• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kádári No Future – avagy Négy magyar hallgatni való mozi

Kádári No Future – avagy Négy magyar hallgatni való mozi

A 80-as évek egyik csodálatos, és szikrázó jelensége a film és a zene összefonódása. Manapság már kevés eredeti kezdeményezés születik, és ha mégis, úgy a legtöbb ezek mintájára épül. 2016-ban – pontosabban a rendszerváltás utáni világban – azt mondanám, ezek leginkább a miliőt adják vissza, ahol mindennap ugyanaz a börtön lehetett. Nem csak kordokumentumok ezek, hanem egy létező – és úgy látszik kihalt – hozzáállásnak a látható, hallható, kifejeződései.

Kritika: The Airship – Demo (2019)

Kritika: The Airship – Demo (2019)

A szolnoki illetőségű The Airship egy relatíve friss formáció. Habár a tagokat különböző projektekből már ismerhetjük, a zenekar jelenlegi formájában idén alakult, és első, próbatermi demófelvételük is a közelmúltban látott napvilágot.

Kiritika: Black Fever – Lacrimae (2003)

Kiritika: Black Fever – Lacrimae (2003)

Baljósan éteri szintetizátorral és feszült női mantrázással indít a Black Fever zenekar 2003-as EP-je, kiválóan megalapozva a hangulatot egy sötét, melankolikus, ámde alapjaiban véve szép és magasztos utazáshoz. Hamar rájövünk azonban, hogy nem feltétlenül arra a vonatra szálltunk fel, amire még az állomáson hosszú sorban állás után jegyet váltottunk.

Időgép: Kritika: Döbbenet – Párolog a Szeretet (2017)

Időgép: Kritika: Döbbenet – Párolog a Szeretet (2017)

A józan, paraszti ész letisztult, leülepedett esszenciája, progresszív zenei körítéssel. Avagy: “hé, trógerek, így is lehet ám punkot csinálni!” Az elmúlt években, amióta Szolnok megyei zenekarokkal foglalkozom, észrevettem egy kevésbé szívderítő tendenciát. Tény és való, hogy a jászkunság rengeteg kiváló zenekart adott már e kis hazának, valahogy azonban úgy érzem, flórája és faunája a hip-hop mellett leginkább a metálzene klasszikus és extrém vonulatainak kedvez, főként ezen a téren tapasztalható némi nyersanyag és utánpótlás. Az önmegvalósítást a zenében lelő fiatalok kevésbé fogékonyak az elsőre talán furcsának tűnő, kísérletező zenékre, és sokkal inkább vonzzák őket a súlyos riffek, meg a 3T kora iránt érzett, keserédes nosztalgia varázsa. Nincs ezzel alapvetően semmi gond, thrash metálra és három akkordos punkra egyaránt szüksége van a hazai zenei élet palettájának, azonban nem biztos, hogy érdemes leragadni egy adott milliőben, és nem keresni a kitörési lehetőségeket az új, formabontó megoldásokat. Engem például mindig is hatalmas örömmel tölt el, ha olyan projekttel találkozom, ami ilyen vagy olyan formában, de próbál elszakadni egy adott zsáner dogmatikus beidegződéseitől és visszájára fordítva az elvárásokat képes valami meghökkentőt, valami érdekfeszítőt alkotni mind zeneileg, mind szövegvilágot tekintve. A nevét stílusosan egy rákóczifalvai házipálinkától kölcsönző Döbbenet 2016 őszén alakult Óbudán, tagjait olyan korábbi formációkból ismerhetjük, mint a Csók és Könny, a Gutting Revue, a Guruzsmás, illetve a szolnoki illetőségű Anyám és Nyulam, de az előfutárokat akár napestig is sorolhatnám. A lényeg, hogy a punk körökben jól ismert zenészekből verbuválódott brigád a műfaj intellektuálisabb, progresszívabb vonalát képviseli. A háromakkordos gitárriffek helyett főként cifra basszustémákra építő dalok a politikai korrektség dogmáját egyfajta intellektuális fölénnyel, nyers, ám valahol mégis hűvös és kimért esztétikával röhögik körbe, így a Döbbenet leginkább a honi art-punk kánonba illeszkedik. Elsőre olyan előadók juthatnak róluk eszünkbe, mint a Tekintetes úr, a Burzsoá Nyugdíjasok, vagy épp a szép emlékű Rovátkolt Barom. Azzal a különbséggel persze, hogy a Döbbenet valahol ezek lepárolt, letisztult és leülepedett egyvelege, afféle esszencia, mely a hétköznapok emberének szellemi diadalát már kevésbé szájbarágósan, nyers és kísérletező, ám mégis emészthető és élvezhető hangzásban tárja a hallgatók elé. A kevésbé gitárcentrikus hangzásra, valamint a világot józan, paraszti ésszel szemlélő ember szemszögéből leíró, iróniával és gúnnyal átitatott szövegekre tudatosan erősít rá az együttes vizuális esztétikája is. A tagok a zenekari fotókon leginkább dohos óbudai talponállókban láthatóak egy-egy vizezett csapolt sör, vagy merőkanállal gondosan kimért, savanyú fröccs társaságában. Szinte párolog a fekete-fehér pillanatokból a mindent átitató, barna szofi szagát árasztó hétköznapiság. A logón megjelenő Szabolcska…

Új Midller dal az éterben, közeleg a nagylemez!

Texas címmel érkezett a következő nóta a Midller zenekar készülő nagylemezéről. A Kell, hogy legyen… névre keresztelt album címadó dalára készült klip alig egy hónapja látott napvilágot, és most itt a Texas, melyre egy szöveges videó készült. Az teljes lemez várhatóan decemberben jelenik meg. A zenekar a stúdiózás mellett folyamatosan koncertezik, és jelenleg is a Zorall társaságában járják az országot, tolva a rock ‘n’ rollt. Ha szeretnéd követni a srácokat, IDE KATTINTVA csekkolhatod Facebook oldalukat, ahol folyamatosan képben lehetsz a bandát érintő, legfrissebb hírekkel!

Filmajánló: Őrült szív – Crazy Heart (2009)

Filmajánló: Őrült szív – Crazy Heart (2009)

Ki tud borítani a country zene, különösen a cowboykalapos, elhagyott az asszony, kifogyott a söröm, és még a kutyám is megdöglött típusú (számomra) vinnyogás. Egy  dolog azonban javára írható ennek a műfajnak: a mögötte húzódó történetek. Ennek az egyébként szabad életformának a nyomokban fellelhető maradványai. Egy ilyen őskövület köré fonódik az Őrült szív másfél órája is, Scott Cooper rendezésében. Bad Blake (Jeff Bridges) az a muzsikus, aki vastagon túl van a zeniten, már csak harmadosztályú koncertek jutnak osztályrészéül, harmadosztályú motelek, lezser csöcsök, és klimaxszal küzdő, alkalmi szeretők. Egykor a legnagyobb slágerek születtek húrjain, manapság azonban csak egykori tanítványának, Tommy Sweetnek (Colin Farrel) terem babér. Egy haknin összehozza a sors az egyedülálló édesanyával, Jaennel (Maggie Gyllenhaal), aki látszólag kiutat jelenthet számára az alkoholizmusból és a kötődések nélküli, magányos végből. Karrierjében reménysugár csillan, az egykori dicsfénytől ugyan távoli, ám a jelenhez képest klasszisokkal sikeresebb jutalomjáték egy kiégett zenésznek. De ez az út sokkal rögösebb, mint amilyennek elsőre tűnhet. A züllés mélyebb és drámaibb, mint amire Blake számított, így a boldog befejezés sem olyan egyszerű, nem is teljes, de egyfajta megnyugvás, aminél többre talán egy hozzá hasonló életvitelű ember nem is számíthat. Folyamatos feszültséget és konfliktusokat szül az önmagával való küzdelem, az ego legyőzése, a normális életre való törekvés, és a lelki gyengeség, amit a több éve hurcolt mellőzöttség valamint a függőségben érlelt testi leépülés okozott. Közhelyes lehet a következtetés, mint egy country dal, de épp ettől a közhelyességtől annyira igaz: a gyökeres változások sok fájdalommal járnak, és nem is feltétlen jelentenek megváltást. De meg kell próbálni. Jeff Bridges valahol a Nagy Lebowski után, de még a Félszemű előtt felrántott magára néhány kilót, püffedt, alkoholista arcot öltött, és játszott egy kitűnőt Bad szerepében. A karakter ugyan hajaz kissé a Clint Eastwood által alakított (és rendezett) Lebujzenészre, de az áthallás inkább csak műfaji sajátosság, mint szándékos nyúlás. Gyllenhaal asszony öccse árnyékában is remek színésznő, aki ezúttal is hozzá illő karaktert kapott. A dramaturgia közhelyesen Hollywood ugyan (mélypontról felívelés, baljós előjelekkel, még mélyebb pont, majd megnyugtató befejezés), de a happy end félsóderos csupán, úgyhogy elnézhető a zsánerre húzott szerkezet. A személyes küzdelemre fektetett hangsúlytól és az emberközeli nézőponttól erős az érzelmi töltet, úgyhogy jó kis drámának mondanám az Őrült szívet. Kidolgozott karakterek és aprólékos háttérszínészek teszik teljessé a képet. Ha nem is forgatja fel a világot, nagyon korrekt zsánerfilm lett belőle. Egy unalmas, ezerszer ismételt tévés műsor helyett nyugodt szívvel beteheti akárki. Nem kell hozzá country…

Kritika: F.É.K.: Ez milyen világ! (2010)

Kritika: F.É.K.: Ez milyen világ! (2010)

A jászberényi kvartett 2010-ben jelentette meg „első nagylemezét”, ahogy ők maguk fogalmaznak. Az Ez milyen világ! bátran vállalta a tartalmi és formai feladatokat. 10 szám egy érett egységes zenei világból. Van itt minden, mint a búcsúban. A lemez első fele nem túl érdekes. Zeneileg eléggé összeolvad. Az El lehet menni! gyurcsányi magassága viszont szövegileg elég jó, főleg, hogy ma is érvényes, mivel a kivándorlás szomorú tényét boncolja fel a stúdió asztalán. A Kék és az Állj! folytatja ezt a vonalat: a lírát a funky tölti meg energiával a slapbass témáktól pedig nyugodtan hanyatt vághatjuk magunkat. Az arcodon csattog a négy húr. A Mindig elhozza a meglepő fordulatot. A modern csavarral, countrys, klasszikus magyar alteros beütést magvában cipelő nóta egy jó sör mellett a Tisza partján tuti siker. Eddig ez tetszett a legjobban……DE! aztán bekeményít a szerzőség. A Megbánod már ügyesen főzi össze a hard rockot, a jazzt és a funkyt. Talán ez a legelemibb ötvözete a négyes dimenziójának. A dalszövegek közül is ez a legerősebb. Végre nem közhelyek szállnak az álmokról és a békéről. A valóság megrendítő erejét használja ki ez a zenés történelmi sercintés. Nem fél odamondani, meglepő nyíltsággal és jó következtetésekkel lesz elemzés és turha miközben nem válik anarchista vagy nagy-magyar kiáltvánnyá. Ez a lemez érdekes szösszenet az évtized elejéről. Külön utas gondolatfoglalat az emészthetőség és az elrévedés határán. Lehetett volna kicsit merészebb és durvább. A potenciál ott volt benne. F.É.K. facebook

4 of 119
12345678