• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Klippremier: Brain Drain – Bál az operában

Klippremier: Brain Drain – Bál az operában

A karcagi illetőségű Brain Drain több zenei kapun is bátran átlépett az utóbbi néhány évben. Az idén a 10 éves Szemtől Szemben lemez anyagával koncertező csapat új EP-vel jelentkezik még ebben az évben. Erről elsőként egy KFT feldolgozás, az 1985-ös Bál az operában című szerzemény újragondolt változata látott napvilágot. Ez a dal leginkább az eredeti mű letisztítottabb, modernizáltabb változata, hiszen a szám eredeti gerince megmaradt, mégis az apróságokat figyelve nagyon is sok újdonsággal lett fűszerezve, melyben jelentős szerepet vállalat Perge Adrián (Senor) billentyűs is, aki a dal közepére egy finom szólót is beiktatott. A zenekar az eredeti előadóval folyamatos kapcsolatban volt a feldolgozás és a videó elkészültéig, így a végeredményre mindkét fél elégedetten bólintott. A szolnokzene.hu megkeresésére Törőcsik István a következőket nyilatkozta: „Éppen a napokban beszélgettünk arról, hogy nemrég még a lomosoktól szereztük be az első erősítőinket és hangfalainkat, meg a híradástechnikai boltok leértékelt mikrofonjait gyűjtögettük és csak álmodoztunk arról, hogy egyszer majd a nagy példaképek kollégái leszünk. Azóta persze felnőttünk, rengeteg képzésen megfordultunk és tapasztalatokat gyűjtöttünk, hogy miként tudnánk tökéletesíteni magát a produkciót. Úgy éreztük, eljött az ideje, hogy megpróbálkozzunk egy olyan profi feldolgozással, amire évekkel később is büszkék lehessünk. A KFT együttműködése sokat lendített a munkamorálon, ezért nagyon kitartóan és aprólékosan készítettük el a dalt. A klipet Vincze Sándorra bíztuk, akivel már 2015-ben dolgoztunk együtt, nem akartunk ismeretlen terepen kísérletezni. Az pedig, hogy Bornai Tibor – a KFT billentyűse elismerően nyilatkozott a mi verziónkról, külön jó érzéssel töltött el bennünket.” Jelenleg a nyár végi és őszi koncerteket szervezi a csapat. Aki viszont szeretne jobban belemerülni a csapat életútjába, az a legismertebb digitális zenei áruházakból megteheti, illetve a facebook, instagram és youtube csatornákon is. www.facebook.com/braindrainmusic www.instagram.com/braindrainhungary www.youtube.com/c/braindrainmusic

Klippremier: Midller – Kell, hogy legyen

Új dallal jelentkezett a szolnoki hard rock zenekar, a Midller. A 2016 óta aktív brigád Éld át! című EP-je2017-ben látott napvilágot, melyet akkor két klipes nóta is kísért. A banda tavaly II. helyezést ért el a szolnoki dalfesztiválon ezután kezdte meg Kell, hogy legyen című albuma felvételeit. Az anyag megjelenését 2019 végére tervezik, előfutárként pedig készítettek egy klipet, amit most itt a Szolnokzenén is megnézhettek.

Premier: Fattyú – Ritu Paganorum

Premier: Fattyú – Ritu Paganorum

Új kislemezzel jelentkezett az egyszemélyes black/ambient projekt, a Fattyú. A stílusosan húsvétkor (ráadásul 4.20.-án) megjelentetett Ritu Paganorum három tételt (20 perc a játékidő, tehát a tétel szó tökéletesen ideillik) tartalmaz. Az anyag folytatja a Hagyaték EP-n megkezdett utat, a hangzás azonban sokat javult azóta. Minden tisztább, a hangszerek szépen különválnak egymástól. A rituáléra emlékeztető struktúra pedig továbbra is biztosítja a történetszerű koncepciót. A durva ős-black témákat doromb, billentyű és ambient betétek kötik össze és teszik színesebbé. Ez itt-ott visszautal az előző lemezre, mégis érzékelhető a fejlődés. Összeszedettebb, határozottabb és egységesebbe anyag ez, aminek pont ez tömörség a fonákja. A kíváncsiskodók számára a teljes EP elérhető a Youtube-on és a Bandcamp oldalon is, ahonnan akár ingyenesen le is tölthető. Fattyú Facebook Fattyú Bandcamp

Időgép: Filmajánló: DeUsynlige (2008)

A skandináv filmek nekem olyanok, mint éhező gyereknek a négercsók. A megnézendők közül gyorsan le is csaptam rá, mivel számítottam rá, hogy komoly opusszal lesz dolgom. Jan Thomas tehetséges orgonista, akinek önhibáján kívül veszti életét egy kisgyerek a karjai között. Törvényszerű, hogy ezután börtönbe kerül. A sitten is orgonál, a vasárnap esti miséken. Büntetése letöltése után a helyi templomhoz szegődik segédorgonistának. Nehezen szokja a szabadságot. Nyitogatja új lakhelyének ajtaját, és boldog, hogy végre nem verik el rabtársai. Az ajtón beköszönt a szerelem is, amivel semmi gond nem lenne, ha az nem hozna magával egy, a gyilkosságra emlékeztető fiút. Az első sokk után azonban kötődni kezdenek egymáshoz. Úgy tűnik, az élete sínen van. Esténként viszont iszonyatos harcokat vív a lelkiismeretével. A másik oldalról pedig ott van a család, amely elvesztette a legdrágább kincsét a gyermekét, mert hát mi van annál szomorúbb mikor egy szülő temeti az utódját? Éppen hogy kilábaltak az érzelmi viharokból, mikor megtudják, hogy Jan szabadult. Kisvárosi véletlenek sorozata egymás elé sodorja őket, és mindenki kísérletezve, remegő arccal, merengve és bűnbánva próbálja feloldani azt a rengeteg kérdőjelet, ami köztük feszül. Ez a történet váza, amiről többet nem is szólnék, különben mit fogtok megnézni? A Zavaros víz (állítólag ez a magyar címe) hozta az északi filmek nívóját. Semmiben sem áll a rájuk jellemző minőség alatt. Sötétes színvilág, hosszú, az európai filmekre oly jellemző beállítások. Játékos, művészfilmekbe illő kamerállások, amik hol zenével, hol zene nélkül tolmácsolják hőseink érzelmi állapotát. Mondanom sem kell, a főszerepet az orgona, és az egyházzenék kapják, amik a filmből szólnak ki, és nem alá vannak vágva, még élőbbé téve ezt a zárt mikrokozmoszt. Zárt, mert a kevés szereplő, kevés helyszínen forog, de maximálisan kitöltik a keretüket. Olykor csoda, hogy nem robbannak ki belőle. Lassan vánszorgó, melankolikus alkotás a Zavaros víz. Amerikai hatást állítólag éreztek benne páran, én nem véltem felfedezni. A párhuzamos vágások, tér és idősíkok agyjátékra késztetnek műélvezés közben. Darabonként áll csak össze a kirakósdi, így végig odaköt a katódcső elé, és a 115 perc sem tűnik üresjáratnak. Zseniálisnak a maga műfajában nem mondanám ugyan, de egy kiadós filozofikus kínlódáshoz mindenképpen jó alap. Ha szereted az agyas drámákat, és az európai filmes hagyományokat, akkor a norvég filmek között kell keresned.

Kritika: Vasmacska – Égessük Földig! (2014)

Kritika: Vasmacska – Égessük Földig! (2014)

avagy 14 dal a bőrruhás óvónénitől, aki szeretne Lukács Laci lenni, de lánynak született. Akik személyesen ismernek, azok tudják rólam, hogy egyik legkedvesebb szabadidős tevékenységem az, hogy az internet legmélyebb bugyraiban abszurd, értelmetlen, furcsa audiovizuális dolgok után kutatok. A minap teljesen véletlenül találtam rá például egy online főzőműsorra, melynek koncepciója abban áll, hogy a Story magazinból ismert sztárok helyett magyar rockzenészeket hívnak meg vendégként, akikkel egy-egy adás kereteiben elkészíttetik kedvenc ételüket, miközben a műsorvezető teljesen érdektelen dolgokról faggatja őket a saját zenekarukkal és magánéletükkel kapcsolatban. Végeredményben az egész valami első ránézésre érdekesnek tűnő, ám elképesztően erőltetett, kínos underground bulvárműsor. Egészen lenyűgöző. Nos, eme audiovizuális szörnyűség egyik adásának vendégeként láttam először a Vasmacska zenekar énekesnőjét, név szerint Weiszné Koós Ilona Mónikát, alias Sicut, akiről a műsor keretében többek közt az is kiderült, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megye szülötte. Azoknak, akik nem ismernék a zenekart (mint ahogyan a műsor megtekintése előtt én sem ismertem őket): a Vasmacska egy túrkevei illetőségű, kizárólag női tagokból álló rockzenekar. 2009 őszén alakultak, a banda ötlete a már említett Sicu fejéből pattant ki, aki korábban már tagja volt egy másik zenekarnak és nagyon szerette volna muzikális pályafutását a “következő szintre emelni”. Sicuról azt érdemes tudnunk, hogy a Zorallban és a Kalapácsban egyaránt pengető Weisz Laci hitves felesége, polgári foglalkozását tekintve pedig óvónő (mellékállásban férje zenekarának egyik táncosnője, úgynevezett „Zoralina”). A banda eleinte csak ismert rockzenekarok feldolgozásait játszotta, egy idő után azonban saját dalok gyártásába kezdtek, és ennek eredménye az Égessük Földig című, 2014-ben napvilágot látott nagylemez lett. Hogy ez mennyire jó nekünk, azt nyilván mindenki eldönti majd magának, miután meghallgatta az anyagot. Nos, először is kezdeném a külsőségekkel: Ennyire gyalázatosan rossz lemezborítót hivatalos kiadvány esetében nagyon-nagyon régen láttam. Szégyellje magát a grafikus, aki ezt a zenekar elé tette, pláne akkor, ha még pénzt is kért a tevékenységéért cserébe. Amikor ugyanis azt mondom, hogy ez a teljesítmény elképesztően gyenge, akkor ezalatt azt értem, hogy a kétezer-tízes években a tizenévesekből álló, kezdő zenekarok is képesek ennél klasszisokkal jobb, ha nem is profi, de legalább elfogadható artwork-öt mellékelni az ingyenesen letölthető lemezük mellé. Ehhez képest itt van egy banda, akiknek egyértelműen erős hátszele van a magyar rockéletben, kiadnak egy hivatalos, pénzért árult nagylemezt, és képesek ezzel az iszonyatosan gyenge, tízperces Youtube-os Photoshop gyorstalpaló videó után könnyedén összerakható lemezborítóval kiszúrni a vásárlók szemét. Teljes mértékben semmilyen, sőt meg merem kockáztatni: totálisan igénytelen. Persze higgadjunk le, ne ássuk el a produkciót már azelőtt, hogy…

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Spike Lee ezer oldalról közelíti meg az afroamerikai közösség problémáit, jelenleg is érezhető együttélési feszültségeit – lévén maga is fekete. S mint elhivatott önvizsgáló és társadalombíráló, évtizedekre nyúló munkássága alaposan körüljárja a témát, minden sarokba bekukkant, mára már pókhálósnak tűnő részletekről veszi le a keresztvizet. S mint ilyen, lehetetlen kihagyni, hogy a jazz világában is tegyen egy kört – így elkészült a Mo’ better blues, 1990-ben. Bleek Gillian (Denzel Washington) fiatal jazztrombitás, akit szülei kiskorától erre a pályára neveltek, életét csak hangjegyek és harmóniák közt tudja elképzelni, s ennek megfelelően mindent alárendel a zenei pályának. Egyetlen kivétel ez alól barátja, Giant (Spike Lee), aki egyben a menedzsere is bandájának, viszont borzasztóan kétbalkezes, szerencsétlen, de szerencsejáték-függő alak. Hiába képtelen előremozdítani a bandát, vagy akár jobb gázsit kiverni a klubtulajokból, Bleek nem hajlandó megválni tőle. Mint egy befutott komponistától elvárható, tobzódik a nőkben – történetünk idején épp kettővel osztja meg ágyát, felváltva, rendszerbe foglalva, gondos matematikai ridegséggel. Azonban, ahogy az lenni szokott, kiderül a turpisság. Zenésztársával, a szaxofonos Shadowal (Wesley Snipes) is folyamatos rivalizálás folyik, de a párharcokról soha sem lehet eldönteni, meddig megy vére, és mikor vált könnyed hátcsapkodásba, hisz a muzsikuslelkek csupán ugratják egymást – néha nehézsúlyú poénokkal. Aki már látott Spike Lee filmet, az a stílus és rendezés kapcsán tudja, mire számíthat. Szürreális, millió gyors vágással operáló, feszültséggel teli, módszeres kakofónia, elsőre furcsának tűnő látószögek és beállítások, melyek mind eszközök arra, hogy elaltassák a figyelmet, amíg elérkezik a katarzis, összeomlás, végkifejlet és tanulság. A karakterek szándékosan eltúlzottak, kisarkítottak, a valóság és a képzelet közt elmosódik a határ, néha azt sem tudjuk, mi igaz, s mi csak az agy játéka. Ebben a filmben is tisztán kivehetők ezek a stílusjegyek, amik, még ha elsőre zavaróak is tűntek, utólag be kell valljam: működnek. Szinte végig szól a háttérzene, ami természetesen – jazz. Igen ritkák a zenementes snittek, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is álomszerű világra. Hibaként persze sok minden felhozható, hiszen emberi alkotásról beszélünk, de kit érdekel? Túl hosszú, néhány ponton bizony túltolták a dolgot, a kevesebb több lehetne, és így tovább. Még egyszer: kit érdekel? Nem ez számít. Szórakoztató stílus, leköti a figyelmet és elgondolkodtat. A rendező színészként jól hozza a rá mért szerencsétlent, ahogy Washington úr is hitelesen alakítja a nagyképű nőcsábászt, ihletett és nehéz természetű zsenit. Egy szó, mint száz: Spike Lee életművébe abszolút beleillő darab, aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni. Aki esetleg nem ismerné…

Kritika: Fiktív – Szellemkép (2008)

Kritika: Fiktív – Szellemkép (2008)

Az a legnagyobb bajom a magyar stoner rock színtérrel, hogy habár bőven akadnak kifejezetten érdekes, minőségi muzsikát játszó zenekarok, mégis rendkívül kevés az olyan produkció, akik a stílussal saját anyanyelvükön próbálkoznak. Éppen ezért mindig rendkívül nagy lelkesedéssel fogadom az olyan próbálkozásokat, ahol az elszállós, pszichedelikus, mégis súlyos riffek magyar szövegekkel párosulnak. A 2004-ben alakult szolnoki Fiktív pont ilyen zenekar. A banda 2012-es Loretta című nagylemeze óta sajnos inaktív, ami tényleg meglehetősen nagy veszteség a hazai színtér számára. A Fiktív muzsikája leginkább a skandináv stoner vonalba kategorizálható, a srácok fő hatásukként is a svéd Dozer-t nevezték meg, és a párhuzam valóban helytálló. Az északi bandákra jellemzően a Fiktív sem annyira a mocskos, bluesos amerikai vonalat hozza, inkább hard-rockos, elszállós témák jellemzik zenéjüket, a suttyó riffek és grooveok helyett sokkal inkább a harmóniákra építenek és a gitár sok esetben tisztán is megszólal zenéjükben. Első anyaguk, a Szellemkép 2008-ban látott napvilágot és öt dalt tartalmaz. Az említett Dozer mellett leginkább talán a Kyuss az a banda, akiket a stílus és a hangzás miatt párhuzamként említenék, azonban a lassabb, súlyosabb, mondhatni megfontoltan épülő dalstruktúrák miatt a lemez kissé a doom metal klasszikusait is eszembe juttatta. A dalok címéből az ember eleinte valamiféle Prosectura szintű, altesti humorral operáló bandára is gondolhatna, hiszen valljuk be, az olyan tételek neve, mint a Szoponc, a Vénuszdombi Mesék, vagy épp a Vérmentes Aktus erre engednek következtetni. A szövegvilág azonban (már amennyit érteni lehet a szövegekből) sokkal inkább afféle ködösen művészies brigád képét tárja elénk, és néhol talán a Lovasi András féle “igazából nincs semmi értelme, de jól hangzik, meg hát mindenki interpretálja, ahogyan akarja” vonal köszön vissza. Nincs ezzel egyébként semmi gond, számomra így sokkal izgalmasabb az anyag, mintha valami elemien egyszerű, alpári dirty rockot kaptunk volna. Személyes kedvencem az EP-ről a Vénuszdombi Mesék című dal, mely kissé sötét, elszállós hangulatával számomra kifejezetten jól idézi a címében pajzán szójátékként megidézett Varjúdombi Mesék vizuális megjelenésének álomszerűen hátborzongató atmoszféráját. Egyébként, ahogyan az ember a stílustól alapvetően el is várná, a dalok nagy részét a gitártémák viszik el a hátukon. Az ének, habár kellemesen dallamos, néhol számomra túlságosan is monoton, a dob pedig túlzottan is egyszerű, már-már unalmas kategóriába billen át egy-két elnyújtottabb tételnél. Maga a hangzás sem vérprofi, de egy átlag demóstúdiós anyagnál azért jóval erősebb minőségről beszélhetünk. Úgy érzem, a dob kissé háttérbe szorult, nem lüktet eléggé, egy mélyebb lábdob és egy erősen puffogó pergő ezt a problémát persze simán…

5 of 119
123456789