Magyar reggae…mindig fázom ettől a fogalomtól. Tájidegennek érzem, mintha nem találnák meg az előadók, mi az őselem, amitől működik a stílus. De igyekeztem félretenni a szkepticizmust, és tiszta lélekkel tettem a lejátszási listába a szolnoki Jaskasam zenekar First Fyhah című lemezét.
Reggae korongon sok mindenre számítottam volna, de a Mission imposible filmzenéje nem szerepelt ezek között. És lám: érnek még meglepetések! Miközben az Intro-t hallgatom, végig vigyorgok, mint a tejbetök. Kezdetnek igazán kecsegtető, raggával felturbózott átdolgozás. Alaposan meggyúrták a dalt, darabokra szedték, hogy saját eszközökkel újra felépítsék. Nagyon szimpatikus hozzáállás. Egy sajátos, kemény reggae-core született, ami kezdetnek tökéletes.
Ha van magyar stílus-prototípus nóta, akkor a Best song fi di World indulhat a címért. A hazánkban született jamaikai opusoknak alapvető tulajdonsága a lakodalmas hangulat, ami a Best song…-ot is átissza. A Manu Chao-hoz tudnám kötni, amolyan latin-amerikai reggae lecsapódás, mindezt a közép-keleten. Az angol nyelv jamaikai dialektusát magyarba átültetni mindig kicsit nevetségesen hat, viszont ha már angolul írják a dalt, akár azt is lehet mondani, hogy illik belevinni a „tájszólást”. Része az életérzésnek. A stíluson belül közepesen gyorsnak mondható nóta amúgy igazán hangulatos, technikailag is feszes, összepakolták, de egy válogatás lemezen nem lógna ki a sorból.
Következzen a Mo Fyah. Sok ragga, még erősebb akcentus – engem zavar. Minden stílusjegy sorakozik szépen, lüktet az alap reggae-iskola. Valahogy az első nóta után sokkal izgalmasabb dolgokra számítottam, de már a második középszert kapom az arcomba. A verzével még ki is békülnék, mert a hangulat megkapó, de a refrén annyira langyos, mintha a legközhelyesebb Ladánybene27 szerzeményekből hegesztették volna.
A Hey Rastaman a könnyedségen belül is a líraibb vonalat fogta meg, a női vokál és a finom billentyűs betét nagyon jót tett neki. Nem orgonahangzás adja a szőnyeget, hanem egy darabosabb, szellősebb zongora kíséri a finom dallamot. Ringatózós, füstbe bámuló darab. A visszafogott, ütemes és nyújtott fúvós szekció is odateszi a magáét, miközben a basszus és ritmus gitárok hozzák a stabilitást. Ezért meg kell dicsérjem őket, főleg, mivel a végén egy kis ska-s beindulás is belefért. Vissza az gyökerekhez! Lehet rogyasztani!
Újra jó kis alap következik a Moi Moi személyében. Az ének sajnos továbbra is középszerű, de a leányka szerencsére itt maradt az előző szám után, ami újfent sokat tesz hozzá. Feszes, odalépős, amikor még nincs betépve a raszta, csak körbenéz Trenchtownban (esetünkben Szolnokon), és azt énekli meg, ami körbeveszi. Kiállás, beállás, már-már rockos nyújtások, a haragvó jászkun-basszus veri a dobhártyát.
A zárótételnek hagyott Shiny Day indulása akár egy ’70-es évek blaxploitation film betétdala is lehetne. Látom magam előtt a cifraszűrös striciket a hatalmas autónak támaszkodva, s ez a hangulat vissza-visszatér a refréneknél, míg a verzék a szokott klasszikus reggae berkekben telnek. A kiállás szellős fúvósjátéka, basszusfutama megint rátesz egy lapáttal, és felhúzza a nótát a közepesből. Ahogy a női ének felcsendül, elkap az érzés. Mintha másnaposan állnék a tornácon, pofámba süt a délelőtti nap, és az se érdekel, hogy lehasad a homloklebenyem.
Összességében egy erős közepes alap reggae lemezt hoztak össze a Jaskasam tagjai, sok jó zenei megoldással, amiktől nem fulladt unalomba a milliószor lejátszott stílus. Mégis az Intro volt a legizgalmasabb tétel. A leggyengébb láncszem szerintem az ének és a bután szóló akcentus – a szövegekről pedig szándékosan nem ejtettem szót, annyira a klisék közt mozog, hogy kár pazarolni a szót. Az életérzést mindenesetre megragadták. Reggaeben otthonosan mozgóknak nem okozhat csalódást. Azért a stílussal ismerkedőknek ennél mocskosabb, eredeti jamaikait ajánlanék kezdetnek, mint Berryngton Levy, a Skatelites, vagy akár a jó öreg Bob Marley– de később bátran fogyaszthatják a First Fyah huszonöt percnyi hanganyagát.
-Árvai Levente-