• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Klippremier: Midller – Kell, hogy legyen

Új dallal jelentkezett a szolnoki hard rock zenekar, a Midller. A 2016 óta aktív brigád Éld át! című EP-je2017-ben látott napvilágot, melyet akkor két klipes nóta is kísért. A banda tavaly II. helyezést ért el a szolnoki dalfesztiválon ezután kezdte meg Kell, hogy legyen című albuma felvételeit. Az anyag megjelenését 2019 végére tervezik, előfutárként pedig készítettek egy klipet, amit most itt a Szolnokzenén is megnézhettek.

Premier: Fattyú – Ritu Paganorum

Premier: Fattyú – Ritu Paganorum

Új kislemezzel jelentkezett az egyszemélyes black/ambient projekt, a Fattyú. A stílusosan húsvétkor (ráadásul 4.20.-án) megjelentetett Ritu Paganorum három tételt (20 perc a játékidő, tehát a tétel szó tökéletesen ideillik) tartalmaz. Az anyag folytatja a Hagyaték EP-n megkezdett utat, a hangzás azonban sokat javult azóta. Minden tisztább, a hangszerek szépen különválnak egymástól. A rituáléra emlékeztető struktúra pedig továbbra is biztosítja a történetszerű koncepciót. A durva ős-black témákat doromb, billentyű és ambient betétek kötik össze és teszik színesebbé. Ez itt-ott visszautal az előző lemezre, mégis érzékelhető a fejlődés. Összeszedettebb, határozottabb és egységesebbe anyag ez, aminek pont ez tömörség a fonákja. A kíváncsiskodók számára a teljes EP elérhető a Youtube-on és a Bandcamp oldalon is, ahonnan akár ingyenesen le is tölthető. Fattyú Facebook Fattyú Bandcamp

Kritika: Vasmacska – Égessük Földig! (2014)

Kritika: Vasmacska – Égessük Földig! (2014)

avagy 14 dal a bőrruhás óvónénitől, aki szeretne Lukács Laci lenni, de lánynak született. Akik személyesen ismernek, azok tudják rólam, hogy egyik legkedvesebb szabadidős tevékenységem az, hogy az internet legmélyebb bugyraiban abszurd, értelmetlen, furcsa audiovizuális dolgok után kutatok. A minap teljesen véletlenül találtam rá például egy online főzőműsorra, melynek koncepciója abban áll, hogy a Story magazinból ismert sztárok helyett magyar rockzenészeket hívnak meg vendégként, akikkel egy-egy adás kereteiben elkészíttetik kedvenc ételüket, miközben a műsorvezető teljesen érdektelen dolgokról faggatja őket a saját zenekarukkal és magánéletükkel kapcsolatban. Végeredményben az egész valami első ránézésre érdekesnek tűnő, ám elképesztően erőltetett, kínos underground bulvárműsor. Egészen lenyűgöző. Nos, eme audiovizuális szörnyűség egyik adásának vendégeként láttam először a Vasmacska zenekar énekesnőjét, név szerint Weiszné Koós Ilona Mónikát, alias Sicut, akiről a műsor keretében többek közt az is kiderült, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megye szülötte. Azoknak, akik nem ismernék a zenekart (mint ahogyan a műsor megtekintése előtt én sem ismertem őket): a Vasmacska egy túrkevei illetőségű, kizárólag női tagokból álló rockzenekar. 2009 őszén alakultak, a banda ötlete a már említett Sicu fejéből pattant ki, aki korábban már tagja volt egy másik zenekarnak és nagyon szerette volna muzikális pályafutását a “következő szintre emelni”. Sicuról azt érdemes tudnunk, hogy a Zorallban és a Kalapácsban egyaránt pengető Weisz Laci hitves felesége, polgári foglalkozását tekintve pedig óvónő (mellékállásban férje zenekarának egyik táncosnője, úgynevezett „Zoralina”). A banda eleinte csak ismert rockzenekarok feldolgozásait játszotta, egy idő után azonban saját dalok gyártásába kezdtek, és ennek eredménye az Égessük Földig című, 2014-ben napvilágot látott nagylemez lett. Hogy ez mennyire jó nekünk, azt nyilván mindenki eldönti majd magának, miután meghallgatta az anyagot. Nos, először is kezdeném a külsőségekkel: Ennyire gyalázatosan rossz lemezborítót hivatalos kiadvány esetében nagyon-nagyon régen láttam. Szégyellje magát a grafikus, aki ezt a zenekar elé tette, pláne akkor, ha még pénzt is kért a tevékenységéért cserébe. Amikor ugyanis azt mondom, hogy ez a teljesítmény elképesztően gyenge, akkor ezalatt azt értem, hogy a kétezer-tízes években a tizenévesekből álló, kezdő zenekarok is képesek ennél klasszisokkal jobb, ha nem is profi, de legalább elfogadható artwork-öt mellékelni az ingyenesen letölthető lemezük mellé. Ehhez képest itt van egy banda, akiknek egyértelműen erős hátszele van a magyar rockéletben, kiadnak egy hivatalos, pénzért árult nagylemezt, és képesek ezzel az iszonyatosan gyenge, tízperces Youtube-os Photoshop gyorstalpaló videó után könnyedén összerakható lemezborítóval kiszúrni a vásárlók szemét. Teljes mértékben semmilyen, sőt meg merem kockáztatni: totálisan igénytelen. Persze higgadjunk le, ne ássuk el a produkciót már azelőtt, hogy…

Időgép: Koncertbeszámoló: 2013.04.19, 60 Miles To Nebraska, Show Me Regret @ Netovább söröző

Április 19-én Rákóczifalván a Netovább sörözőben fellépett a 60 Miles To Nebraska, és a Show Me Regret zenekar. Róluk már korábban is volt szó egy-egy parkingos buli kapcsán: Koncertbeszámoló: 2013.03.09. Show Me Regret, a Standby Gravity, Over My Dawn @ Rock Parking Koncertbeszámoló: 2013.03.01. Effrontery, 60 Miles To Nebraska, Sick Soul @ Rock Parking Régebben itt egy Corner nevezetű disco állt, így érthető a belső elrendezés. Egy külön teremben volt a koncert, mindenféle UV fénnyel meg ilyenekkel. Férős volt, kint is lehetett ülni, főleg hogy nyárias idő volt. Szokásos falvai árak, aki ügyes 500 ft-ból elszédeleg. Nem volt a legjobb a terem akusztikája, meg a cucc sem, főleg, hogy az egyik hangfal elszállt, de amit ki lehetett hozni az estéből, azt kihozták. Kicsit meglepődtem amikor kimentem, hogy több szolnokit látok mint falvait. Pedig a Show Me Regret falvai, sőt, osztoznak a próbatermen a 60 Miles-al. Este 9-re volt kiírva a kezdés, a 60 Miles kezdett, pontosan 45 perc késéssel. 1 órát játszott a banda, nagyon jók voltak, sajnos a közönség nem igen akart mozogni, de mi elöl azért hoztuk a formánkat. Az énekes rizsázhatott volna többet is a számok közt a közönséggel, de egyébként rendben volt. Kár, hogy nincsenek a számaik felvéve, szívesen hallgatnám itthon is őket. 11 előtt egy negyedórával fejezték be a srácok, utánuk egy kis szünet, és már kezdhetett is a Show Me Regret. 60 Miles To Nebraska setlist: 1.My Ticket Home – Dead Weight 2.Close Your Eyes – Song for the Broken 3.Of Mice & Man – Repating Apologies 4.2.saját 5.Of Mice & Man – Secound & Sebring 6.1.Saját 7.It Dies Today – A Constant Reminder 8.3. saját (legújabb) A Show Me Regret is körülbelül 1 órát játszott, kicsit több ember volt itt, mint a 60 Miles-on. Pörögtek, mint a duracell nyuszi, hatalmas bulit csináltak. Úgy felhergelték a közönséget, hogy még egy kisebb pogo is született ott elöl. Valószínűleg ez volt az utolsó koncertje a zenekarnak ebben az évben, esetleg még ősszel lesz egy, mert elvonulnak felvenni a számaikat. Show Me Regret setlist: 1. Intro 2. Tragedy 3. Mirrors (Natalia Kills Cover) 4. Mi fajunk 5. The Plot To Bomb The Panhandle (A Day To Remember Cover) 6. Feel All The Mistake 7. It Couldn’t Be The End 8. Show Me Regret (Opus) Aki ott volt, az egy kicsi, de annál jobb bulinak lehetett része. Nem is emlékszem mikor tomboltam utoljára ekkorát, nagyon jól éreztem magam….

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Spike Lee ezer oldalról közelíti meg az afroamerikai közösség problémáit, jelenleg is érezhető együttélési feszültségeit – lévén maga is fekete. S mint elhivatott önvizsgáló és társadalombíráló, évtizedekre nyúló munkássága alaposan körüljárja a témát, minden sarokba bekukkant, mára már pókhálósnak tűnő részletekről veszi le a keresztvizet. S mint ilyen, lehetetlen kihagyni, hogy a jazz világában is tegyen egy kört – így elkészült a Mo’ better blues, 1990-ben. Bleek Gillian (Denzel Washington) fiatal jazztrombitás, akit szülei kiskorától erre a pályára neveltek, életét csak hangjegyek és harmóniák közt tudja elképzelni, s ennek megfelelően mindent alárendel a zenei pályának. Egyetlen kivétel ez alól barátja, Giant (Spike Lee), aki egyben a menedzsere is bandájának, viszont borzasztóan kétbalkezes, szerencsétlen, de szerencsejáték-függő alak. Hiába képtelen előremozdítani a bandát, vagy akár jobb gázsit kiverni a klubtulajokból, Bleek nem hajlandó megválni tőle. Mint egy befutott komponistától elvárható, tobzódik a nőkben – történetünk idején épp kettővel osztja meg ágyát, felváltva, rendszerbe foglalva, gondos matematikai ridegséggel. Azonban, ahogy az lenni szokott, kiderül a turpisság. Zenésztársával, a szaxofonos Shadowal (Wesley Snipes) is folyamatos rivalizálás folyik, de a párharcokról soha sem lehet eldönteni, meddig megy vére, és mikor vált könnyed hátcsapkodásba, hisz a muzsikuslelkek csupán ugratják egymást – néha nehézsúlyú poénokkal. Aki már látott Spike Lee filmet, az a stílus és rendezés kapcsán tudja, mire számíthat. Szürreális, millió gyors vágással operáló, feszültséggel teli, módszeres kakofónia, elsőre furcsának tűnő látószögek és beállítások, melyek mind eszközök arra, hogy elaltassák a figyelmet, amíg elérkezik a katarzis, összeomlás, végkifejlet és tanulság. A karakterek szándékosan eltúlzottak, kisarkítottak, a valóság és a képzelet közt elmosódik a határ, néha azt sem tudjuk, mi igaz, s mi csak az agy játéka. Ebben a filmben is tisztán kivehetők ezek a stílusjegyek, amik, még ha elsőre zavaróak is tűntek, utólag be kell valljam: működnek. Szinte végig szól a háttérzene, ami természetesen – jazz. Igen ritkák a zenementes snittek, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is álomszerű világra. Hibaként persze sok minden felhozható, hiszen emberi alkotásról beszélünk, de kit érdekel? Túl hosszú, néhány ponton bizony túltolták a dolgot, a kevesebb több lehetne, és így tovább. Még egyszer: kit érdekel? Nem ez számít. Szórakoztató stílus, leköti a figyelmet és elgondolkodtat. A rendező színészként jól hozza a rá mért szerencsétlent, ahogy Washington úr is hitelesen alakítja a nagyképű nőcsábászt, ihletett és nehéz természetű zsenit. Egy szó, mint száz: Spike Lee életművébe abszolút beleillő darab, aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni. Aki esetleg nem ismerné…

Kritika: Fiktív – Szellemkép (2008)

Kritika: Fiktív – Szellemkép (2008)

Az a legnagyobb bajom a magyar stoner rock színtérrel, hogy habár bőven akadnak kifejezetten érdekes, minőségi muzsikát játszó zenekarok, mégis rendkívül kevés az olyan produkció, akik a stílussal saját anyanyelvükön próbálkoznak. Éppen ezért mindig rendkívül nagy lelkesedéssel fogadom az olyan próbálkozásokat, ahol az elszállós, pszichedelikus, mégis súlyos riffek magyar szövegekkel párosulnak. A 2004-ben alakult szolnoki Fiktív pont ilyen zenekar. A banda 2012-es Loretta című nagylemeze óta sajnos inaktív, ami tényleg meglehetősen nagy veszteség a hazai színtér számára. A Fiktív muzsikája leginkább a skandináv stoner vonalba kategorizálható, a srácok fő hatásukként is a svéd Dozer-t nevezték meg, és a párhuzam valóban helytálló. Az északi bandákra jellemzően a Fiktív sem annyira a mocskos, bluesos amerikai vonalat hozza, inkább hard-rockos, elszállós témák jellemzik zenéjüket, a suttyó riffek és grooveok helyett sokkal inkább a harmóniákra építenek és a gitár sok esetben tisztán is megszólal zenéjükben. Első anyaguk, a Szellemkép 2008-ban látott napvilágot és öt dalt tartalmaz. Az említett Dozer mellett leginkább talán a Kyuss az a banda, akiket a stílus és a hangzás miatt párhuzamként említenék, azonban a lassabb, súlyosabb, mondhatni megfontoltan épülő dalstruktúrák miatt a lemez kissé a doom metal klasszikusait is eszembe juttatta. A dalok címéből az ember eleinte valamiféle Prosectura szintű, altesti humorral operáló bandára is gondolhatna, hiszen valljuk be, az olyan tételek neve, mint a Szoponc, a Vénuszdombi Mesék, vagy épp a Vérmentes Aktus erre engednek következtetni. A szövegvilág azonban (már amennyit érteni lehet a szövegekből) sokkal inkább afféle ködösen művészies brigád képét tárja elénk, és néhol talán a Lovasi András féle “igazából nincs semmi értelme, de jól hangzik, meg hát mindenki interpretálja, ahogyan akarja” vonal köszön vissza. Nincs ezzel egyébként semmi gond, számomra így sokkal izgalmasabb az anyag, mintha valami elemien egyszerű, alpári dirty rockot kaptunk volna. Személyes kedvencem az EP-ről a Vénuszdombi Mesék című dal, mely kissé sötét, elszállós hangulatával számomra kifejezetten jól idézi a címében pajzán szójátékként megidézett Varjúdombi Mesék vizuális megjelenésének álomszerűen hátborzongató atmoszféráját. Egyébként, ahogyan az ember a stílustól alapvetően el is várná, a dalok nagy részét a gitártémák viszik el a hátukon. Az ének, habár kellemesen dallamos, néhol számomra túlságosan is monoton, a dob pedig túlzottan is egyszerű, már-már unalmas kategóriába billen át egy-két elnyújtottabb tételnél. Maga a hangzás sem vérprofi, de egy átlag demóstúdiós anyagnál azért jóval erősebb minőségről beszélhetünk. Úgy érzem, a dob kissé háttérbe szorult, nem lüktet eléggé, egy mélyebb lábdob és egy erősen puffogó pergő ezt a problémát persze simán…

Filmajánló: Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek (2008)

Filmajánló: Cadillac Records – Csillogó fekete lemezek (2008)

„Mi nem úgy kelünk fel minden reggel, hogy mindenünk megvan. Legtöbbször az van, amit kapunk.” Hogy jutott el a blues, mint műfaj a Mississippi mentén álló faházak tornácától Londonig és Kőbányáig, vagy a rock’n roll a mai formájáig? Vagyis milyen tőről fakad az utóbbi bő ötven év könnyűzenéinek 90%-a? A válasz Chicagóban, a Chess Records berkeiben keresendő, amiről nagyszerű film készült 2008-ban, Darnell Martin rendezésében. Hiába, mindig a valóság írja a legjobb történeteket. A negyvenes években Amerika-szerte gyűjtők járták a vidéket, kutatva a folk-zene eldugott kincseit, sáros utak végén, bizalmatlan emberek közt keresve a verejtékből előcsillanó aranyszemcséket. sS mikor valaki először hallja vissza önmagát a frissen rögzített lemezről, gyakran batyut köt, hogy újonnan megtalált tehetségével meghódítsa a világot. Keveseknek sikerül. Ezen kivételek egyik legnagyobb egyénisége McKinley Morganfield, művésznevén Muddy Waters (Jeffrey Wright), aki jókor volt bátor, és jó helyre vetődött, így hozta össze a szerencse Leonard Chess-szel (Adrien Brody). A szintén kitörésre vágyó fiatal klubtulajdonos néhány sláger felvétele után megalapította a Chass Recordsot, ahol a műfaj alapkövei kiteljesedhettek, és csúcsra törtek. Itt énekelte fel slágereit a fiatalon elhunyt, balhés, de zseniális szájharmonikás, Little Walter (Colombus Short), a dühös, sziklakemény, megközelíthetetlen énekesnő, Etta James (Beyoncé Knowles). Ugyanitt tűnt fel először a hátborzongató orgánumú, félelmetes őserő, Howlin’ Wolf (Eamonn Walker), vagy a rock and roll édesapja, a kacsaként táncoló, fehér lányokért bolonduló Chuck Berry (Mos Def) is. A szegregáció éveiben kőkemény küzdelem árán tudtak magasra törni, apró kockánként bontva le azt a – nem csak képzeletbeli – falat, ami elválasztotta egymástól a különböző bőrszínű embereket. Havonta új Cadillac parkolt a bejárón, házak épültek, de a külcsín mögött a gyorsan szerzett pénz hamar köddé vált, kifolyt a kezekből, és a könnyelműség rákfenéje maga mögött húzta szerelemgyermekét: a hanyatlást. Először a „nagy öregek” iránt jelentkezett az üzembiztos közöny, Muddy lemezei nem fogytak az új őrület, a rock and roll árnyékában, majd az ifjú titán Chuck Berryt először a Beach Boys, majd a később megkoronázott Elvis lopta meg – fehéreknek fehér zenét. Little Walter a fehér lovon száguldott a fecskendőkkel kirakott szakadékba, Etta James is határán járt a túlvilágnak. Míg Chess végül megvált a stúdiótól, de Willie Dixon (Cedric The Entertainer), a zeneszerző továbbvitte a szellemiséget. A film remekül követi végig a zenetörténeti mérföldkő több évtizedes történetét. A részletek, nagyobb időugrások is eltaláltak, nem fulladunk unalomba, és nagy adagban kapunk drámát, feszültséget, rideg politikai és hétköznapi valóságot egyaránt. Színészeink remekelnek, és hiába a mondás suszterről, kaptafáról, Beyoncé…

4 of 118
12345678