• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Kritika: Effrontery – Mayfly (2012)

Kritika: Effrontery – Mayfly (2012)

Elég nagy bajban voltam a martfűi arcátlanokkal kapcsolatban, mivel már többször jeleztem, hogy nem vagyok éppen egy metálos alkat. Elkezdett pörögni a Mayfly a virtuális lejátszóban, az internet egyik zenei vízgyűjtőjében és egyből megnyugodtam. A progresszív jelzőnél felcsillant több színben pompázó szemem világa, ám a death metal kevésbé csábított. A progresszív megoldások és elemek túlsúlyba kerülnek ezáltal úgy ad zenei élményt a Mayfly, hogy meg tudok feledkezni a beszpídezett lábdobokból és hörgésekről is. Tudom, ezek technikai és esztétikai elemek, csak én valahogy sosem voltam hozzájuk szokva. 10 tétel szól 51 percen át, hihetetlen váltásokkal, és olyan szólógitárosi munkával, hogy azt sem értem, hogyan lehetséges ennyi mindent folyamatosan fejben tartani. Gondolom nem két hétig próbáltak a fiúk (a zenekar 2001-ben alakult). Az epikus, filmszerű Intro után a Silence calls játékos és szemtelen alaptémája egyből megfogta minden végtagom, ami viszont a legjobban tetszett, a közepét kettébontó lírai betét, ahol egy hölgy énekli meg a csend hívását, folk-metalra jellemző hangkörülmények között. Az Enslaved soul vége, fúúú! Hát az igazi klasszikus már-már thrashes dara, de olyan szólóval nyakon öntve, hogy felsajdul a szíved, mikor hirtelen véget ér. Az utána lévő dalok nekem kicsit elfárasztják a fülem. Nyilván műfajbeli sajátosság és korlát, ez a rengeteg lábdob és folyamatos dzsidzsidzsi, ami miatt csak azért sajnálkoznak a hallójárataim, mert nem bontakoznak ki úgy a motívumok az agyamban, mint ahogy ő azt szeretné. Mondjuk ez az agyam gondja. A Ressurecting Your Nightmares keleti dallamvilága visszarántott az album első felét uraló áhítatba. A kilences számú Masters of Lie a fenti program majdnem 11 percbe sűrített és összesített kivonata, jól megdolgozva, bepácolva, félig véresen tálalva. A kritika nagyon jó véleménnyel volt a lemezről, és a srácok olyan fesztiválokra is eljutottak ennek hála, mint a Rockmaraton. Hallgassátok meg ti is, hogy bizony nem ok nélkül, mert itt mester fokozatú pimaszkodás folyik.

Effrontery facebook

Effrontery bandcamp

Timúr

Oszd meg

Szólj hozzá

Kritika: Effrontery – Mayfly (2012)

Kritika: Effrontery – Mayfly (2012)

Mikor először hallottam életemben a melodikus death metal műfaji meghatározást, legalább annyira abszurdnak találtam, mint mondjuk a szimfonikus grindcoret, vagy a Winamp korai verzióinak cimkézőrendszerébe a programozók által egyfajta humoros adalékképp beépített “negerpunk” stílusmegjelölést. Tudniillik számomra világ életemben az olyan überbrutális, darálós bandák jelentették a death metalt, mint a Cannibal Corpse vagy a Nile.
Aztán idővel nyilvánvalóan bővült a zenei látóköröm, tágult a perspektíva, és megismertem olyan formációkat, mint az At the Gates, vagy a Dark Tranquillity, és onnantól kezdve kevésbé tűnt furcsának a hörgés és a darálás összekapcsolása a dallamos gitártémákkal, kiállásokkal, és énekbetétekkel. Nem mondom persze, hogy meg is kedveltem a műfajt, de legalább tisztában vagyok a létezésével, és elfogadom.

A martfűi Effrontery nagyjából ebben a skatulyában mozog, és 2012-es bemutatkozó lemezük, a Mayfly meghallgatása után azt kell, hogy mondjam, egészen jól csinálják azt, amit csinálnak. A felvétel korrekt minőségben szólal meg, habár a dobok számomra kissé gépies hangzásúak, valamint túlzottan monoton módon zakatolnak végig az egész lemezen, illetve a gitárok valahogy háttérbe szorulnak mellettük, még annak ellenére is, hogy az egész anyag zeneileg leginkább gitárközpontú lenne. Utoljára nem is tudom, mikor hallottam ennyi gitárhősködést meg cifrázást, nem is beszélve az ikerszólókról. Ennek ellenére az anyagban van súly, és kellően brutális. A dalok hossza átlagosan 5 perc (az utolsó tétel ennek kicsivel több, mint a duplája!) környékén mozog, ami számomra egy introval és outroval együtt 10 számos lemeznél azért meglehetősen hosszú, persze az én fülem leginkább a fél- és másfél perces darálásokhoz van szokva, így nyilván ezeknek a szerzeményeknek nem feltétlenül én vagyok a célközönsége. Egyébként még így sem mondanám azt, hogy unatkoztam az anyag hallgatása közben, ugyanis az Effronterys srácok gyakorta fűszerezik meg a hosszadalmas darálást, kalapálást és reszelést egy-egy lágyabb, dallamosabb kiállással. Többször vetnek be olyan, brutálisabb death metálban szokatlanabbnak számító hangszereket, mint például a cselló, vagy a hegedű. Ezek mellett női ének s feltűnik itt-ott, aminek őszintén szólva én sosem voltam a híve brutálisabb zenékben.

Ha összegezni szeretném az egész lemezt, akkor azt kellene hogy mondjam, hogy egy rendkívül korrekt hangzással megszólaló, energikus és brutális albumról van szó, különösen egy debütáló albumhoz képest. Ami azt tekintve persze, hogy a srácok már 2001 óta zenélnek, nem is csoda. Gyakorta tűnnek fel benne olyan megoldások, amiket egy melodikus death metálban avatatlan fül nem feltétlenül gondolna a stílus alapelemeinek. Ettől függetlenül azonban a nemzetközi viszonylatokat tekintve nem nevezném világrengető és reformer hanganyagnak, hiszen olyan kiadványról van szó, ami technikás, brutális, kissé kísérletező, de jól illeszkedik egy műfaji skatulyába, és onnan, ahogy észrevettem, nem is igazán szeretne kiszakadni. A stílus fanatikusainak mindenképpen ajánlanám ezt a lemezt, ellenben nekem a harmadik szám után kissé monotonná és fejfájdítóvá vált a folyamatosan feszülten pulzáló dob és a konstans, öncélú szólózgatások miatt. Kis dózisban azonban még én is élveztem, és ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy a keményebb dolgok kedvelőinek mindenképp érdemes egy próbát tennie az Effrontery dallamos halálmuzsikájával.

Effrontery Facebook
Effrontery Bandcamp

Oszd meg

Szólj hozzá