Baljósan éteri szintetizátorral és feszült nÅ‘i mantrázással indÃt a Black Fever zenekar 2003-as EP-je, kiválóan megalapozva a hangulatot egy sötét, melankolikus, ámde alapjaiban véve szép és magasztos utazáshoz. Hamar rájövünk azonban, hogy nem feltétlenül arra a vonatra szálltunk fel, amire még az állomáson hosszú sorban állás után jegyet váltottunk.
A leginkább gótikus doom-death zenekarként aposztrofálható brigád anyaga több szempontból is érdekes, jó és rossz értelemben véve egyaránt. A klasszikus metálgitárok és a nÅ‘i vokálok mellett a lemez szerves részét képzik a szintetizátorbetétek, valamint a hegedűszólamok is, ezáltal egészen komplex, átgondolt anyagról beszélhetünk. Az öt számos kislemez hangzását tekintve is korrektül szólal meg, leszámÃtva egy-két hibát és hiányosságot. Ezek azonban olyannyira képesek lerombolni az összképet, hogy sajnos képtelen vagyok elmenni mellettük szó nélkül. Nos, lássuk a medvét.
Az egyik legfÅ‘bb gondot számomra a már emlÃtett nÅ‘i vokál jelenti. AlapvetÅ‘en sem vagyok az úgynevezett “female-fronted” metál hÃve, de itt valahogy az egész még inkább szétcsapja az összképet, mint általában. Borbás Judit énekesnÅ‘ hangja néhol túlzottan is éles, végig egyhangúan magas, és meg merném kockáztatni, hogy egy-két esetben talán még hamiskásan is szól. Ezzel egy demófelvételen nem feltétlenül lenne probléma, azonban egy alapvetÅ‘en korrektül kivitelezett studio EP esetében már kevésbé tolerálható, és nagyon nehezen tudom elfogadni, hogy emiatt csúszik el az anyag, és a bevezetÅ‘ben emlÃtett “magasztos utazás” öt perc leforgása alatt váljon szükségszerűen teljesÃtendÅ‘ erÅ‘ltetett menetté.
Márpedig számomra a valamivel több, mint hat perces Kiddusin I. cÃmű kezdÅ‘ tételnek leginkább ezt sikerült elérnie, és nem a zenészek hibájából adódóan. Valahogy a háttérben meghúzódó death-es hörgés sokkal jobban elvitte volna a hátán az egész anyagot, és személy szerint inkább ezeket a témákat hoztam volna elÅ‘térbe a monoton, magas nÅ‘i ének helyett.
A zenei részt tekintve különösebb panaszunk viszont nem lehet a Lacrimae dalaira. A komor, gótikus dallamokat néhol megtörÅ‘ death-black dallamvilágot idézÅ‘ riffek kifejezetten ütÅ‘sek, és a dalok kevésbé struktúraorientált, kompozÃciószerű felépÃtése is teljesen rendben van. A szintetizátor szerencsére kellÅ‘képp a háttérbe szorul, és a hegedűs hölgy sem művészkedi túl a saját témáit. Éppen annyira hatásvadász, hogy még emészthetÅ‘ legyen.
Az egyetlen negatÃvum, amit felhozhatnék, talán az, hogy a dalok a 22 perces játékidÅ‘ alatt sajnos túlzottan is egybemosódnak, és az EP azt az érzést kelti , mintha egyetlen hosszú, elnyújtott tételt hallgatnánk folyamatosan. Ez persze nem feltétlenül probléma, hiszen a Lacrimae, mint korábban emlÃtettem, sötét, borongós Å‘szi napokon kifejezetten jó aláfestÅ‘ zenét szolgáltathat a depressziós begubózáshoz és a szuicid gondolatok felett magzatpózban kuporgó sÃráshoz is.
Összességében azt kell mondanom, a Black Fever kislemeze nem rossz, de gyermekbetegségeinek köszönhetÅ‘en sajnos nem igazán sikerül kitörnie az “erÅ‘s közepes” besorolásból. Ha felvétel elÅ‘tt némileg újragondolták volna a tagok a koncepciót, elÅ‘térbe hozták volna a brutálisabb énektémákat, és találtak volna egy képzettebb énekesnÅ‘t, ez az anyag sokkal erÅ‘sebb is lehetne, mint amilyenre végül sikeredett. Természetesen dicséretes, hogy nem úgy szólal meg, mintha egy krumplihámozóval rögzÃtették volna, azonban a stúdióminÅ‘ségnek megvan az a hátránya, hogy a próbateremben kevésbé hallható hibák sokkal erÅ‘sebben elÅ‘jönnek a felvételen. Ez a Lacrimae esetében elég súlyosan érezhetÅ‘.
EttÅ‘l függetlenül senkinek nem szeretném elvenni a kedvét a Black Fever munkásságától. Azoknak, akik kedvelik a gótikus beütéssel operáló, melankolikus, ámde némi súlyt is magukban hordozó muzsikákat, érdemes egy próbát tenniük a Lacrimae dalaival. ValószÃnűnek tartom, hogy nem ez lesz a kedvenc lemezük, azonban semmiképp sem mondanám azt, hogy alapvetÅ‘en élvezhetetlen lenne.
