• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

Kritika: Tajpán – Ez Vagyok Én (2017)

A tiszaföldvári Tajpán tipikus magyar rockban utazik. Ha pontosítani szeretném a dolgot, akkor azt mondanám, hogy nagyjából a hatvanas évektől a kilencvenes évek végéig terjedő magyar paletta inspirálta őket, a Dinamittól kezdve egészen a Tankcsapdáig.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint 2017-ben megjelent, első demójuk, melynek öt dalából mindössze kettő saját, a maradék pedig jól bevált, ismert slágerek feldolgozása. Megszólal a klasszikus -rock berkeken belül rongyosra játszott Zöld Csillag, a kezdő rockerek által szintén csúcsra járatott Örökké Tart című Tankcsapda opusz, és a Valami véget ért, a Zorall és egyéb formációk által is felkaroltBonanza örökzöld. Hogy miért, azt ne kérdezzétek. Valahogy sosem tudtam mit kezdeni azzal, ha kezdő zenekarok a saját dalaik mellet feldolgozásokkal pakolják tele első demójukat, abban az esetben meg pláne nem, ha a feldolgozott dalokat már ezerszer hallottuk, ráadásul jóval erősebb előadásban is.

Értem én, hogy a srácok örülnek annak, hogy el tudják játszani kedvenc dalaikat, de ilyen formában ezt kiadni véleményem szerint teljesen felesleges.

Alapvetően saját dalaik sem váltják meg a világot, de legalább elmondhatjuk róluk, hogy sajátok, és őszintén szólva egész korrekt tételek. Nem kell persze csodát várni, az Azt Gondolta című dal tipikusan kvint-tologatásra épülő hard rock, amire gy jó dobossal és dupla sebességgel előadva kissé talán Motörhead-beütésű is lehetne. A dobos azonban nem jó, és a hangzás is rendkívül gyenge (tekintve, hogy demóról beszélünk, ez persze elnézhető). A szöveg meg nagyjából olyan, mintha Lukács Laci újragondolta volna a Johnny a Mocsokban című klasszikust, és kevésbé érdekesen újraírta volna.

A demo címadó dala, az Ez Vagyok Én egy tipikus akusztikus betéttel kezdődő rockballada, ez hangzásban jóval erősebb a többi felvételnél, a gitár egész szépen, tisztán szól, és az énekes is korrekt módon kiengedi a hangját, ami itt kellemes rekedtségének köszönhetően kicsit a kilencvenes évek grunge-rock zenekarait idézi. Ez abszolút jó pont, még annak ellenére is, hogy aztán megérkezik a dob, ami szét is csapja az egész dalt, hiszen nagyjából úgy szól, mintha valaki néhány fazekat ütne közepes ritmusérzékkel a háttérben.

Összességében első demónak semmi gond nincs az Ez Vagyok Én anyagával. Hozza az elvárható közepes szintet, kevés egyedi ötlettel, és teljesen felesleges feldolgozásokkal. Ezeket érdemes lenne elhagyni, és rágyúrni a saját dalokra, hiszen a srácok érezhetően szeretik azt, amit csinálnak, és alapvetően tehetségük is lenne hozzá. A dobosnak mondjuk még nagyon erősen gyúrnia kell a tudásán, és nem ártana egy második gitáros bevételének a megfontolása sem. Ja, meg hát az a fránya stúdió, na arra nagyon nagy szükség lenne, mert ahogyan ez a demo szól, hát, az 2019-ben sajnos már kevésbé esik a vállalható kategóriába.

Oszd meg

Szólj hozzá