• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Spike Lee ezer oldalról közelíti meg az afroamerikai közösség problémáit, jelenleg is érezhető együttélési feszültségeit – lévén maga is fekete. S mint elhivatott önvizsgáló és társadalombíráló, évtizedekre nyúló munkássága alaposan körüljárja a témát, minden sarokba bekukkant, mára már pókhálósnak tűnő részletekről veszi le a keresztvizet. S mint ilyen, lehetetlen kihagyni, hogy a jazz világában is tegyen egy kört – így elkészült a Mo’ better blues, 1990-ben. Bleek Gillian (Denzel Washington) fiatal jazztrombitás, akit szülei kiskorától erre a pályára neveltek, életét csak hangjegyek és harmóniák közt tudja elképzelni, s ennek megfelelően mindent alárendel a zenei pályának. Egyetlen kivétel ez alól barátja, Giant (Spike Lee), aki egyben a menedzsere is bandájának, viszont borzasztóan kétbalkezes, szerencsétlen, de szerencsejáték-függő alak. Hiába képtelen előremozdítani a bandát, vagy akár jobb gázsit kiverni a klubtulajokból, Bleek nem hajlandó megválni tőle. Mint egy befutott komponistától elvárható, tobzódik a nőkben – történetünk idején épp kettővel osztja meg ágyát, felváltva, rendszerbe foglalva, gondos matematikai ridegséggel. Azonban, ahogy az lenni szokott, kiderül a turpisság. Zenésztársával, a szaxofonos Shadowal (Wesley Snipes) is folyamatos rivalizálás folyik, de a párharcokról soha sem lehet eldönteni, meddig megy vére, és mikor vált könnyed hátcsapkodásba, hisz a muzsikuslelkek csupán ugratják egymást – néha nehézsúlyú poénokkal. Aki már látott Spike Lee filmet, az a stílus és rendezés kapcsán tudja, mire számíthat. Szürreális, millió gyors vágással operáló, feszültséggel teli, módszeres kakofónia, elsőre furcsának tűnő látószögek és beállítások, melyek mind eszközök arra, hogy elaltassák a figyelmet, amíg elérkezik a katarzis, összeomlás, végkifejlet és tanulság. A karakterek szándékosan eltúlzottak, kisarkítottak, a valóság és a képzelet közt elmosódik a határ, néha azt sem tudjuk, mi igaz, s mi csak az agy játéka. Ebben a filmben is tisztán kivehetők ezek a stílusjegyek, amik, még ha elsőre zavaróak is tűntek, utólag be kell valljam: működnek. Szinte végig szól a háttérzene, ami természetesen – jazz. Igen ritkák a zenementes snittek, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is álomszerű világra. Hibaként persze sok minden felhozható, hiszen emberi alkotásról beszélünk, de kit érdekel? Túl hosszú, néhány ponton bizony túltolták a dolgot, a kevesebb több lehetne, és így tovább. Még egyszer: kit érdekel? Nem ez számít. Szórakoztató stílus, leköti a figyelmet és elgondolkodtat. A rendező színészként jól hozza a rá mért szerencsétlent, ahogy Washington úr is hitelesen alakítja a nagyképű nőcsábászt, ihletett és nehéz természetű zsenit. Egy szó, mint száz: Spike Lee életművébe abszolút beleillő darab, aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni. Aki esetleg nem ismerné…

Kritika: Fiktív – Szellemkép (2008)

Kritika: Fiktív – Szellemkép (2008)

Az a legnagyobb bajom a magyar stoner rock színtérrel, hogy habár bőven akadnak kifejezetten érdekes, minőségi muzsikát játszó zenekarok, mégis rendkívül kevés az olyan produkció, akik a stílussal saját anyanyelvükön próbálkoznak. Éppen ezért mindig rendkívül nagy lelkesedéssel fogadom az olyan próbálkozásokat, ahol az elszállós, pszichedelikus, mégis súlyos riffek magyar szövegekkel párosulnak. A 2004-ben alakult szolnoki Fiktív pont ilyen zenekar. A banda 2012-es Loretta című nagylemeze óta sajnos inaktív, ami tényleg meglehetősen nagy veszteség a hazai színtér számára. A Fiktív muzsikája leginkább a skandináv stoner vonalba kategorizálható, a srácok fő hatásukként is a svéd Dozer-t nevezték meg, és a párhuzam valóban helytálló. Az északi bandákra jellemzően a Fiktív sem annyira a mocskos, bluesos amerikai vonalat hozza, inkább hard-rockos, elszállós témák jellemzik zenéjüket, a suttyó riffek és grooveok helyett sokkal inkább a harmóniákra építenek és a gitár sok esetben tisztán is megszólal zenéjükben. Első anyaguk, a Szellemkép 2008-ban látott napvilágot és öt dalt tartalmaz. Az említett Dozer mellett leginkább talán a Kyuss az a banda, akiket a stílus és a hangzás miatt párhuzamként említenék, azonban a lassabb, súlyosabb, mondhatni megfontoltan épülő dalstruktúrák miatt a lemez kissé a doom metal klasszikusait is eszembe juttatta. A dalok címéből az ember eleinte valamiféle Prosectura szintű, altesti humorral operáló bandára is gondolhatna, hiszen valljuk be, az olyan tételek neve, mint a Szoponc, a Vénuszdombi Mesék, vagy épp a Vérmentes Aktus erre engednek következtetni. A szövegvilág azonban (már amennyit érteni lehet a szövegekből) sokkal inkább afféle ködösen művészies brigád képét tárja elénk, és néhol talán a Lovasi András féle “igazából nincs semmi értelme, de jól hangzik, meg hát mindenki interpretálja, ahogyan akarja” vonal köszön vissza. Nincs ezzel egyébként semmi gond, számomra így sokkal izgalmasabb az anyag, mintha valami elemien egyszerű, alpári dirty rockot kaptunk volna. Személyes kedvencem az EP-ről a Vénuszdombi Mesék című dal, mely kissé sötét, elszállós hangulatával számomra kifejezetten jól idézi a címében pajzán szójátékként megidézett Varjúdombi Mesék vizuális megjelenésének álomszerűen hátborzongató atmoszféráját. Egyébként, ahogyan az ember a stílustól alapvetően el is várná, a dalok nagy részét a gitártémák viszik el a hátukon. Az ének, habár kellemesen dallamos, néhol számomra túlságosan is monoton, a dob pedig túlzottan is egyszerű, már-már unalmas kategóriába billen át egy-két elnyújtottabb tételnél. Maga a hangzás sem vérprofi, de egy átlag demóstúdiós anyagnál azért jóval erősebb minőségről beszélhetünk. Úgy érzem, a dob kissé háttérbe szorult, nem lüktet eléggé, egy mélyebb lábdob és egy erősen puffogó pergő ezt a problémát persze simán…

Filmajánló: Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek (2008)

Filmajánló: Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek (2008)

„Mi nem úgy kelünk fel minden reggel, hogy mindenünk megvan. Legtöbbször az van, amit kapunk.” Hogy jutott el a blues, mint műfaj a Mississippi mentén álló faházak tornácától Londonig és Kőbányáig, vagy a rock’n roll a mai formájáig? Vagyis milyen tőről fakad az utóbbi bő ötven év könnyűzenéinek 90%-a? A válasz Chicagóban, a Chess Records berkeiben keresendő, amiről nagyszerű film készült 2008-ban, Darnell Martin rendezésében. Hiába, mindig a valóság írja a legjobb történeteket. A negyvenes években Amerika-szerte gyűjtők járták a vidéket, kutatva a folk-zene eldugott kincseit, sáros utak végén, bizalmatlan emberek közt keresve a verejtékből előcsillanó aranyszemcséket. sS mikor valaki először hallja vissza önmagát a frissen rögzített lemezről, gyakran batyut köt, hogy újonnan megtalált tehetségével meghódítsa a világot. Keveseknek sikerül. Ezen kivételek egyik legnagyobb egyénisége McKinley Morganfield, művésznevén Muddy Waters (Jeffrey Wright), aki jókor volt bátor, és jó helyre vetődött, így hozta össze a szerencse Leonard Chess-szel (Adrien Brody). A szintén kitörésre vágyó fiatal klubtulajdonos néhány sláger felvétele után megalapította a Chass Recordsot, ahol a műfaj alapkövei kiteljesedhettek, és csúcsra törtek. Itt énekelte fel slágereit a fiatalon elhunyt, balhés, de zseniális szájharmonikás, Little Walter (Colombus Short), a dühös, sziklakemény, megközelíthetetlen énekesnő, Etta James (Beyoncé Knowles). Ugyanitt tűnt fel először a hátborzongató orgánumú, félelmetes őserő, Howlin’ Wolf (Eamonn Walker), vagy a rock and roll édesapja, a kacsaként táncoló, fehér lányokért bolonduló Chuck Berry (Mos Def) is. A szegregáció éveiben kőkemény küzdelem árán tudtak magasra törni, apró kockánként bontva le azt a – nem csak képzeletbeli – falat, ami elválasztotta egymástól a különböző bőrszínű embereket. Havonta új Cadillac parkolt a bejárón, házak épültek, de a külcsín mögött a gyorsan szerzett pénz hamar köddé vált, kifolyt a kezekből, és a könnyelműség rákfenéje maga mögött húzta szerelemgyermekét: a hanyatlást. Először a „nagy öregek” iránt jelentkezett az üzembiztos közöny, Muddy lemezei nem fogytak az új őrület, a rock and roll árnyékában, majd az ifjú titán Chuck Berryt először a Beach Boys, majd a később megkoronázott Elvis lopta meg – fehéreknek fehér zenét. Little Walter a fehér lovon száguldott a fecskendőkkel kirakott szakadékba, Etta James is határán járt a túlvilágnak. Míg Chess végül megvált a stúdiótól, de Willie Dixon (Cedric The Entertainer), a zeneszerző továbbvitte a szellemiséget. A film remekül követi végig a zenetörténeti mérföldkő több évtizedes történetét. A részletek, nagyobb időugrások is eltaláltak, nem fulladunk unalomba, és nagy adagban kapunk drámát, feszültséget, rideg politikai és hétköznapi valóságot egyaránt. Színészeink remekelnek, és hiába a mondás suszterről, kaptafáról, Beyoncé…

Időgép: Koncertajánló: 9. Akikért a zene szól – Emlékkoncert

Július 6. és 7. között kilencedik alkalommal rendezik meg az Akikért a zene szól emlékkoncertet, melynek berkein belül az égbe távozott szolnoki zenészekről emlékeznek meg. A két napos esemény a Hild téren felállított három színpadon zajlik és a rocktól a jazzig széles műfaji paletta áll majd a látogatók rendelkezésére. Az Aba-Novák Kulturális Központ és László Béla által közösen szervezett koncertek mellett, szabadon megtekinthető relikvia kiállítás is lesz. Mivel nem volna illő kiemelni egyetlen zenekart sem, a részletes programokért olvassátok el a plakátot, illetve kövessétek az esemény facebook oldalát! Még van idő! Ami talán igazi kuriózum lesz az Ozone Mama. 9. Akikért a zene szól emlékkoncert facebook

Kritika: Szarcsapat – Szar Itt Élni (2018)

Kritika: Szarcsapat – Szar Itt Élni (2018)

Jó ideje nem hallottunk már a Szolnok megye egyik legjobb zenekarnevét viselő brigád, a Szarcsapat felől. Tavaly év végén azonban a crust/d-beat anyabaszók új kislemezzel jelentkeztek, melyet a rendkívül beszédes, Szar Itt Élni címre kereszteltek. A négy számos EP alig több, mint 5 és fél perc alatt robog végig a fejünkön, és néhány soros dühkitörések tolmácsolásában köpi az arcunkba, hogy miért is szar itt élni, és miért is lesz csak egyre szarabb. A címadó dal szövege tökéletesen reprezentálja az átlagember félelmét és szorongását a hétköznapoktól, a baljós riffek pedig kiválóan vezetik fel az ezután következő, sötét káoszt, ami a második, Érték Nélkül című nótában szabadul el. Ez a track a szövegét tekintve továbbviszi a fonalat, és nevesíti is a problémát, amiért valóban szar itt élni: “Nehezen összegyűjtött vagyonodat Percek alatt legombolják rólad Nem az lop meg aki dolgozik Hanem aki eltartottként rajtunk élősködik” A frusztráció aztán az utolsó előtti számban, a Vallomásban csúcsosodik ki, melynek véres nyállal arcunkba fröcsögő szövege csupán annyi, hogy: “Ki van a faszom mindennel!!!” Ezután az EP-t záró Ez csak szarabb lesz! már csak afféle levezetés, ami felkészíti a hallgatót arra, hogy ha beledöglik, akkor sem fog változni semmi, és továbbra is lapátolhatja a szart éhbérért, amíg mások bársonyszékben ülve nyelik a kaviárt és napról napra gazdagabbak lesznek. “Túl szar, hogy igaz legyen Szar után csak még szarabb jöhet!” Hogy zeneileg mit is kell várni az anyagtól, azt nyilván tudják azok, akik már hallották a Szarcsapat korábbi anyagainak bármelyikét, vagy kicsit is ismerősek a crust punk/D-beat berkeken belül. A korábbi demókhoz képest azonban ez az EP jóval erősebben, jóval brutálisabban szól, köszönhetően talán annak, hogy nem egy diktafonnal készült a próbateremben, hanem némi keverésen és maszteringen is átesett. A dob így egy kissé gépiesebb, és a gitárok is kevésbé vastagon szólnak, ami nagy kár, hiszen kicsit több mocsokkal ez bizony egy nagyon erős anyag lenne. Így a hangzás némileg levon az értékéből, de ennek ellenére is a brigád egyik legerősebb kiadványának mondanám. Aki most ismerkedik a Szarcsapat munkásságával, annak mindenképp ajánlott, aki pedig már ismeri őket, annak szintén kötelező.

Premier: Vertigo – Miért maradnál?

Megint egy új számmal rukkolt elő a Vertigo. Nem rég két számot dobtak fel a youtube-ra, ahol a pszichedelikus oldalukat is megcsillantották. Most a Miért maradnál? című daluk akusztikus verziójába kagylózhattok bele. Nem csoda különben, hogy a zenekar műhelyében zajló munka sűrűn jár eredménnyel, hiszen hamarosan aktív koncertezésbe is kezdenek. Első lépésben rögtön 04.20-án hallhatjátok majd őket élőben a Sárga Sörözőben, a Road Runners, a Metálszervíz és a Loud ‘n’ Tube társaságában. Vertigo facebook HELLO Szolnok Feszt.

Kritika: Zuhatag – 5231 (1997)

Kritika: Zuhatag – 5231 (1997)

A fegyverneki Zuhatag zenekar 1996-ban alakult. Nevük alapján valamiféle alteros, dark-rock brigádnak gondoltam őket, nagyobb meglepetés azonban nem is érhetett volna, mikor 1997-es demójukat betettem a lejátszóba és megnyomtam a “play” gombot. Ez itt, kérem, dögös, tökös rock’n’ roll muzsika, rengeteg húzós, stoneres, néha pedig blues-os behatással, ráadásul az érdekesebb és kísérletezősebb formából. Napjainkban is több ilyen bevállalós zenekarra lenne szüksége a megyének, sokkal többre! Az eredetileg kazettán megjelent anyag öt számot tartalmaz, és rendkívül lokálpatrióta módon az 5231 címet viseli. Ez a rövidke számsor nem más ugyanis, mint a banda szülővárosának, Fegyverneknek az irányítószáma. A kazetta egy demohoz, valamint ahhoz képest is rendkívül profin, mai füllel is élvezhetően szólal meg, hogy 1997-es felvételről beszélünk. Nagyjából az éra olyan menő zenekaraihoz tudnám hasonlítani a bandát, mint a Sex Action, vagy a Sing Sing, azzal a különbséggel, hogy a Zuhatag utóbbinál jóval érettebb és komolyabb, a Szaszáék brigádja által képviselt kínos műmájerség pedig abszolút hiányzik belőlük. Nem is értem, miért nem lett népszerűbb ez a zenekar országszerte, hiszen hallani az anyagon, hogy jól átgondolt, profi zenészek által összerakott, és ráadásul érdekes produkcióról van szó. Az demótleginkább azoknak ajánlanám, akik kedvelik a kilencvenes évek mocskos rock’n’roll-jának hangulatát, azonban kevésbé tudják elviselni a stílus hazai húzónevei által árasztott görcsös Amerika-imitációt és gondosan megtervezett és begyakorolt pózokat. A Zuhatag nevéhez hűen lehengerlően jó és erőteljes muzsikát játszik, és sokkal inkább szerethető, mint azok a formációk, akik a hard rock divat lecsengésével ruhát cserélve átnyargaltak a gengszert stílusra, vagy épp a fejkendőiket megtartva beálltak a pop-ipar nyáltól csöpögő slágereket gyártó gépezete mögé.

5 of 118
123456789