• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

Kritika: Road to Hope – Past (2017)

A 2017-ben alakult Road to Hope-al pár héttel ezelőtt találkoztam. Sajnos nem tudom, hogy aktívak-e még, mert az utolsó bejegyzésüket 2017-ben tették közzé. Ettől függetlenül egy 3 számos EP-vel kitörölhetetlenül rendelkeznek. A Past névre keresztelt anyag 2017 augusztusában került fel az éterbe és annak ellenére, hogy nem igazán hallgatok ilyen zenét a szemöldököm azért felhúztam. Bevallom őszintén, egy középszerű rockzenekarra számítottam, akik tolják a Közeli helyekent, meg a 8 óra munkát, ehhez képest egy erősen angol-szász hatás alatt álló, fülnek kellemes lírai csokrot vehettem a fülembe. A három egységes hangulatú dalból búval leöntött múltba révedés árad, valahol félúton a nosztalgia, az elmúlás és a hamvasi értelemben vett melankólia között. És hogy mire gondolok ezen jelzők halmozásakor azt magyarázza meg maga a Mester: “A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Nem tud olyan lenni, mint Assisi Ferenc, vagy a kínai bolond és Pantagruel és Till Ulenspiegel. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia teszi vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé. A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.” Szóval ha ezt az érzést keresed, kattints! Road to Hope facebook

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

A tiszaföldvári Tajpán tipikus magyar rockban utazik. Ha pontosítani szeretném a dolgot, akkor azt mondanám, hogy nagyjából a hatvanas évektől a kilencvenes évek végéig terjedő magyar paletta inspirálta őket, a Dinamittól kezdve egészen a Tankcsapdáig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint 2017-ben megjelent, első demójuk, melynek öt dalából mindössze kettő saját, a maradék pedig jól bevált, ismert slágerek feldolgozása. Megszólal a klasszikus -rock berkeken belül rongyosra játszott Zöld Csillag, a kezdő rockerek által szintén csúcsra járatott Örökké Tart című Tankcsapda opusz, és a Valami véget ért, a Zorall és egyéb formációk által is felkaroltBonanza örökzöld. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. Valahogy sosem tudtam mit kezdeni azzal, ha kezdő zenekarok a saját dalaik mellet feldolgozásokkal pakolják tele első demójukat, abban az esetben meg pláne nem, ha a feldolgozott dalokat már ezerszer hallottuk, ráadásul jóval erősebb előadásban is. Értem én, hogy a srácok örülnek annak, hogy el tudják játszani kedvenc dalaikat, de ilyen formában ezt kiadni véleményem szerint teljesen felesleges. Alapvetően saját dalaik sem váltják meg a világot, de legalább elmondhatjuk róluk, hogy sajátok, és őszintén szólva egész korrekt tételek. Nem kell persze csodát várni, az Azt Gondolta című dal tipikusan kvint-tologatásra épülő hard rock, amire gy jó dobossal és dupla sebességgel előadva kissé talán Motörhead-beütésű is lehetne. A dobos azonban nem jó, és a hangzás is rendkívül gyenge (tekintve, hogy demóról beszélünk, ez persze elnézhető). A szöveg meg nagyjából olyan, mintha Lukács Laci újragondolta volna a Johnny a Mocsokban című klasszikust, és kevésbé érdekesen újraírta volna. A demo címadó dala, az Ez Vagyok Én egy tipikus akusztikus betéttel kezdődő rockballada, ez hangzásban jóval erősebb a többi felvételnél, a gitár egész szépen, tisztán szól, és az énekes is korrekt módon kiengedi a hangját, ami itt kellemes rekedtségének köszönhetően kicsit a kilencvenes évek grunge-rock zenekarait idézi. Ez abszolút jó pont, még annak ellenére is, hogy aztán megérkezik a dob, ami szét is csapja az egész dalt, hiszen nagyjából úgy szól, mintha valaki néhány fazekat ütne közepes ritmusérzékkel a háttérben. Összességében első demónak semmi gond nincs az Ez Vagyok Én anyagával. Hozza az elvárható közepes szintet, kevés egyedi ötlettel, és teljesen felesleges feldolgozásokkal. Ezeket érdemes lenne elhagyni, és rágyúrni a saját dalokra, hiszen a srácok érezhetően szeretik azt, amit csinálnak, és alapvetően tehetségük is lenne hozzá. A dobosnak mondjuk még nagyon erősen gyúrnia kell a tudásán, és nem ártana egy második gitáros bevételének a megfontolása sem. Ja, meg hát az a fránya stúdió, na…

Premier+Kritika: Fattyú – Hagyaték (2018)

Kunszentmártonban egyre érdekesebb dolgok történnek. A Madarasi Tamás elméjéből kipattant Fattyú az elmúlt év végének legnagyobb meglepetése. Több ízben beszélgettünk már erről a projektről és én nagyon kíváncsi voltam mi sül ki belőle. A Fattyú a black metal, az ambient és a pagan folk hagyományait keveri össze egy félelmetesen izzó üstben. Már a lemez koncepciója is egzotikus, mivel a dalok címei sorban olvasva egy verset adnak ki. Ezen a történeten kalauzol végig az anyag, olyan néprajzi alakzatokat és mitológiai lényeket felvonultatva, mint a garabonciás, a boszorkány, a bakkecske etc… Erről pedig tapasztalatból tudom, hogy nem kevés kutatómunkát igényel, mivel ezek néprajzi rétegződései nem csak a magyar, de a balkáni és a germán folklórban is jelen vannak, amit tudni kell de- és rekonstruálni, hogy ne egy felületes anyagot kapjunk. A Hagyaték esetében pedig maximálisan érezni és tapintani lehet ezt az intellektuális energiabefektetést. Szép munka! Most, hogy egy szép metszéssel vágást ejtettünk a tartalmon, másszunk beljebb a Fattyú belében és nézzük a zenét. Egy abszolút házilag rögzített anyag ez itt, de a lehetőségekhez képest nagyon szépen szól. A hangszerek jól elkülönülnek ráadásul a gitár és a basszusgitár olyan gyönyörűen hasít, hogy szinte órákig tudnám hallgatni, ahogy a két hangszer felváltva röfög a súlyos riffekkel keresztül az agyamon. A számokat még színesebbé teszi a rengeteg beemelt kulturális utalás vagy az olyan összekötések, amiket akusztikus gitár és női vokál tesz még szertelenebbé. A billentyű 90-es évekre hajazó jéghideg, sötét és baljós hangzása számomra szokatlanul velőtrázó, maga a Diabolus in Musica! A Hagyaték egy gyönyörűen kiérlelt és gondozott anyag. Látszik, hogy a komponista, időt szánt rá és lassan épített fel ezt az egyébként nagyon tömény 25 percet, ami jól tükrözi vissza az egyedül megalkotott lemezek szerzői szertelenségét és a bennük rejlő zsenit. Fattyú facebook

Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Filmajánló: Pulp – A film about life, death and supermarkets (2014)

Szégyen, nem szégyen, de addig a pillanatig halovány, lila gőzöm nem volt, kiket is takar a Pulp zenekar, amíg el nem indítottam a róluk készült dokumentumfilmet. Először meg is rémültem kicsit, micsoda brit-pop rémületbe sikerült beleszaladnom, aztán az idő előrehaladtával azon kaptam magam, hogy előítéleteim megkoptak, és élvezem, ami a képernyőn történik. A zenekar 1979-ben alakult, Sheffield iparvárosban, új-hullámos zenekarként, majd apránként alakult stílusuk, s egyre populárisabb, finomabb formát öltött, míg eljutott a legnagyobb sikert hozó Different Class albumig, ami az egyik legmeghatározóbb brit poplemez. Viszont sokkal többrétű banda a Pulp, mintsem bele lehetne tuszakolni a Blur, Oasis, vagy a Stone Roses típusú átlagba. Hosszú munkásságuk alatt sokkal szélesebb spektrumát járták meg a zenének, mint amit a britpop klisé magáénak tudhat. Akár két, egymást követő lemezen is, hiszen a Diffrent Class-t követő Hardcore kísérletező, elborult hangzása és világa éppen a rájuk ragasztott címkéket kívánja leszakítani. De mit is ad belőlük, mit mutat be a róluk szóló film? A legelső szó, ami eszembe jut, az emberközeliség. És nem csupán az interjúkban megnyíló tagok személyes története tárul fel előttünk, mint az lenni szokott, hanem az utca emberének, a rajongóknak, és Sheffield lakosságának apró kis szeletkéi egyaránt felvonulnak. Úgy is mondhatnám, szerves részét képezik a Pulp világának – és viszont, hisz a slágerek beépültek a közösség életébe. Erre próbál az iskolai tánckar, a capella énekli a helyi kórus. Zöldséggel a cekkerben mesél az énekes gyerekkoráról egy idős néni, majd eldúdolja a kedvenc számát. A fogatlan újságos és jegyüzér koncertélményeiről anekdotázik, míg a gyakorlatilag érthetetlen akcentussal fröcsögő hentes büszkén taglalja, hogy anno egyik kollegája együtt dolgozott Jarvis Cockerrel. A 2009-es újjáalakulás után, egy hazai arénakoncerttel örvendeztették meg a közönséget, ahová az Egyesült Államokból is érkeztek rajongók, kifejezetten ezért az egy buliért. A vezérfonalat az ilyen rajongókhoz, és a város lakóihoz fűződő viszony adja, és meg kell hagyni, ezek az angolok nagyon értenek a műfajhoz. Remek vágóképek, természetes közegben lefolytatott, abszolút manírmentes beszélgetések teszik élménnyé még a hozzám hasonló tudatlanok számára is a filmet életről, halálról, és szupermarketekről. A végén határozott rokonszenvet éreztem a zenekar, Sheffield csúnyácska lakói, a padon üldögélő nyugdíjasok és lépcsőn fagyoskodó rajongók iránt. Részévé váltam a történetnek azzal, hogy végignéztem. És ami még nagyobb eredménynek mondható, kedvem támadt belehallgatni a Pulp munkásságába. Szóval bátran essen neki, akinek egy kicsinyke kedve is támadt hozzá, mert megéri. Imdb Trailer: -Árvai Levente-

Kritika / Gondolat: Linx – Ha a kölykök…(2004)

Kritika / Gondolat: Linx – Ha a kölykök…(2004)

Múltkor írt egy kedves olvasónk az egyik kritikánk kapcsán, hogy 9 év távlatából teljesen felesleges volt a cikk megírása. Igaza is van meg nem is. A kritika végül is tényleg felesleges, mert azt mégiscsak akkor írjuk, mikor valami frissiben esik ki a végtelen zenegyárból, de a Szolnokzene másik nem titkolt célja, hogy lehetőleg minden anyagot feldolgozzon, ami valaha született, születik és születni fog a megyében. Éppen ezért kicsit anakronisztikus volna a Linx 2004-es lemezéről úgy kritikát írni, mintha most jelent volna meg. 14 éve történt és sokszor olyan szöveges fordulatok vannak benne, amiről a mai kis punkok még nem is tudnak semmit, mert hát, ahogy 50 feletti őspunk kollégám szokta mondani: „Te még a csattogós lepkét tologattad, mikor engem már a rendőrök vertek!” Szóval a Linx zeneileg egyértelműen nem a legerősebb bagázs a színtéren, amit ők is tudnak, de ebből is sikeresen felépítették valamit, ami a 2000-es évek elején marha nagy újdonságnak számított. Az agyonpolitizált és sztárrá avanzsált öregnek számító punkzenekarok mellett elindult egy street-punk és Oi hullám, aminek nem csak mérföldköve, de fontos zászlóvivője is volt a Linx az olyan zenekarok mellett, mint a Böiler, vagy a Fegyelmező Részleg. Kisebb-nagyobb kihagyásokat leszámítva mindegyik zenekar működik, de a Böiler kivételével senki sem állt elő ma is időtálló, vagy friss anyaggal. Éppen ezért a Sham69, Cockney Rejects, The Business, Blitz, The Oppressed – és még sorolhatnánk reggelig – mentén körvonalazódó rövidhajú/street punk zenekaroknál az a furcsa helyzet állt elő, hogy jó 10-15 éve legyártottak egy rakás munkás meg punkhimnuszt, amelyek olyan jól sikerültek anno, hogy sláger-létük kikezdhetetlen alapvonás. Emlékszem, mert a környékünkön, ugyanúgy minden hangfalból dőlt, a Ha a kölykök…, a Borúra derű, a Nő vagy csak nő (amiről sokan ma is azt hiszik, hogy Linx dal), az Erőszak dal vagy a Varratok. Különben ez azért is nehéz feladat, mert még a mostani generáció is hallgatja ezeket a zenekarokat. Pont a múltkor láttam a vasútállomáson egy nyolcadikos forma gyereket, akinek a Crass és a Dead Kennedys mellett, a Linx felirat is ott díszelgett a kabátján. Ha több idő telik majd el – a történelemben – a Linx és a többiek is izgalmas kutatások tárgyai, egy letűnt kor krónikásai és szemtanúi lesznek. Ennek szellemében füleljétek ezt a lemezt. Linx facebook

December eleji metál döngölés Törökszentmiklóson

December eleji metál döngölés Törökszentmiklóson

2018. december 8-án a törökszentmiklósi Ipolyi Arnold mávelődési házban koncertezik a világ leghíresebb heavy metal bandájának magyar, közelebbről szolnoki tribute zenekara, az Iron Maidnem! Előzenekar a cibakházi thrash metalban és hardcoreban utazó CLiMAX. A beugró elővételben és a helyszínen is 1800 Ft. További friss infókért nézzetek rá az esemény Facebook oldalára, amit IDE KATTINTVA tudtok elérni.

5 of 116
123456789