A szolnoki Narkolepszia anno írt a szerkesztőségnek, hogy leközölhetnénk az anyagukat. Sok idő telt el, mire eljutottunk ide, és emiatt a zenekartól is elnézést kérek. A leírás szerint metalcoret játszanak az elborult elmék. Rengeteg a breakdown – ami számomra a műfaj egyetlen izgalmas része – a hirtelen váltás, és a földmag mélyére hangolt gitárok ledarálják a bucidat kispofám! A Narkolepszia ereje kísérletező sajátosságában rejtezik. Ha levágjuk róla a metalcore kabátot, egy iszonyatosan érdekes megoldásokkal teli, izgalmas zenei univerzumba csöppenünk, ami sokkal többet érdemelne majd’ 300 lájknál, és a csendnél, ami az együttest körül veszi. Benne van a magyar folk metal dallamvilágából egy csipetnyi, de a progresszív rockra jellemző matematikai pontossággal kiszámított és szögelt dinamika is felüti a fejét. A szólógitáros kolléga egyszerűen egy vadállat. A legjobb részek viszont azok az álomkóros, lila köddel átitatott térnélküli hangképek, amik sokszor tűnnek fel válaszfalként a részek között, előállítva a Narkolepszia hihetetlen narkolepsziáját. Az utolsó fajta, ami 2013-ban single-ként is megjelent, még a black metal kifejezetten furcsa dallamaiból is merít egy kicsit, és bután, de erőszakosan térdel az arcodba. A kedvenc részem mégis az a filmszerű betét az akusztikus gitárral. A 4. percnél érkezik az első álomporral megszórt rémkép. A keretes szerkezetet végül a dal utolsó tételeként felcsendülő dübögő vízió zárja. A másik kedvencem a két részes Eső első fele. Egy kicsit Kátai Tamás jutott róla eszembe. Nem csak szép, és szomorkás, de egyúttal bizonyítója annak, hogy a fiúk szépen is tudnak játszani. Az érzéki felvezetés után a második rész klasszikus metalcore alapokon baszott arcon. A breakdownok azonban kiváltották a kicsit sablonosnak mondható témát. A világ végére egy újabb egy szál gitáros darab. Szeretem az ilyen instrumentális kompozíciókat, amik tökéletesen fejezik ki a címet. A megnyugtató, beszélő keresztelő közben megidéztem magam előtt egy tönkrevert város távoli képét, ahogy mocskos ruhákba tekerve egy tekert cigarettára gyújtok. Jól esett. Az utolsó slukk kifújása után a címadó Képek zárja az anyagot. A psych-s, nu metalos rövidke intro után ismét a metalcore elemek válnak uralkodóvá. Szépen keverik le a nótát, ezzel fajsúlyos pontot téve a fenti élményekre. Utolsó levegő kiengedése. Sóhajtás. Levelek suhannak a szélben, és mielőtt leütöm az utolsó szóközt, felteszem agyamban a kérdést: miért nem lehetett igazán nagy a Narkolepszia?
Timúr
