• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Kritika: Vasmacska – Égessük Földig! (2014)

Kritika: Vasmacska – Égessük Földig! (2014)

avagy 14 dal a bőrruhás óvónénitől, aki szeretne Lukács Laci lenni, de lánynak született.

Akik személyesen ismernek, azok tudják rólam, hogy egyik legkedvesebb szabadidős tevékenységem az, hogy az internet legmélyebb bugyraiban abszurd, értelmetlen, furcsa audiovizuális dolgok után kutatok. A minap teljesen véletlenül találtam rá például egy online főzőműsorra, melynek koncepciója abban áll, hogy a Story magazinból ismert sztárok helyett magyar rockzenészeket hívnak meg vendégként, akikkel egy-egy adás kereteiben elkészíttetik kedvenc ételüket, miközben a műsorvezető teljesen érdektelen dolgokról faggatja őket a saját zenekarukkal és magánéletükkel kapcsolatban. Végeredményben az egész valami első ránézésre érdekesnek tűnő, ám elképesztően erőltetett, kínos underground bulvárműsor. Egészen lenyűgöző.
Nos, eme audiovizuális szörnyűség egyik adásának vendégeként láttam először a Vasmacska zenekar énekesnőjét, név szerint Weiszné Koós Ilona Mónikát, alias Sicut, akiről a műsor keretében többek közt az is kiderült, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megye szülötte.

Azoknak, akik nem ismernék a zenekart (mint ahogyan a műsor megtekintése előtt én sem ismertem őket): a Vasmacska egy túrkevei illetőségű, kizárólag női tagokból álló rockzenekar. 2009 őszén alakultak, a banda ötlete a már említett Sicu fejéből pattant ki, aki korábban már tagja volt egy másik zenekarnak és nagyon szerette volna muzikális pályafutását a “következő szintre emelni”. Sicuról azt érdemes tudnunk, hogy a Zorallban és a Kalapácsban egyaránt pengető Weisz Laci hitves felesége, polgári foglalkozását tekintve pedig óvónő (mellékállásban férje zenekarának egyik táncosnője, úgynevezett „Zoralina”). A banda eleinte csak ismert rockzenekarok feldolgozásait játszotta, egy idő után azonban saját dalok gyártásába kezdtek, és ennek eredménye az Égessük Földig című, 2014-ben napvilágot látott nagylemez lett. Hogy ez mennyire jó nekünk, azt nyilván mindenki eldönti majd magának, miután meghallgatta az anyagot.

Nos, először is kezdeném a külsőségekkel: Ennyire gyalázatosan rossz lemezborítót hivatalos kiadvány esetében nagyon-nagyon régen láttam. Szégyellje magát a grafikus, aki ezt a zenekar elé tette, pláne akkor, ha még pénzt is kért a tevékenységéért cserébe. Amikor ugyanis azt mondom, hogy ez a teljesítmény elképesztően gyenge, akkor ezalatt azt értem, hogy a kétezer-tízes években a tizenévesekből álló, kezdő zenekarok is képesek ennél klasszisokkal jobb, ha nem is profi, de legalább elfogadható artwork-öt mellékelni az ingyenesen letölthető lemezük mellé. Ehhez képest itt van egy banda, akiknek egyértelműen erős hátszele van a magyar rockéletben, kiadnak egy hivatalos, pénzért árult nagylemezt, és képesek ezzel az iszonyatosan gyenge, tízperces Youtube-os Photoshop gyorstalpaló videó után könnyedén összerakható lemezborítóval kiszúrni a vásárlók szemét. Teljes mértékben semmilyen, sőt meg merem kockáztatni: totálisan igénytelen. Persze higgadjunk le, ne ássuk el a produkciót már azelőtt, hogy egy hangot is hallottunk volna belőle! Ne hagyjuk, hogy a külső befolyásolja a belső megítélését, hallgassuk meg, mit kínál nekünk ez négy, vérbeli rockmaca.

Hangzást tekintve (a vizuális kivitelezéssel ellentétben) elég korrekt korongról beszélhetünk, a gitárok egész vastagon szólnak, a ritmusszekció azonban kissé talán háttérbe szorul. A dob lehetne sokkal ütősebb, és az egyébként kellemesen röfögős hangzású basszus is szólhatna néhol valamivel erőteljesebben. A lemez tizennégy dala közül egyébként tíz saját szerzemény, a maradék négy feldolgozás, melyek közül három koncertfelvétel. Ezek igazából teljes mértékben elhanyagolhatóak lettek volna, egyáltalán nem értem, minek kellett erőltetni őket, az album tíz számmal is éppen elég hosszú.
Tizennégy dal első ránézésre egyébként is eléggé soknak tűnhet manapság, mikor a zenekarok nagyobb része bemutatkozó anyagként általában egy jó minőségű demofelvételt, vagy egy pár számos stúdió EP-t dob piacra. Nos, a Vasmacska nem szarozott sokat, a lemez hossza majdnem egy teljes óra, és a dalok hossza átlagban bőven meghaladja a három percet. A leghosszabb darab, a Megjátszó című tétel majdnem bőven túllépi a mágikus öt perces játékidőt is, ami általában csak a kísérletezős, progresszív rockzenekaroknak áll jól.

Zeneileg baromi egyszerű, dallamos rockról beszélhetünk, nagyjából arról a fajtáról, amit hazánkban a Zorall, vagy a Rómeó Vérzik is művel. Élőben, egy motorostalálkozón, vagy egy harmadosztályú falunapon talán egészen dögösen szólhat a dolog, ellenben ez így felvételen totális sematikus, abszolút ötlettelen.

Nem azt mondom, hogy rossz, hanem egyszerűen semmi formabontó nincs benne, ezerszer hallhattunk már ilyet jóval nevesebb előadóktól, jóval hitelesebb kivitelezésben.

A szövegek teljesen komolyan vehetetlenek, igazi olcsó rock közhelyek egymás mellé dobálva, amiket két korosztály tud talán valamennyire értékelni: az általános iskola alsó tagozatába járó kisgyerekek, illetve a kapuzárási pániktól szenvedő, kiégett, háztartásbeli anyukák, akik ötvenhez közel szeretik azt gondolni, hogy a Vasmacskát, vagy a Metálcicus és a Szexdisznókat hallgatva még lehetnek menők.

„Egy bőrbe öltözött angyal, egy motoros csaj” – ez a sor például rögtön az első dalban hangzik el, és azt hiszem, tökéletesen illusztrálja is a 14 számos lemez egész hangulatát. Egy boldog házasságban élő óvónéni énekel a motorozás okozta élvezetekről, a töménytelen mennyiségben fogyasztott whisky jótékony hatásairól, vagy épp a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok örömeiről. Nagyjából annyira hiteles az egész, mintha Komár Laci hirtelen felindulásból csinálna egy norvég „trve kvlt” black metál lemezt, mert azzal majd biztosan tud pénzt keresni.

Értem én, hogy a lányok (és a mögöttük álló producerek meg egyebek) nyilván egyfajta piaci rést szerettek volna betölteni azzal, hogy dögös, bőrruhás csajokként nyomják a háziasszony-kompatibilis kamu-motoros rockot, de tényleg nem tudom, mennyire lehet erre az egészre napjainkban igény. Nyilvánvaló, hogy a fesztiválokon és motoros találkozókon hatalmas sikerük lehet az ittas, bőrruhás fazonok előtt, de hogy rajtuk kívül mennyire lehet célközönségük, azt már tényleg nem tudom elképzelni.

Mindenesetre azt kell mondanom, hogy zeneileg nem rossz a dolog, igényesen össze lett rakva, korrekt módon szól, azonban totálisan lapos, közhelyes, és mindenféle újítástól mentes az anyag. Próbál elképesztően dögös lenni, és zeneileg itt-ott talán sikerülne is neki, azonban mikor túlzottan elrugaszkodna a negyvenes háziasszonyokkal még kompatibilis, zúzós, ámde mégsem beszaratós riffektől, egyből visszafogja magát, és gyengébbre veszi a figurát. Így végeredményben nem is pop-rockot, és nem is igazi rockos-metálos lemezt kapunk, hanem valamiféle gyenge, erőltetett hibridet. A Kéthetente Egyszer című, vad, félrekúrós viszonyról szóló nóta pedig annyira Mindig Péntek a Tankcsapdától, hogy az már abszolúte nevetséges.

A mai világban ahhoz, hogy valaki ütős rockbandát csináljon, megbotránkoztató és figyelemfelkeltő koncepcióval, sajnos nem elég az, hogy csini, szőke, és főállásban óvónéni. Persze szórakoztató produkciónak kiváló, de aki többet várna, az készüljön fel arra, hogy csalódni fog. Pár év múlva nagy valószínűséggel a kutya sem fog emlékezni a Vasmacskára, de ha mégis, nyilván akkor sem lesz belőlük rocktörténeti alapvetés.

A zenekar Facebook oldala további információkkal és friss hírekkel IDE KATTINTVA elérhető.

Oszd meg

Szólj hozzá