• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Kritika: Szarcsapat – Nyers Szar (2012)

Kritika: Szarcsapat – Nyers Szar (2012)

Régen volt már arra példa, hogy ha nem is teljesen, de legalább részben azt kaptam egy lemeztől, amit a címében felkínált, előrevetített. Most ez végre megtörtént, és elvárásaim legalább minimálisan teljesültek, hiszen a Szarcsapat első, 2012-ben megjelent demója, a Nyers Szar kicsit nyers is, meg kicsit szar is. Több síkon, több értelemben, de ez a lényegen nem változtat.

Nyilvánvalóan egy olyan formációtól, ami már a nevében hordozza azt a fajta kritikát és megítélési módot, amivel szeretné, ha a zenész- és zenekedvelő társadalom irányában viseltetne, nem is várhatnánk mást. A Szarcsapat nyers, darálós crustpunk/D-beat muzsikát tol az arcunkba, három olyan dalon keresztül, amik előadásmódjukban, címadásukban, valamint szövegvilágukban egyaránt tökéletesen megfelelnek stílustól elvárt külhoni és hazai sablonnak. Van itt 200 bpm körüli, csörömpölős blastbeat, reszelős gitár-riffek, tüdőből felszakadó, dühös ordítás, és csontig leegyszerűsítve megfogalmazott, közhelyes szövegek a média rémuralmáról és a konformizmus szégyenteljes attitűdjéről. Mindössze három dolog hiányzik ebből a produkcióból ahhoz, hogy valóban érdekes legyen, és a meghallatása után ne csak legyintve ássam el a számítógépem egy crust/D-beat mappájának egy harmadrangú alkönyvtárában.

Az első ezek közül nem más, mint a minimális egyediség. Értem én, hogy a zenekart alkotó formák nagy valószínűséggel élnek-halnak a darálásért és a durvulásért, de ettől függetlenül talán egy kissé el lehetne néha szakadni a műfaj adta kötöttségektől, és az ezredik Discharge-kópia helyett csinálni valami újat, valami iránymutatót. A múltból előrángatott sablonokat ki kellene már végre vágni a fenébe, és elkezdeni kreatívan gondolkodni. Megcsinálni a zenei forradalmat. Az a baj ugyanis, hogy manapság kis hazánk underground berkein belül az arcok nagy része úgy alkot zenekart, hogy összeülnek, megisznak pár sört, és kitalálják, ők lesznek a „magyar Discharge” (a zenekar neve természetesen szabadon behelyettesíthető bármely éppen aktuális kedvenc, külhoni formációéval).

A második nagy problémám a demóval kapcsolatban, (bármilyen furcsa is lehet egy crust-punk zenekar első demójának esetében), az maga a hangzás. Úgy érzem, a Szarcsapat már csak nevéből és a zenéhez való hozzáállásából is szeretett volna valami igazán nyers, és igazán szar hangzást összehozni, és odatolni a kimunkált, steril stúdiófelvételeken szocializálódott közönség orra alá, hogy “Nesztek, itt a nyers szar, szagoljátok és egyétek!” Véleményem szerint ez azonban azért nem sikerült, mert a borzalmasan gyatra minőségű diktafonnal rögzített hanganyag bármennyire nyers próbatermi hangzást is hoz, sajnos nem üt eléggé. A düh valahol elveszett az éterben, felzabálta a csatornazaj. A minőség miatt összefolyik, erőtlen, és gyakorlatilag hallgathatatlan lesz az egész anyag, és sajnos nem azért, mert annyira brutálisan szarul szól, hanem éppen azért, mert gyakorlatilag meglehetősen semmilyen. Ezek a dalok, ha már csak egy fokkal jobb módszerrel lennének rögzítve, sokkal hűebben tükröznék a lemez címét, és vissza tudnák tükrözni azt a nyers brutalitást, amit a szerzőik nyilvánvalóan a próbateremben vagy egy koncerten tudnak nyújtani. Így, ebben a formában azonban sajnos a számok csak feledhetőre sikerültek.

A harmadik problémám a demóval kapcsolatban az, hogy a szövegekben sem feltétlenül érzem azt a vulgáris erőt, ami a meghallgatás után falhoz vágna, és úgy érezném, hogy nekem azonnal el kellene indulnom otthonról hogy felgyújtsam az RTL klub székházát, vagy épp a Parlamentet. Habár a Szar a tortán című szerzeményt határozottan jó ötletnek tartom, ellenben itt is meglehetősen sablonos az üzenet („A média bábja vagy”), a demo másik két dalában pedig egyáltalán nem érzem azt az elemi erőt, azt a dühöngő ős-bunkóságot, amit egy ilyen kiadványtól elvárnék, bármennyire egyszerűen és bármennyire direkt módon is van megfogalmazva bennük az üzenet.

Végezetül ejtenék pár szót arról is, ami az előző három ponttal ellentétben kifejezetten tetszik a kiadvánnyal és magával a formációval kapcsolatban. Az első a névhez társuló, Tankcsapda zenekartól eltulajdonított rip-off logó, amit határozottan humorosnak tartok. A másik meg pont az a „nyers szar” hozzáállás, amivel a srácok próbálnak elhatárolódni a zeneipartól. Érezni, hogy szívvel-lélekkel, energiát és dühöt nem sajnálva csinálják a dolgukat, és éppen ezért sajnálom, hogy a demón ez valahogy mégsem jön át úgy, ahogyan kellene.

Mindent összegezve, ha a Szarcsapat célja az volt, hogy egy műfaji kritériumoknak teljes mértékben megfelelő, skatulyába illeszthető crust/D-beat formációt alkossanak, abban az esetben sikerült elérni a céljukat, és tényleg jól is csinálják azt, amit szeretnek csinálni. Élőben nyilvánvalóan ütős produkcióról lehet szó, ám ez a próbatermi felvétel meglehetősen erőtlen, így ha nem is stúdióban rögzítve, de házi körülmények közt összetákolva, pár mikrofon meg egy keverő bevetésével egy sokkal brutálisabban bunkó, sokkal „pozitívabb” értelemben szar hangzást lehetne ráhúzni ezekre a dalokra. Így azonban úgy vélem, a demo csak részben nyers, és csak bizonyos értelemben tekintve szar, pedig a potenciál teljes mértékben meg lenne benne ahhoz, hogy hű legyen a címéhez.

Szarcsapat Facebook

Oszd meg

Szólj hozzá