• facebook
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál



Kritika: Letargia – Élni Akarock (2007)

Egyszerűen imádom a magyar amatőr rock- és metálzenekarok halálos komolysággal készített, naiv lemezborítóit. Különösen akkor tudnak nagyot ütni, ha a keménynek és határozottnak képzelt, de a valóságban teljesen esetlenül, már-már nevetségesen kivitelezett grafikához még valami szigorú hangzású, elcsépelt név, és borzalmas lemezcím is párosul. Nos, a 2004-ben alakult Letargia zenekar 2007-es, két dalt tartalmazó felvételének esetében első ránézésre nagyjából ez a helyzet.



Kritika: Magma – Hagyaték (2007)

Elképzelhető, hogy én álltam neki rosszul, hogy egyből a fejénél kezdtem. Ez most így persze, hogy érthetetlen. Kilépve a fejszekrényemből, hogy az olvasók is értsék, a mezőtúri Magmánál előbb hallgattam meg az érett munkákat – Despota (2010) – és visszafelé haladtam. A 2007-es Hagyatékkal meg kellett küzdenem, mivel ahhoz képest bőven érezni azt a 3 év fejlődést.



Filmajánló: Salad Days (2014)

A dokumentumfilmnek átfogó, objektív képet kell mutatnia az általa vizsgált területről, legyen szó természeti jelenségről, történelmi korszakról, vagy akár kulturális szegmensről. Persze a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. Kétféleképpen sülhet el a dolog: vagy valami borzalmasan rossz születik, vagy – mint ebben jelen esetben is – valami fantasztikus.



Időgép: Koncertbeszámoló: 2013.06.15. Füst a Szemben, Beaton @ Csiki Borozó

Június 15-én, a Csiki borozóban fellépett a Füst a szemben zenekar. Nem egyedül vitték el az egész estét, előttük egy dob-darbuka előadást hallhattunk amit Totis (Tóth István) és Joey (Gulyás Máté) eszközölt, vagy más néven a Beaton. Este 8 után pár perccel már kezdődött is a dobdemonstráció. 3 saját számot hallhattunk és egy feldolgozást a végére, amihez beszállt a Füst a szemben basszerosa és gitárosa is. Ezután egy cigire sem elég szünet következett, mert rögtön kezdett a Füst a szemben zenekar. Egy 2011-ben alakult 4-tagú bandáról van szó. Az énekes személyében egy hölgy; Rózsa Hanna, a dobok mögött Gulyás Máté, basszusgitárnál Dabis Gergő, és a gitár-vokál felelős Kovács Gergő. A stílusukat nem is tudom, hogy lehetne meghatározni, nem összetett, csak mindenféle van benne; rock, jazz, blues, funky. Nagyon kellemes egyébként, nem rázod le a hajat a fejedről, de nagyon jó kis ritmusos, pörgős zene az övék. Játszanak egyébként feldolgozásokat is, mint például Red Hot Chili Peppers, Stevie Wonder, és Neil Young. A dob-darbuka felállás nekem nagyon tetszett, jó volt hallgatni és szerintem hosszútávon is megunhatatlan. Már önmagában szeretem a dobot, nem tudom ki hogy van vele, de csak dobbal is lehet összehozni jó dolgokat. Az első három számuk mint már mondtam saját, a negyedik gitárosokkal is kísért szám pedig Godsmack – Batalla de los Tambores (dobok csatája) volt. Időben kezdett a zenekar, minden mondhatni a terv szerint alakult. 20:30 körül már mindenki a helyén volt, és kezdődhetett a buli. Voltak ott már olyanok, akik nem először látták őket, voltak, akik még csak nem is ismerték őket, de tény hogy mindenki nagyon jól érezte magát. Nekem például sikerült „megkaparintanom” egy dobverőt is, ami a földön landolt és csak egy sráccal kellett megküzdenem érte, de semmi gond, meglett. A dobverődobálásról persze lehet, hogy rögtön egy nagyszínpad és 100.000 ember ugrik be; na, ez itt nem így volt, de azért itt is lehet dobálózni. Nagyon jól nyomták, igazi nyárkezdő fülledt koncert volt, nagyon jó számokkal. Aki nem jött el az még láthatja őket a nyáron valószínűleg. Setlist: Füst A Szemben – Intro Stevie Ray Vaughan – Couldn’t Stand The Weather Füst A Szemben – Bor Helyén Miles Kane – Inhaler Füst A Szemben – Rozsdaetika Füst A Szemben – Köldökgyár BigBang – To The Mountains Band Of Skulls – Sweet Sour Band Of Skulls – Light Of The Morning Füst A Szemben – Két Külön Oldal Neil Young – This Is Nowhere Red…



Kritika: Sinful Passions – Demo (2007)

A karcagi Sinful Passions viszonylag nagy múltra tekint vissza, hiszen a legelső demójuk amit éppen górcső alá veszünk 2007-ben látta meg a napvilágot és Mátyás Attila (F.O. System) kezei alatt formálódott. A négy instrumentális tétel szépen szól, bár szerintem kicsit vékonyan. A hegedű beemelése a rockba mindig is érdekes lehetőségekkel szolgált, hiszen a hangszer szinte végtelen lehetőségek tárházát kínálja nemcsak magában, de más műfajokkal házasítva pláne! A kompozíciók ügyesek, de mégis hiányérzetem van.



Kritika: Enola Gay – Demo (1996)

A szolnoki Enola Gay a 90-es évek kelet-magyar punkjának úttörője 96-ban rögzített demójával meggyűlt a bajom. Nem rossz, de nem is világrengető. Megyei szinten a punktörténelem fontos darabjának is tekinthető, összességében azonban mégsem annyira érdekes, mint amennyire a zenekar ezt követő anyagai, illetve a tagok későbbi, jóval ismertebb és sikeresebb projektjei.



Filmajánló: Felhangolva (2010)

Az asszonnyal ültem le megnézni ezt a filmet, és az elején szépen rám is ijesztett, mikor közölte, hogy ő itt ismeri az összes színészt, mivel a java részük sitcomokban játszott eleddig. Aztán egyszer csak felröhögtem. A történet szerint egy Asron nevezetű fiatal srác egy lemezcégnél dolgozik, és szép kis polgári élete van a barátnőjével. A másik szálon Aldous Snow az önpusztító életmódot folytató rocksztár túl van élete legrosszabb lemezén. A lemezcég pénzügyi gondokkal küzd, és az egyetlen megoldást Snow jubileumi koncertjében látják, ehhez azonban Angliából az Egyesült Államokba kellene áthozni a drogos, és alkoholista sztárt, amivel a kedves kis szerencsétlen pufifánkot Aaront bízzák meg. Az író-rendező Nicholas Stoller a ködös Albion szülötte, és talán éppen ez az oka annak, hogy nem a szokásos sitcom poénok szerepelnek a repertoárban. Miután végignéztem a másfélórás gegsorozatot, arra jutottam, hogy ez a paródia paródiája, mégsem akar nagyot fogni, egyszerűen csak szórakoztató. A középszer felett van egy kicsivel, nem egy világmegváltó alkotás, de ahogy a zeneipar diktatórikus vonásait, vagy a nagyarcú rockzenészek allűrjeit tálalja az zseniális. Sosem gondoltam volna, hogy látom majd egyszer, ahogy Puff Daddy megeszi a saját fejét, vagy hallok majd olyan drogkoktélról, aminek szerves alkotóeleme a hipó. Tele van a film ún. intermediális utalásokkal, (MTV, TMC, VH1 stb…) amik még élőbbé teszik ezt az univerzumot, amiben egy hétig szívesen elszórakoznánk, két hányás és egy adrenalininjekció között. Russel Brand a közismert humorista és médiapolihisztor jól hozza a megkattant idióta popikont, aki odasóz a cameo szerepben feltűnő Lars Ulrichnak is: „Menj és baszogass inkább egy letöltő oldalt, te dán köcsög!” Az emészthetőség kedvéért a kötelező romantikus szálak el kell varrni, tehát Aaronnak rendeznie kell a viszonyát asszonyával, Snownak az apjával, és arra is rá kell jönniük, hogy ez az ipar bizony nagyon felszínes. A betétdalok között van egy jó pár, ami szerethető ezért jár a keksz! Az ember humorérzéke válogatja, hogy jól szórakozik-e majd rajta vagy sem, de aki szereti a kifinomultabban dolgozó, türhő poénokat egyszer bátran fusson neki, még akkor is, ha „ az Afrika szülötte egy kibaszott szar lemez”.

2 of 119
123456