Kritika: The Heartless Aisha – Everything That’s Broken Will Be Reborn (2015)

“Egyszerre érzelmes, szép, valamint nyers és durva muzsika, amit sosem szerettem igazán.”

Ha mindenáron definiálni szeretném valahogyan a The Heartless Aisha által képviselt zenei stílust, akkor első ránézésre azt mondanám, afféle vegytiszta, MTV-kompatibilis post-hardcore-ral állunk szemben. Ezalatt azt értem, hogy a post-hardcore címke egyesek számára megtévesztő lehet, ugyanis nem az olyan klasszikus bandák munkásságára hivatkozva használom jelen esetben, mint a Drive Like Jehu, esetleg az At the Drive-in. Itt sokkal inkább arra a letisztult, tömegek számára jóval emészthetőbb, populárisabb vonalra gondolok, amelynek tündöklése hazánkban leginkább a kétezres évek közepére és végére volt tehető, és olyan bandák ugranak be róla elsőre, mint például a Thrice, vagy a korai Silverstein. Akiknek ezek a zenekarnevek esetleg nem mondanának különösebben semmit, azoknak nagyjából úgy tudnám megfogalmazni a dolgot, hogy dallamos, kissé melankolikus, gitárcentrikus rockzene ez, melyben a punk és a hardcore elemei keverednek kevés metálos beütéssel megfejelve, és a dallamos éneksávok gyakorta váltják egymást kiabálós, hc-s betétekkel és csordavokálokkal. Egyszerre érzelmes, szép, valamint nyers és durva muzsika, amit sosem szerettem igazán, éppen azon okból kifolyólag, hogy folyamatosan az említett tulajdonságok határán lavírozik, mindenből van benne egy kevés, de szinte sohasem esik át egy bizonyos holtponton. Nincs benne meg az a feszültség, ami a kissé hasonló vonalon mozgó, ám jóval kevésbé finomkodó ős-screamo zenekaroknál olyannyira élvezhetővé teszi a sok esetben tinédzser érzelmi vergődésen alapuló szövegvilágot, és önsajnáltató atmoszférát. Semmi bajom tehát sem magával a műfajjal, sem pedig a zenekarral, mindössze annyiról van szó, hogy jómagam kissé finomkodónak és mesterkéltnek találom a modern post-hardcoret, éppen ezért megpróbálok olyan objektíven, és olyan pozitívan nyilatkozni a The Heartless Aisha 2015-ös, Everything That’s Broken Will Be Reborn című lemezéről, amennyire az csak tőlem kitelhet.

Először is azzal kezdeném, hogy a lemez kifejezetten jól szól. Hozza a stílustól elvárható hangzásvilágot, van hangulata, és nem utolsó sorban egészen jól van masterelve. Ezzel kapcsolatban mindössze annyi negatívumot emelnék ki, hogy véleményem szerint a ritmushangszerek talán túlzottan is előtérben vannak (értem ezalatt a dobot és a ritmusgitárt, mert a basszusgitár olyan, mintha nem is lenne). Ezzel nem feltétlenül van baj, de a dob egy kissé művies, és valahogy hiába vastag a hangzása, mégsincs meg benne az a fajta brutalitás, az a nyers erő, ami egy ilyen anyag esetében nem feltétlenül lenne hátrány. Ettől függetlenül még mindig jól hangszerelt, ügyesen megírt szerzeményekről van szó, és a dallamos ének/vokál részek például gyakorta emlékeztetnek a korai Silverstein anyagokra, ami véleményem szerint abszolúte pozitív dolog, és jár érte a piros pont.

Ettől függetlenül nyilván egy jóval felejthetőbb, középszerűbb anyagról van szó, mintha például valóban egy Silverstein lemezt tennénk a lejátszóba, ám ezt nem feltétlenül tudnám be a zenekar hibájának. Arról van ugyanis szó, hogy a stílus, amit képviselnek, hazánkban kifejezetten érdekesnek és frissnek számított a kétezres évek közepén, ám mára kissé elfáradt és kezdeti fénye evidens módon megkopott. 2005-ben még kuriózumnak számított egy ehhez hasonló igényességgel összerakott projekt, studióban, ilyen remek minőségben rögzített hanganyaggal, de aztán jött az internet, valamint a házi studiózási lehetőségek elterjedése, és ez a két dolog gyökeresen megváltoztatott mindent az underground zene világában. A Myspace-en nevelkedett srácoknak köszönhetően sorban jöttek a friss, “nyugati” zenéket lemásoló bandák, akik rájöttek arra, hogy máshogy is lehet zenélni, és nem muszáj a húsz éve jól bevált sablonokra építkezve vegetálni. Sorra alakultak az igényesebbnél igényesebb, új, vagy újszerű sablonokra épülő post-hardcore, metalcore és screamo bandák, és egy idő után szinte Dunát lehetett volna rekeszteni az olyan zenekarokkal, mint a The Heartless Aisha. Mostanra azért ez a hullám kissé lecsengett, és valamivel nehezebb olyan formációba botlani minden második sarkon, mint ezek a srácok, szóval az időzítés ebből a szempontból akár jó is lehetne. Ez nem változtat azonban azon a tényen, hogy a post-hardcore, mint műfaj mára kissé elfáradt, és már kis hazánkban sincs meg benne az a frissesség, az a lendület, amivel a kétezres évek közepe felé berobbant az éjjel-nappal a neten lógó tinik által uralt köztudatba.

Egyszóval jó ez a lemez, de számomra kissé olyan, mintha minden egyes dalát hallottam volna már valahonnan, és itt nem szándékosan átemelt dolgokról, riff- vagy ötletlopásról van szó, egyszerűen túl jól, túl komfortosan illeszkedik a zenekar imidzse egy sablonba, ami sokak számára nyilván erény, ám mások számára meg inkább egysíkúvá teszi a produkciót. Egy kicsit több hardcore, egy kicsit több tökösség, vagy épp talán egy-két emlékezetesebb énekdallam simán megmentené ezeket a szerzeményeket a középszerűségtől, így azonban pusztán tök jó, de számomra felejthető dolgokról írhatok a The Heartless Aisha esetében.

Van persze csúcspontja is az anyagnak, a Keep holding on című dal visszhangos gitár-introja például nagyon tetszik, akár egy régi screamo dal (mondjuk egy kevésbé nyers Orchid nóta) bevezetője is lehetne. Számomra egyértelműen ez a legjobb szám a lemezen, van benne ritmusváltásokkal éppen elégszer megfűszerezett, négynegyedes, punkos lüktetés, megjegyezhető, dallamos ének, nem túl brutális, kevésbé avatott fülek számára is emészthető kiabálással balanszolva, és csordavokálokkal színesítve. Ha a srácok a közeljövőben arra adnák a fejüket, hogy promóciós célzattal videoklipet forgatnak, én a helyükben mindenképpen ezt a dalt választanám erre a feladatra. Energikus, dallamos, van benne húzás rendesen.
Ilyennek kellene lennie az egész lemeznek, kissé több, nem a kétezres évek közepe, hanem inkább a jövő felé mutató, kreatív és innovatív ötletekkel megspékelve.

Összegezve semmi rosszat nem szeretnék mondani a zenekarról és erről a 2015-ös kislemezről. Jó kis modern post-hardcore anyag, ami kiválóan (talán túlzottan jól is) illeszkedik a stílus által felállított korlátok közé. Egy kis nyitottsággal és odafigyeléssel, több egyediséggel azonban lehet ez még ennél is faszább, ennél is tökösebb produkció.

A zenekar elérhetőségei:
Hivatalos honlap
Facebook
Youtube