• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube

ahol a zene megtalál

Kritika: Enola Gay – Demo (1996)

Kritika: Enola Gay – Demo (1996)

A szolnoki Enola Gay a 90-es évek kelet-magyar punkjának úttörője 96-ban rögzített demójával meggyűlt a bajom. Nem rossz, de nem is világrengető. Megyei szinten a punktörténelem fontos darabjának is tekinthető, összességében azonban mégsem annyira érdekes, mint amennyire a zenekar ezt követő anyagai, illetve a tagok későbbi, jóval ismertebb és sikeresebb projektjei.

Filmajánló: Felhangolva (2010)

Filmajánló: Felhangolva (2010)

Az asszonnyal ültem le megnézni ezt a filmet, és az elején szépen rám is ijesztett, mikor közölte, hogy ő itt ismeri az összes színészt, mivel a java részük sitcomokban játszott eleddig. Aztán egyszer csak felröhögtem. A történet szerint egy Asron nevezetű fiatal srác egy lemezcégnél dolgozik, és szép kis polgári élete van a barátnőjével. A másik szálon Aldous Snow az önpusztító életmódot folytató rocksztár túl van élete legrosszabb lemezén. A lemezcég pénzügyi gondokkal küzd, és az egyetlen megoldást Snow jubileumi koncertjében látják, ehhez azonban Angliából az Egyesült Államokba kellene áthozni a drogos, és alkoholista sztárt, amivel a kedves kis szerencsétlen pufifánkot Aaront bízzák meg. Az író-rendező Nicholas Stoller a ködös Albion szülötte, és talán éppen ez az oka annak, hogy nem a szokásos sitcom poénok szerepelnek a repertoárban. Miután végignéztem a másfélórás gegsorozatot, arra jutottam, hogy ez a paródia paródiája, mégsem akar nagyot fogni, egyszerűen csak szórakoztató. A középszer felett van egy kicsivel, nem egy világmegváltó alkotás, de ahogy a zeneipar diktatórikus vonásait, vagy a nagyarcú rockzenészek allűrjeit tálalja az zseniális. Sosem gondoltam volna, hogy látom majd egyszer, ahogy Puff Daddy megeszi a saját fejét, vagy hallok majd olyan drogkoktélról, aminek szerves alkotóeleme a hipó. Tele van a film ún. intermediális utalásokkal, (MTV, TMC, VH1 stb…) amik még élőbbé teszik ezt az univerzumot, amiben egy hétig szívesen elszórakoznánk, két hányás és egy adrenalininjekció között. Russel Brand a közismert humorista és médiapolihisztor jól hozza a megkattant idióta popikont, aki odasóz a cameo szerepben feltűnő Lars Ulrichnak is: „Menj és baszogass inkább egy letöltő oldalt, te dán köcsög!” Az emészthetőség kedvéért a kötelező romantikus szálak el kell varrni, tehát Aaronnak rendeznie kell a viszonyát asszonyával, Snownak az apjával, és arra is rá kell jönniük, hogy ez az ipar bizony nagyon felszínes. A betétdalok között van egy jó pár, ami szerethető ezért jár a keksz! Az ember humorérzéke válogatja, hogy jól szórakozik-e majd rajta vagy sem, de aki szereti a kifinomultabban dolgozó, türhő poénokat egyszer bátran fusson neki, még akkor is, ha „ az Afrika szülötte egy kibaszott szar lemez”.

Kritika: Nash – Nagykunsáv (2014)

Kritika: Nash – Nagykunsáv (2014)

Nash 2014-es szólóalbumára véletlenül akadtam rá, mikor a Wacuum Airs oldalát böngészve régebbi Bobakrome kiadványok után kutattam. Az előadóról korábban nem hallottam, és akárhogyan is próbáltam bármiféle információt felhajtani róla a neten, sajnos nem sok mindent találtam. Mindössze annyit, hogy egy kisújszállási formáról beszélünk, akinek első (és azóta utolsó) szólólemeze 2014-ben jelent meg, 2016 óta pedig a Slow Village nevű formációt erősíti.

Időgép: Kritika: 1Life – Nincsen Kérdés (2019)

Időgép: Kritika: 1Life – Nincsen Kérdés (2019)

Az év első hónapjának közepén látott napvilágot a szolnoki 1Life legújabb lemeze, ami a Nincsen Kérdés címre hallgat, és tíz számot tartalmaz. Az album rögtön a címadó dallal indít, melyre egy hangulatos image-klip is készült Papp Zsombor rendezésében, amit lejjebb tekerve akár meg is tekinthettek. Zeneileg a banda hozza a tőlük jól megszokott, rádióbarát alter-rock vonalat. Dallamos gitárzene, a nagyközönség számára is emészthetően torzított hangzással, néhol minimális szintetizátorbetétekkel. Számomra kissé vékony is ez a sound, a ritmusszekció például szólhatna jóval ütősebben, és a gitárok is lehetnének valamivel dögösebbek, vaskosabbak. De ettől függetlenül persze profin összerakott anyagról beszélünk, ami hangzásban és szövegek terén is egy egyaránt egységes képet alkot. Tömegek számára is könnyedén emészthető, és ha lenne benne valami nagyon apró plusz, amitől az ember azonnal felkapná rá a fejét, mondván “ez igen!”, na akkor egészen biztos, hogy a srácok sikerre lennének kárhoztatva. Az a plusz, ami kiemelné a bandát a hasonló zenekarok áradatából. Valami védjegy, valami egyedi megoldás, azonban hiába kerestem ezt az apró kis extrát, sajnos egyik dalban sem találtam olyat, amitől felállt volna a hátamon a szőr. Ettől függetlenül persze a Nincsen Kérdés egy kifejezetten élvezhető poplemez, akadnak rajta fogós dallamok, jó megoldások, és a hangzása is teljesen hallgatóbarát. A legerősebb daloknak talán a Kopog a Szív, illetve a Sötét Van című tételeket mondanám, előbbi kissé pörgősebb, kellemesen dallamos vokállal megtámogatott nóta, míg utóbbi lassabb, számomra kissé az ugyanezen a címen futó 30Y szám hangulatát idéző darab. Ha a jövőben kissé rágyúrnának a srácok arra, hogy kis egyedi dologgal jobban kiemelkedjenek a tömegből, és kicsit erősebben oda mernének csapni a hangszereiknek, akkor véleményem szerint borítékolható lenne a közönségsiker, de persze így sem rossz ez, sőt! A lemezről néhány dal hallgatható a zenekar Youtube profilján is, a teljes anyagot pedig a Spotify-on és az iTunes-on tudjátok elérni. A bandát a friss hírekért Facebookon és Instagramon is követni tudjátok.

Premier: Nagy Tamás – Napnyugta

Új dallal jelentkezett Nagy Tamás basszusgitáros, akit főként a Once Again nevű ambient/post-rock duóból ismerhetünk. A dal és a klip is igazi Do It Yourself alkotás, mely a profizmus és a bonyolult beállítások helyett sokkal inkább a hangulatok elkapására és megörökítésére fókuszál. Hogy az új dal után új album, vagy új projekt is van-e a láthatáron, arról egyelőre nincsenek értesüléseink.

Filmajánló: Get on up – A James Brown sztori (2014)

Filmajánló: Get on up – A James Brown sztori (2014)

„Ha jó érzés és jól szól, akkor az zene.” Van, aki nem ismeri James Brown nevét? A huszadik század egyik legmeghatározóbb afroamerikai zenésze, a „Soul keresztapja”, megosztó személyiség, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ha modern zenéről beszélünk. Az életét filmre vinni embert próbáló feladat lehetett, de a Butterworth testvérek bravúrosan írták meg, és Tate Taylor stílusosan rendezett.

Kritika: Erato – 1988

Kritika: Erato – 1988

A jászárokszállási Erato 1988-as anyaga egy legendás éra végének előfutára. Azokban az időkben született, amikor a hard rock már az utolsókat rúgta, és helyét átvették a friss, fiatalos zenei irányzatok, ezzel is előrevetítve a hamarosan bekövetkező társadalmi és politikai változásokat. A lemez 12 dalt tartalmaz, melyek valószínűsíthetően egy próbán vagy egy eldugott garázs-stódióban készültek. A minőség nem jó, ám nem is hallgathatatlan, sőt, azt is mondhatnánk, hogy a kissé poros hangzás csak hozzáad a dalok hangulatához, és visszarepít abba az érába, amikor a felvételek születtek.

2 of 119
123456