A szolnoki Panksapkát nem először rágjuk meg a szolnokzene hasábjain, de ilyen ez a történeti-esztétikai kutató és elemzőmunka. A 2000-ben megjelent Kék osztriga belopta magát a szívembe. A dalok egy részét hallhattuk már jobb minőségben a következő lemezen, de nekem mégis jobban tetszett ez a nyersebb, kopogósabb, tipikus 2000-es hangzásvilág. A Szállni kéne refrénjénél ránéztem az ágyon pihengető asszonypajtásra és azt mondtam: Én nem tudom miért, de nekem ez valamiért tetszik. Kurva jók a refrénjeik, de kivétel nélkül. 16 éves anyagról beszélünk, és még mindig működik. Ezt már a többi lemeznél is kijelentettem, és továbbra is fenntartom, hogy a Panksapka annyira ügyesen dolgozott az amúgy nem túl bonyolult punk simlikkel, hogy bármikor elő lehet venni őket, hogy bizony így kell csinálni, ha táncolható, csordában üvölthető húzós punkot akar játszani az ember. A Szállni kéne és a Szálljon a por tipikusan magyaros punk melódiái után az Ugyanaz a hely-ben már benne van a szolnoki szcénára jellemző Mach3 sebesség. Ez a sodrás az, ami engem mindig le tud taglózni. Arról a kultúrmisszióról pedig újfent meg kell emlékeznünk, hogy a legfaszább 88-as csoport dalokat is rögzítették a fiúk. A Folyjon a vér és a Ha egy pisztolyt kaphatnék kapcsán azt hinném lehetetlen ugyanúgy tolmácsolni a gondolatokat, ahogy a régiek tették, de a Panksapkának sikerül. A modernebb és letisztult hangzással is ütőképes marad, és bár a Ha egy pisztolyt kaphatnék legfeljebb a koncertprogram vidámabb részévé válhat, a Folyjon a vér az ezredfordulón is ugyanolyan aktuálisnak tűnik, mint születésekor, és az a baj, hogy még ma is. A Dead Kennedys feldolgozást meg el sem hittem. Hát bitangul üt, még akkor is, ha háttal nem kezdünk mondatot. Az ének nem olyan geci, mint Biafra, de nem lehet mindenki a punk Jim Carrey-je nem igaz? Mondjuk, minek lennél Biafra, ha lehetsz Berényi Tibi.
Timúr
