy zenekar biztosítja. Az együttes története 2003-ra nyúlik vissza. Az akkoriban még Steamy Windows néven futó zenekar stílusára nem csak a rock alapokra épülő blues volt a jellemző, hanem megtalálhatóak voltak a hip-hop, funky és a hard-core stílusok jellemző elemei is. Az idő folyamán lassan elhalványultak az igazi pörgést jelentő motívumok a banda stílusából. 2001-ben a szintetizátoros és a dobos zenei különbözőségek miatt távozott a csapatból. A változás kézzel fogható volt, hiszen újra gitáron szólaltak meg a dalok. A vérfrissítés akkor vált igazán teljessé, amikor Szabó Orsi csatlakozott a zenekarhoz. Orsó az EU elnevezésű együttesben Guano Apes, No Doubt, Ugly Kid Joe, Offspring feldolgozásokat énekelt. Az új énekdallam és a kemény alapok hatására megalakult a Steamy együttes. A névkurtítás mögött a két korszak megkülönböztetésének szándéka húzódik. Több demo és promó anyag után 2007-ben elkészült első nagylemezünk Őrült évek címmel, amely 12 dalt tartalmaz. Egy kőkemény zúzós banda fogja felpörgetni a szolnoki punnyadt hétköznapok ürességét. Az acélos dallamok hallatán mindenki ritmusra rázza a fejét. A The Moorders névre hallgató igazán ütős zenekar 2009 novemberében alakult azzal a céllal, hogy tisztelegjen a gitáros, énekes, zeneszerző Gary Moore munkássága előtt. Ennek megfelelően az együttes élőben adja elő az ír származású mester dalait, elsősorban a 80-as évekbeli zenéiből áll össze jelenlegi műsoruk. A stílusról annyit, hogy kevésbé a blues, mint inkább a hard-rock vonulat érződik a…

Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Szégyen, nem szégyen, de addig a pillanatig halovány, lila gőzöm nem volt, kiket is takar a Pulp zenekar, amíg el nem indítottam a róluk készült dokumentumfilmet. Először meg is rémültem kicsit, micsoda brit-pop rémületbe sikerült beleszaladnom, aztán az idő előrehaladtával azon kaptam magam, hogy előítéleteim megkoptak, és élvezem, ami a képernyőn történik. A zenekar 1979-ben alakult, Sheffield iparvárosban, új-hullámos zenekarként, majd apránként alakult stílusuk, s egyre populárisabb, finomabb formát öltött, míg eljutott a legnagyobb sikert hozó Different Class albumig, ami az egyik legmeghatározóbb brit poplemez. Viszont sokkal többrétű banda a Pulp, mintsem bele lehetne tuszakolni a Blur, Oasis, vagy a Stone Roses típusú átlagba. Hosszú munkásságuk alatt sokkal szélesebb spektrumát járták meg a zenének, mint amit a britpop klisé magáénak tudhat. Akár két, egymást követő lemezen is, hiszen a Diffrent Class-t követő Hardcore kísérletező, elborult hangzása és világa éppen a rájuk ragasztott címkéket kívánja leszakítani. De mit is ad belőlük, mit mutat be a róluk szóló film? A legelső szó, ami eszembe jut, az emberközeliség. És nem csupán az interjúkban megnyíló tagok személyes története tárul fel előttünk, mint az lenni szokott, hanem az utca emberének, a rajongóknak, és Sheffield lakosságának apró kis szeletkéi egyaránt felvonulnak. Úgy is mondhatnám, szerves részét képezik a Pulp világának – és viszont, hisz a slágerek beépültek a közösség életébe. Erre próbál az iskolai tánckar, a capella énekli a helyi kórus. Zöldséggel a cekkerben mesél az énekes gyerekkoráról egy idős néni, majd eldúdolja a kedvenc számát. A fogatlan újságos és jegyüzér koncertélményeiről anekdotázik, míg a gyakorlatilag érthetetlen akcentussal fröcsögő hentes büszkén taglalja, hogy anno egyik kollegája együtt dolgozott Jarvis Cockerrel. A 2009-es újjáalakulás után, egy hazai arénakoncerttel örvendeztették meg a közönséget, ahová az Egyesült Államokból is érkeztek rajongók, kifejezetten ezért az egy buliért. A vezérfonalat az ilyen rajongókhoz, és a város lakóihoz fűződő viszony adja, és meg kell hagyni, ezek az angolok nagyon értenek a műfajhoz. Remek vágóképek, természetes közegben lefolytatott, abszolút manírmentes beszélgetések teszik élménnyé még a hozzám hasonló tudatlanok számára is a filmet életről, halálról, és szupermarketekről. A végén határozott rokonszenvet éreztem a zenekar, Sheffield csúnyácska lakói, a padon üldögélő nyugdíjasok és lépcsőn fagyoskodó rajongók iránt. Részévé váltam a történetnek azzal, hogy végignéztem. És ami még nagyobb eredménynek mondható, kedvem támadt belehallgatni a Pulp munkásságába. Szóval bátran essen neki, akinek egy kicsinyke kedve is támadt hozzá, mert megéri. Imdb Trailer: -Árvai Levente-

Kritika / Gondolat: Linx – Ha a kölykök…(2004)

Kritika / Gondolat: Linx – Ha a kölykök…(2004)

Múltkor írt egy kedves olvasónk az egyik kritikánk kapcsán, hogy 9 év távlatából teljesen felesleges volt a cikk megírása. Igaza is van meg nem is. A kritika végül is tényleg felesleges, mert azt mégiscsak akkor írjuk, mikor valami frissiben esik ki a végtelen zenegyárból, de a Szolnokzene másik nem titkolt célja, hogy lehetőleg minden anyagot feldolgozzon, ami valaha született, születik és születni fog a megyében. Éppen ezért kicsit anakronisztikus volna a Linx 2004-es lemezéről úgy kritikát írni, mintha most jelent volna meg. 14 éve történt és sokszor olyan szöveges fordulatok vannak benne, amiről a mai kis punkok még nem is tudnak semmit, mert hát, ahogy 50 feletti őspunk kollégám szokta mondani: „Te még a csattogós lepkét tologattad, mikor engem már a rendőrök vertek!” Szóval a Linx zeneileg egyértelműen nem a legerősebb bagázs a színtéren, amit ők is tudnak, de ebből is sikeresen felépítették valamit, ami a 2000-es évek elején marha nagy újdonságnak számított. Az agyonpolitizált és sztárrá avanzsált öregnek számító punkzenekarok mellett elindult egy street-punk és Oi hullám, aminek nem csak mérföldköve, de fontos zászlóvivője is volt a Linx az olyan zenekarok mellett, mint a Böiler, vagy a Fegyelmező Részleg. Kisebb-nagyobb kihagyásokat leszámítva mindegyik zenekar működik, de a Böiler kivételével senki sem állt elő ma is időtálló, vagy friss anyaggal. Éppen ezért a Sham69, Cockney Rejects, The Business, Blitz, The Oppressed – és még sorolhatnánk reggelig – mentén körvonalazódó rövidhajú/street punk zenekaroknál az a furcsa helyzet állt elő, hogy jó 10-15 éve legyártottak egy rakás munkás meg punkhimnuszt, amelyek olyan jól sikerültek anno, hogy sláger-létük kikezdhetetlen alapvonás. Emlékszem, mert a környékünkön, ugyanúgy minden hangfalból dőlt, a Ha a kölykök…, a Borúra derű, a Nő vagy csak nő (amiről sokan ma is azt hiszik, hogy Linx dal), az Erőszak dal vagy a Varratok. Különben ez azért is nehéz feladat, mert még a mostani generáció is hallgatja ezeket a zenekarokat. Pont a múltkor láttam a vasútállomáson egy nyolcadikos forma gyereket, akinek a Crass és a Dead Kennedys mellett, a Linx felirat is ott díszelgett a kabátján. Ha több idő telik majd el – a történelemben – a Linx és a többiek is izgalmas kutatások tárgyai, egy letűnt kor krónikásai és szemtanúi lesznek. Ennek szellemében füleljétek ezt a lemezt. Linx facebook

December eleji metál döngölés Törökszentmiklóson

December eleji metál döngölés Törökszentmiklóson

2018. december 8-án a törökszentmiklósi Ipolyi Arnold mávelődési házban koncertezik a világ leghíresebb heavy metal bandájának magyar, közelebbről szolnoki tribute zenekara, az Iron Maidnem! Előzenekar a cibakházi thrash metalban és hardcoreban utazó CLiMAX. A beugró elővételben és a helyszínen is 1800 Ft. További friss infókért nézzetek rá az esemény Facebook oldalára, amit IDE KATTINTVA tudtok elérni.

6 of 117
2345678910