• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Kritika: Ideglelés – Minden idegen (2011)

Kritika: Ideglelés – Minden idegen (2011)

A Rákóczifalváról származó Ideglelés 2011-ben egy hétszámos demóval jelentkezett, mely a Minden idegen címet kapta. Kissé szkeptikusan álltam a neten is meghallgatható anyag elébe, de csak a sok rossz tapasztalat szólt belőlem. Aztán rám cáfolt a cucc. De lássuk:

Előjátéknak, vagy intronak is nevezhető a Megfagyott zene. Két gitár bontogató hangjain úszik a vers, szépen, langyosan. Ígéretes kezdet.

Aztán a címadó Minden idegen csattan az arcon. Metál riffek, lüktető zakatolás. A hangszerek úgy dolgoznak össze, hogy nem követik egymást minden ütemen, elkalandoznak, hangnemen belül szabadon értelmezve a harmóniát, ami kifejezetten szimpatikus. Az ének sem a zavaróan metálos, bár nem az én ízlésemnek való rekedt állati üvöltés, de így is tetszik. Nem sikítós heavy metal, amit nehezen tudok komolyan venni. A szerkezet nem bomlik meg, végig lépeget a középtempó, de ez a nóta így is megállja a helyét.

A Hazug világ aztán még szaggatottabb zakatolással indul, a középtempó megmarad, metáliskola haladóknak. Kissé kiszámíthatóvá válik ugyan a zenei alap, de a szöveg – annak ellenére, amit a cím alapján vártam – elrugaszkodik a rock and roll közhelyektől. A kiállások, énekkel kombinált tempófordítás, ritmusjátékok, mind olyan apró huncutságok, amik sikeresen kiemelik az átlagból a nótát. A kétharmadánál megszerettem. A végére pedig kicsit el is engedték a lovakat a fiúk, amit külön köszönök.

Kellett a tempóváltás, hisz a következő szám is pörgősebbre sikeredett. Nem egy speed-opusz, csak egy paraszthajszálnyit gyorsított a zenekar. A refrént ugyan nem találták el, túl giccs, de a többi rendben van. A szóló blues skála, rendben, letudták a kötelezőt, elvégre a közönség erre csápol, az eddigiek közül nekem mégis a Bilincs volt a leggyengébb láncszem.

Aztán 36 fokon folytatjuk a lemezt. Itt sajnos a szöveg beleesik a közhelyekbe, gyengécske hasonlatokba. Eleve rosszul vagyok, mikor valaki a „haver” szót használja egy dalban. Lehet, hogy ez csak az én bogaram. Hasonlóan sodrós nóta egyébként, de az előző középszerűségének folytatása. A lassabb, játékos dalok jobban állnak az Ideglelésnek. Na tessék amint kimondtam, egy basszuskiállás cáfol rám. Leköveti a gitár, majd szóló. Szép. Így pofázzon az ember anélkül, hogy a végére érne a nótának! Akkor visszakozok: az eddig leírtak csak részben igazak.

És máris jön a Dal. Ez igen, ezt vártam! Tercelés, lüktetés, súlyos menet. Lírai ének, de benne valami világvége hangulattal, dallamos kifakadással. Szerkezetbontó játékok, hisz a csend is egy zenei hang, fokozás és visszalépés. Na igen, ezt megívelték, összepakolták. Nem kell korszakalkotó legyen, vagy újító, hogy hangulatot teremtsen. És teremtett.

Az Álmok a kanapén zárja a sort, melyhez klip is készült. Nem hiába, hisz ez eddig a legizgalmasabb a lemezen. Húzós szám. Mászkál a basszus, zakatol a gitár, és hatalmas súllyal csap oda a dob. Slágeresre sikerült szöveg (whiskey jéggel? Horváth Charlie után szabadon.). Már nem zavar. Legalább a rímek nem olyan izzadságszagúak, és a szótagok is kijönnek. A kiállás nagyon szép basszusfutammal indul, teljesen megváltoztatja a dal hangulatát, miközben akkordot bont a gitár, hogy aztán egy szólóba csapjon. Fasza lett, azt kell mondjam.

Összességében egy nagyon jó lemezzel rukkolt ki az Ideglelés, sajnos utoljára, hisz két évvel a megjelenés után feloszlottak. Nem mondom, hogy nem estek bele a helykitöltő középszerűség hibájába, mert akad ilyen is a Minden idegen hét nótája között. De a többi teljesen korrekt, élvezhető, izgalmas fordulatokat is tartogató szerzemény. Minden metált kedvelőnek bátran ajánlom!

Fészbúk

Rockerek profil

-Árvai Levente-

 

Oszd meg

Szólj hozzá