Baljósan éteri szintetizátorral és feszült női mantrázással indít a Black Fever zenekar 2003-as EP-je, kiválóan megalapozva a hangulatot egy sötét, melankolikus, ámde alapjaiban véve szép és magasztos utazáshoz. Hamar rájövünk azonban, hogy nem feltétlenül arra a vonatra szálltunk fel, amire még az állomáson hosszú sorban állás után jegyet váltottunk.
A leginkább gótikus doom-death zenekarként aposztrofálható brigád anyaga több szempontból is érdekes, jó és rossz értelemben véve egyaránt. A klasszikus metálgitárok és a női vokálok mellett a lemez szerves részét képzik a szintetizátorbetétek, valamint a hegedűszólamok is, ezáltal egészen komplex, átgondolt anyagról beszélhetünk. Az öt számos kislemez hangzását tekintve is korrektül szólal meg, leszámítva egy-két hibát és hiányosságot. Ezek azonban olyannyira képesek lerombolni az összképet, hogy sajnos képtelen vagyok elmenni mellettük szó nélkül. Nos, lássuk a medvét.
Az egyik legfőbb gondot számomra a már említett női vokál jelenti. Alapvetően sem vagyok az úgynevezett “female-fronted” metál híve, de itt valahogy az egész még inkább szétcsapja az összképet, mint általában. Borbás Judit énekesnő hangja néhol túlzottan is éles, végig egyhangúan magas, és meg merném kockáztatni, hogy egy-két esetben talán még hamiskásan is szól. Ezzel egy demófelvételen nem feltétlenül lenne probléma, azonban egy alapvetően korrektül kivitelezett studio EP esetében már kevésbé tolerálható, és nagyon nehezen tudom elfogadni, hogy emiatt csúszik el az anyag, és a bevezetőben említett “magasztos utazás” öt perc leforgása alatt váljon szükségszerűen teljesítendő erőltetett menetté.
Márpedig számomra a valamivel több, mint hat perces Kiddusin I. című kezdő tételnek leginkább ezt sikerült elérnie, és nem a zenészek hibájából adódóan. Valahogy a háttérben meghúzódó death-es hörgés sokkal jobban elvitte volna a hátán az egész anyagot, és személy szerint inkább ezeket a témákat hoztam volna előtérbe a monoton, magas női ének helyett.
A zenei részt tekintve különösebb panaszunk viszont nem lehet a Lacrimae dalaira. A komor, gótikus dallamokat néhol megtörő death-black dallamvilágot idéző riffek kifejezetten ütősek, és a dalok kevésbé struktúraorientált, kompozíciószerű felépítése is teljesen rendben van. A szintetizátor szerencsére kellőképp a háttérbe szorul, és a hegedűs hölgy sem művészkedi túl a saját témáit. Éppen annyira hatásvadász, hogy még emészthető legyen.
Az egyetlen negatívum, amit felhozhatnék, talán az, hogy a dalok a 22 perces játékidő alatt sajnos túlzottan is egybemosódnak, és az EP azt az érzést kelti , mintha egyetlen hosszú, elnyújtott tételt hallgatnánk folyamatosan. Ez persze nem feltétlenül probléma, hiszen a Lacrimae, mint korábban említettem, sötét, borongós őszi napokon kifejezetten jó aláfestő zenét szolgáltathat a depressziós begubózáshoz és a szuicid gondolatok felett magzatpózban kuporgó síráshoz is.
Összességében azt kell mondanom, a Black Fever kislemeze nem rossz, de gyermekbetegségeinek köszönhetően sajnos nem igazán sikerül kitörnie az “erős közepes” besorolásból. Ha felvétel előtt némileg újragondolták volna a tagok a koncepciót, előtérbe hozták volna a brutálisabb énektémákat, és találtak volna egy képzettebb énekesnőt, ez az anyag sokkal erősebb is lehetne, mint amilyenre végül sikeredett. Természetesen dicséretes, hogy nem úgy szólal meg, mintha egy krumplihámozóval rögzítették volna, azonban a stúdióminőségnek megvan az a hátránya, hogy a próbateremben kevésbé hallható hibák sokkal erősebben előjönnek a felvételen. Ez a Lacrimae esetében elég súlyosan érezhető.
Ettől függetlenül senkinek nem szeretném elvenni a kedvét a Black Fever munkásságától. Azoknak, akik kedvelik a gótikus beütéssel operáló, melankolikus, ámde némi súlyt is magukban hordozó muzsikákat, érdemes egy próbát tenniük a Lacrimae dalaival. Valószínűnek tartom, hogy nem ez lesz a kedvenc lemezük, azonban semmiképp sem mondanám azt, hogy alapvetően élvezhetetlen lenne.
