• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: F.É.K.: Ez milyen világ! (2010)

Kritika: F.É.K.: Ez milyen világ! (2010)

A jászberényi kvartett 2010-ben jelentette meg „első nagylemezét”, ahogy ők maguk fogalmaznak. Az Ez milyen világ! bátran vállalta a tartalmi és formai feladatokat. 10 szám egy érett egységes zenei világból. Van itt minden, mint a búcsúban. A lemez első fele nem túl érdekes. Zeneileg eléggé összeolvad. Az El lehet menni! gyurcsányi magassága viszont szövegileg elég jó, főleg, hogy ma is érvényes, mivel a kivándorlás szomorú tényét boncolja fel a stúdió asztalán. A Kék és az Állj! folytatja ezt a vonalat: a lírát a funky tölti meg energiával a slapbass témáktól pedig nyugodtan hanyatt vághatjuk magunkat. Az arcodon csattog a négy húr. A Mindig elhozza a meglepő fordulatot. A modern csavarral, countrys, klasszikus magyar alteros beütést magvában cipelő nóta egy jó sör mellett a Tisza partján tuti siker. Eddig ez tetszett a legjobban……DE! aztán bekeményít a szerzőség. A Megbánod már ügyesen főzi össze a hard rockot, a jazzt és a funkyt. Talán ez a legelemibb ötvözete a négyes dimenziójának. A dalszövegek közül is ez a legerősebb. Végre nem közhelyek szállnak az álmokról és a békéről. A valóság megrendítő erejét használja ki ez a zenés történelmi sercintés. Nem fél odamondani, meglepő nyíltsággal és jó következtetésekkel lesz elemzés és turha miközben nem válik anarchista vagy nagy-magyar kiáltvánnyá. Ez a lemez érdekes szösszenet az évtized elejéről. Külön utas gondolatfoglalat az emészthetőség és az elrévedés határán. Lehetett volna kicsit merészebb és durvább. A potenciál ott volt benne. F.É.K. facebook

Klippremier: Brain Drain – Bál az operában

Klippremier: Brain Drain – Bál az operában

A karcagi illetőségű Brain Drain több zenei kapun is bátran átlépett az utóbbi néhány évben. Az idén a 10 éves Szemtől Szemben lemez anyagával koncertező csapat új EP-vel jelentkezik még ebben az évben. Erről elsőként egy KFT feldolgozás, az 1985-ös Bál az operában című szerzemény újragondolt változata látott napvilágot. Ez a dal leginkább az eredeti mű letisztítottabb, modernizáltabb változata, hiszen a szám eredeti gerince megmaradt, mégis az apróságokat figyelve nagyon is sok újdonsággal lett fűszerezve, melyben jelentős szerepet vállalat Perge Adrián (Senor) billentyűs is, aki a dal közepére egy finom szólót is beiktatott. A zenekar az eredeti előadóval folyamatos kapcsolatban volt a feldolgozás és a videó elkészültéig, így a végeredményre mindkét fél elégedetten bólintott. A szolnokzene.hu megkeresésére Törőcsik István a következőket nyilatkozta: „Éppen a napokban beszélgettünk arról, hogy nemrég még a lomosoktól szereztük be az első erősítőinket és hangfalainkat, meg a híradástechnikai boltok leértékelt mikrofonjait gyűjtögettük és csak álmodoztunk arról, hogy egyszer majd a nagy példaképek kollégái leszünk. Azóta persze felnőttünk, rengeteg képzésen megfordultunk és tapasztalatokat gyűjtöttünk, hogy miként tudnánk tökéletesíteni magát a produkciót. Úgy éreztük, eljött az ideje, hogy megpróbálkozzunk egy olyan profi feldolgozással, amire évekkel később is büszkék lehessünk. A KFT együttműködése sokat lendített a munkamorálon, ezért nagyon kitartóan és aprólékosan készítettük el a dalt. A klipet Vincze Sándorra bíztuk, akivel már 2015-ben dolgoztunk együtt, nem akartunk ismeretlen terepen kísérletezni. Az pedig, hogy Bornai Tibor – a KFT billentyűse elismerően nyilatkozott a mi verziónkról, külön jó érzéssel töltött el bennünket.” Jelenleg a nyár végi és őszi koncerteket szervezi a csapat. Aki viszont szeretne jobban belemerülni a csapat életútjába, az a legismertebb digitális zenei áruházakból megteheti, illetve a facebook, instagram és youtube csatornákon is. www.facebook.com/braindrainmusic www.instagram.com/braindrainhungary www.youtube.com/c/braindrainmusic

Klippremier: Midller – Kell, hogy legyen

Új dallal jelentkezett a szolnoki hard rock zenekar, a Midller. A 2016 óta aktív brigád Éld át! című EP-je2017-ben látott napvilágot, melyet akkor két klipes nóta is kísért. A banda tavaly II. helyezést ért el a szolnoki dalfesztiválon ezután kezdte meg Kell, hogy legyen című albuma felvételeit. Az anyag megjelenését 2019 végére tervezik, előfutárként pedig készítettek egy klipet, amit most itt a Szolnokzenén is megnézhettek.

Időgép: Koedukált intimtorna a Váróteremben

Nemrég még káosz és zűrzavar uralkodott az Intim Torna Illegál háza táján- Kiss Sándor, ex- zenekarvezető önkényesen lecserélt maga körül mindenkit, és beharangozta az új Intim Torna megalakulását. Az átmeneti skizo-állapotban két azonos nevű együttes létezett párhuzamosan. De hamarosan tisztázódott: Csak egy ITI létezik, de az már Kiss nélkül. Hiányát nem érezte a Váróterem közönsége, fülpezsdítő produkciót kaptunk Dorogi Péter (ének, gitár) Gálos Ádám (dob) Nádasdi János (ütőhangszerek, rap) És az új tag Bikali Sándor (basszusgitár) jóvoltából, akik az ITI eddig megjelent három albumának (Cirkusz (2010); Kísérlet (2012); Mindenkinek igaza van (2014) legjavát hozták el. Bár evidens kéne, hogy legyen, mégsem mindennapos, hogy egy banda az előre megjelölt időpontban elkezdi a koncertjét- megadva ezzel a tiszteletet az érte egybegyűlteknek. Pedig a kezdet meghatározza az egész este további hangulatát. ITI megadta, ami jár- bevezetésben, tárgyalásban és befejezésben egyaránt. Hogy vajon mitől is unikum az ITI: (a minőségjelző-teljesség igénye nélkül) Fejrázós-csürdöngölős; elgondolkodtatós-mélyenszántós, de nem patetikus; táncolhatós- dalolhatós; kulturáltan tomboltatós finomság, nagybetűs Zenével és Zenészekkel, sok humorral, érzéssel, de szirupmentesen. A zsúfolásig megtelt hallótéren változatos korú népség gyűlt össze, hogy egy össznépi intimtornázás érdekében egyesítsék (hang)erejüket. A csápolás-dalolásban az a humanoid biliárdgolyó sem zavart senkit, aki egyensúlyát és józanságát rég elvesztve ütődött faltól-falig, időnként letarolva a nálánál kisebb termetűeket (pl. engem). A hangosításban sem volt hiba, így az ITI-ben esetlegesen nem túl mélyen járatos bulizó is prímán érthette az aranyszóló szövegeket, és emelkedett hangulatban kántálhatta a tömeggel, hogy „kirepül az égbe”. A zűrös válást-tagcserét követő új időszámítás első gyümölcse, a „Nem adom fel”-című dal is is elhangzott a koncerten. A dal érdekessége, hogy a hozzá készült klipet a tunéziai sivatagban forgatták, és ebben debütált az új tag, Bikali Sándor is. Sok víz lefolyt a lyukas kádon a fináléig. Euforikus össznépi tekerhetnék támadt a „Kedvenc mindenem” -alatt. Hogy ki mire/kire pattant volna fel, és mit tekert volna szívesen, nem tudnom, de az „Örökké” alatti hangorkán bizonyította, hogy a srácok megérdemlik a „Hipnotizőrkirály”- kitüntető címet. A koncertről készült képeket ide kattintva tekinthetők meg!  

Premier: Fattyú – Ritu Paganorum

Premier: Fattyú – Ritu Paganorum

Új kislemezzel jelentkezett az egyszemélyes black/ambient projekt, a Fattyú. A stílusosan húsvétkor (ráadásul 4.20.-án) megjelentetett Ritu Paganorum három tételt (20 perc a játékidő, tehát a tétel szó tökéletesen ideillik) tartalmaz. Az anyag folytatja a Hagyaték EP-n megkezdett utat, a hangzás azonban sokat javult azóta. Minden tisztább, a hangszerek szépen különválnak egymástól. A rituáléra emlékeztető struktúra pedig továbbra is biztosítja a történetszerű koncepciót. A durva ős-black témákat doromb, billentyű és ambient betétek kötik össze és teszik színesebbé. Ez itt-ott visszautal az előző lemezre, mégis érzékelhető a fejlődés. Összeszedettebb, határozottabb és egységesebbe anyag ez, aminek pont ez tömörség a fonákja. A kíváncsiskodók számára a teljes EP elérhető a Youtube-on és a Bandcamp oldalon is, ahonnan akár ingyenesen le is tölthető. Fattyú Facebook Fattyú Bandcamp

Kritika: Vasmacska – Égessük Földig! (2014)

Kritika: Vasmacska – Égessük Földig! (2014)

avagy 14 dal a bőrruhás óvónénitől, aki szeretne Lukács Laci lenni, de lánynak született. Akik személyesen ismernek, azok tudják rólam, hogy egyik legkedvesebb szabadidős tevékenységem az, hogy az internet legmélyebb bugyraiban abszurd, értelmetlen, furcsa audiovizuális dolgok után kutatok. A minap teljesen véletlenül találtam rá például egy online főzőműsorra, melynek koncepciója abban áll, hogy a Story magazinból ismert sztárok helyett magyar rockzenészeket hívnak meg vendégként, akikkel egy-egy adás kereteiben elkészíttetik kedvenc ételüket, miközben a műsorvezető teljesen érdektelen dolgokról faggatja őket a saját zenekarukkal és magánéletükkel kapcsolatban. Végeredményben az egész valami első ránézésre érdekesnek tűnő, ám elképesztően erőltetett, kínos underground bulvárműsor. Egészen lenyűgöző. Nos, eme audiovizuális szörnyűség egyik adásának vendégeként láttam először a Vasmacska zenekar énekesnőjét, név szerint Weiszné Koós Ilona Mónikát, alias Sicut, akiről a műsor keretében többek közt az is kiderült, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megye szülötte. Azoknak, akik nem ismernék a zenekart (mint ahogyan a műsor megtekintése előtt én sem ismertem őket): a Vasmacska egy túrkevei illetőségű, kizárólag női tagokból álló rockzenekar. 2009 őszén alakultak, a banda ötlete a már említett Sicu fejéből pattant ki, aki korábban már tagja volt egy másik zenekarnak és nagyon szerette volna muzikális pályafutását a “következő szintre emelni”. Sicuról azt érdemes tudnunk, hogy a Zorallban és a Kalapácsban egyaránt pengető Weisz Laci hitves felesége, polgári foglalkozását tekintve pedig óvónő (mellékállásban férje zenekarának egyik táncosnője, úgynevezett „Zoralina”). A banda eleinte csak ismert rockzenekarok feldolgozásait játszotta, egy idő után azonban saját dalok gyártásába kezdtek, és ennek eredménye az Égessük Földig című, 2014-ben napvilágot látott nagylemez lett. Hogy ez mennyire jó nekünk, azt nyilván mindenki eldönti majd magának, miután meghallgatta az anyagot. Nos, először is kezdeném a külsőségekkel: Ennyire gyalázatosan rossz lemezborítót hivatalos kiadvány esetében nagyon-nagyon régen láttam. Szégyellje magát a grafikus, aki ezt a zenekar elé tette, pláne akkor, ha még pénzt is kért a tevékenységéért cserébe. Amikor ugyanis azt mondom, hogy ez a teljesítmény elképesztően gyenge, akkor ezalatt azt értem, hogy a kétezer-tízes években a tizenévesekből álló, kezdő zenekarok is képesek ennél klasszisokkal jobb, ha nem is profi, de legalább elfogadható artwork-öt mellékelni az ingyenesen letölthető lemezük mellé. Ehhez képest itt van egy banda, akiknek egyértelműen erős hátszele van a magyar rockéletben, kiadnak egy hivatalos, pénzért árult nagylemezt, és képesek ezzel az iszonyatosan gyenge, tízperces Youtube-os Photoshop gyorstalpaló videó után könnyedén összerakható lemezborítóval kiszúrni a vásárlók szemét. Teljes mértékben semmilyen, sőt meg merem kockáztatni: totálisan igénytelen. Persze higgadjunk le, ne ássuk el a produkciót már azelőtt, hogy…

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Spike Lee ezer oldalról közelíti meg az afroamerikai közösség problémáit, jelenleg is érezhető együttélési feszültségeit – lévén maga is fekete. S mint elhivatott önvizsgáló és társadalombíráló, évtizedekre nyúló munkássága alaposan körüljárja a témát, minden sarokba bekukkant, mára már pókhálósnak tűnő részletekről veszi le a keresztvizet. S mint ilyen, lehetetlen kihagyni, hogy a jazz világában is tegyen egy kört – így elkészült a Mo’ better blues, 1990-ben. Bleek Gillian (Denzel Washington) fiatal jazztrombitás, akit szülei kiskorától erre a pályára neveltek, életét csak hangjegyek és harmóniák közt tudja elképzelni, s ennek megfelelően mindent alárendel a zenei pályának. Egyetlen kivétel ez alól barátja, Giant (Spike Lee), aki egyben a menedzsere is bandájának, viszont borzasztóan kétbalkezes, szerencsétlen, de szerencsejáték-függő alak. Hiába képtelen előremozdítani a bandát, vagy akár jobb gázsit kiverni a klubtulajokból, Bleek nem hajlandó megválni tőle. Mint egy befutott komponistától elvárható, tobzódik a nőkben – történetünk idején épp kettővel osztja meg ágyát, felváltva, rendszerbe foglalva, gondos matematikai ridegséggel. Azonban, ahogy az lenni szokott, kiderül a turpisság. Zenésztársával, a szaxofonos Shadowal (Wesley Snipes) is folyamatos rivalizálás folyik, de a párharcokról soha sem lehet eldönteni, meddig megy vére, és mikor vált könnyed hátcsapkodásba, hisz a muzsikuslelkek csupán ugratják egymást – néha nehézsúlyú poénokkal. Aki már látott Spike Lee filmet, az a stílus és rendezés kapcsán tudja, mire számíthat. Szürreális, millió gyors vágással operáló, feszültséggel teli, módszeres kakofónia, elsőre furcsának tűnő látószögek és beállítások, melyek mind eszközök arra, hogy elaltassák a figyelmet, amíg elérkezik a katarzis, összeomlás, végkifejlet és tanulság. A karakterek szándékosan eltúlzottak, kisarkítottak, a valóság és a képzelet közt elmosódik a határ, néha azt sem tudjuk, mi igaz, s mi csak az agy játéka. Ebben a filmben is tisztán kivehetők ezek a stílusjegyek, amik, még ha elsőre zavaróak is tűntek, utólag be kell valljam: működnek. Szinte végig szól a háttérzene, ami természetesen – jazz. Igen ritkák a zenementes snittek, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is álomszerű világra. Hibaként persze sok minden felhozható, hiszen emberi alkotásról beszélünk, de kit érdekel? Túl hosszú, néhány ponton bizony túltolták a dolgot, a kevesebb több lehetne, és így tovább. Még egyszer: kit érdekel? Nem ez számít. Szórakoztató stílus, leköti a figyelmet és elgondolkodtat. A rendező színészként jól hozza a rá mért szerencsétlent, ahogy Washington úr is hitelesen alakítja a nagyképű nőcsábászt, ihletett és nehéz természetű zsenit. Egy szó, mint száz: Spike Lee életművébe abszolút beleillő darab, aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni. Aki esetleg nem ismerné…

4 of 118
12345678