• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: Enola Gay – Demo (1996)

Kritika: Enola Gay – Demo (1996)

A szolnoki Enola Gay a 90-es évek kelet-magyar punkjának úttörője 96-ban rögzített demójával meggyűlt a bajom. Nem rossz, de nem is világrengető. Megyei szinten a punktörténelem fontos darabjának is tekinthető, összességében azonban mégsem annyira érdekes, mint amennyire a zenekar ezt követő anyagai, illetve a tagok későbbi, jóval ismertebb és sikeresebb projektjei.

Filmajánló: Felhangolva (2010)

Filmajánló: Felhangolva (2010)

Az asszonnyal ültem le megnézni ezt a filmet, és az elején szépen rám is ijesztett, mikor közölte, hogy ő itt ismeri az összes színészt, mivel a java részük sitcomokban játszott eleddig. Aztán egyszer csak felröhögtem. A történet szerint egy Asron nevezetű fiatal srác egy lemezcégnél dolgozik, és szép kis polgári élete van a barátnőjével. A másik szálon Aldous Snow az önpusztító életmódot folytató rocksztár túl van élete legrosszabb lemezén. A lemezcég pénzügyi gondokkal küzd, és az egyetlen megoldást Snow jubileumi koncertjében látják, ehhez azonban Angliából az Egyesült Államokba kellene áthozni a drogos, és alkoholista sztárt, amivel a kedves kis szerencsétlen pufifánkot Aaront bízzák meg. Az író-rendező Nicholas Stoller a ködös Albion szülötte, és talán éppen ez az oka annak, hogy nem a szokásos sitcom poénok szerepelnek a repertoárban. Miután végignéztem a másfélórás gegsorozatot, arra jutottam, hogy ez a paródia paródiája, mégsem akar nagyot fogni, egyszerűen csak szórakoztató. A középszer felett van egy kicsivel, nem egy világmegváltó alkotás, de ahogy a zeneipar diktatórikus vonásait, vagy a nagyarcú rockzenészek allűrjeit tálalja az zseniális. Sosem gondoltam volna, hogy látom majd egyszer, ahogy Puff Daddy megeszi a saját fejét, vagy hallok majd olyan drogkoktélról, aminek szerves alkotóeleme a hipó. Tele van a film ún. intermediális utalásokkal, (MTV, TMC, VH1 stb…) amik még élőbbé teszik ezt az univerzumot, amiben egy hétig szívesen elszórakoznánk, két hányás és egy adrenalininjekció között. Russel Brand a közismert humorista és médiapolihisztor jól hozza a megkattant idióta popikont, aki odasóz a cameo szerepben feltűnő Lars Ulrichnak is: „Menj és baszogass inkább egy letöltő oldalt, te dán köcsög!” Az emészthetőség kedvéért a kötelező romantikus szálak el kell varrni, tehát Aaronnak rendeznie kell a viszonyát asszonyával, Snownak az apjával, és arra is rá kell jönniük, hogy ez az ipar bizony nagyon felszínes. A betétdalok között van egy jó pár, ami szerethető ezért jár a keksz! Az ember humorérzéke válogatja, hogy jól szórakozik-e majd rajta vagy sem, de aki szereti a kifinomultabban dolgozó, türhő poénokat egyszer bátran fusson neki, még akkor is, ha „ az Afrika szülötte egy kibaszott szar lemez”.

Kritika: Nash – Nagykunsáv (2014)

Kritika: Nash – Nagykunsáv (2014)

Nash 2014-es szólóalbumára véletlenül akadtam rá, mikor a Wacuum Airs oldalát böngészve régebbi Bobakrome kiadványok után kutattam. Az előadóról korábban nem hallottam, és akárhogyan is próbáltam bármiféle információt felhajtani róla a neten, sajnos nem sok mindent találtam. Mindössze annyit, hogy egy kisújszállási formáról beszélünk, akinek első (és azóta utolsó) szólólemeze 2014-ben jelent meg, 2016 óta pedig a Slow Village nevű formációt erősíti.

Időgép: Kritika: Mirodam – Új kezdet (2012) és Párperces (2010)

Megkértek mondjak véleményt a Mirodam zenekarról. Noha, héjj, nézzük mi a stájsz. Mirodam – Új kezdet (2012) Akarom Nyitó dal, várok valami robbanást, örvényt, és… valami steril szól, dob előtérben, ami nem lenne baj, de a gitárokból hiányzik az erő. Semmi új, nincs ami megfogna. Ez a dal ugyanúgy készülhetett volna 1990 ben, mint most. A Rock hőskorát próbálja idézni, de hiányzik belőle a dög, pedig a képet elnézve, kell hogy legyen a srácokban, de nem jön át. Végtelen utazás Ugyanaz a hangzás, szinte látom, ahogyan a gitáros srác összpontosítva, fogát összeszorítva játssza iszonyú pontosan a verzét, ami nem lehetett könnyű, mert a lábdob üti a témát, de hát istenem, ez van. Szövegben is van némi tévelygés, az egész dal arról szól, hogy nyugiban irány a végtelen, akár egy virágénekben, és amikor már elhiszem, hogy minden nyugis, belevág a szövegbe, hogy az indulat forr bennem. Akkor most nyugi, vagy indulat? Helló! Na végre valami, ami megmozgat. A refrénben a háttér vokál szenzációs, és valamiért jobban kijön az énekes dögös hangja. Srácoknak meg kellene mutatni a Uriah Hepp Salisbury albumát.. Első szám, ami bejön. Élet Akár slágergyanús dal is lehetne, de.. Megint hiányolom a dinamikát. A dal végig egy hangerőn szól. Izgalmas ritmusképlettel indít, sajnos a dobos ezt nem használja ki, csak a jól bevált 2/4–et üti. A Billentyű talált egy jó hangszínt, jókor, jó helyen használja, na végre, nem a mindig mindenkor játszani effektus. Egy dolgot tudok kiemelni. A refrén negyedik sorában az utolsó szónál, az “éljek” szónál hallható egy igazi dögös szabad Rock ’n Roll hang. Valahogy nincs összhangban a dal szövege a stílussal. Nem tudom miért, de nem hiszem el, hogy R’n Roll az élet. Hiányzik a dög, a megborzongató érzés, valahogy olyan jó kisfiús az egész, hiába a jó gitár hangzás. Nézzék el nekem, hogy így fogalmazok. A helyükben azt hiszem én megsértődnék, de ne tegyék. Azt gondolom ezeket a baráti hallgatói kör nem mondja el, igazi hiteles szakmai arc meg nem akarja elvenni a kedvüket, mert összességében lehetne belőle valami, ha mernének szakítani a 30 éves hagyományokkal. Valami újat, valami mait hozzátenni, és, és a dinamika. Legyen a számnak verzéje, refrénje, szólója, ne mindig minden egy hangerőn szóljon. Hopp, most veszem észre, ez az új album volt, Nézzük az elsőt: Mirodam – Párperces (2010) Párperces királyság Megszólal a dal, a keverés sokkal jobb, de megint nem jön át a gitáros vadsága, ami szükségleltetik, ha valaki ilyen…

Premier: Nagy Tamás – Napnyugta

Új dallal jelentkezett Nagy Tamás basszusgitáros, akit főként a Once Again nevű ambient/post-rock duóból ismerhetünk. A dal és a klip is igazi Do It Yourself alkotás, mely a profizmus és a bonyolult beállítások helyett sokkal inkább a hangulatok elkapására és megörökítésére fókuszál. Hogy az új dal után új album, vagy új projekt is van-e a láthatáron, arról egyelőre nincsenek értesüléseink.

Filmajánló: Get on up – A James Brown sztori (2014)

Filmajánló: Get on up – A James Brown sztori (2014)

„Ha jó érzés és jól szól, akkor az zene.” Van, aki nem ismeri James Brown nevét? A huszadik század egyik legmeghatározóbb afroamerikai zenésze, a „Soul keresztapja”, megosztó személyiség, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha modern zenéről beszélünk. Az életét filmre vinni embert próbáló feladat lehetett, de a Butterworth testvérek bravúrosan írták meg, és Tate Taylor stílusosan rendezett.

Kritika: Erato – 1988

Kritika: Erato – 1988

A jászárokszállási Erato 1988-as anyaga egy legendás éra végének előfutára. Azokban az időkben született, amikor a hard rock már az utolsókat rúgta, és helyét átvették a friss, fiatalos zenei irányzatok, ezzel is előrevetítve a hamarosan bekövetkező társadalmi és politikai változásokat. A lemez 12 dalt tartalmaz, melyek valószínűsíthetően egy próbán vagy egy eldugott garázs-stódióban készültek. A minőség nem jó, ám nem is hallgathatatlan, sőt, azt is mondhatnánk, hogy a kissé poros hangzás csak hozzáad a dalok hangulatához, és visszarepít abba az érába, amikor a felvételek születtek.

2 of 119
123456