• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Gondolatébresztő: Epigonizmus és mikrokozmosz

Gondolatébresztő: Epigonizmus és mikrokozmosz

Egy szolnoki zenekar 2011-es demóját hallgatva megállt bennem az ütő. Eredetileg kritikát akartam írni, de olyan gondolatlavinát indított el bennem a zene, hogy nem bírtam megállni, hogy ne csináljak esztétikai értekezést a művek értékelése helyett. Maga a demó a címből sejtethető minőség ellenére nagyon is jól szól, de nagyjából ennyi az erénye az egész anyagnak. 2011-es a lemez, nem 1981-es, mégis olyan érzésem van, mintha az Eddát átszabadították volna egy időkapun keresztül 2011-be és a féregjárat másik oldalán egy újévezredbeli studióba pottyantak volna. Az egész annyira időszerűtlen és nosztalgikus, hogy nem értem. A modernitás annyiban merül ki, hogy olyan metálpengetés van benne, mint mondjuk a 90-as évek átlag magyar metal zenéjében. A billentyűhangzás maga az ősretro. Mielőtt persze bárki azt hinné, hogy egy rosszindulatú okoskodó gyökér vagyok, megemlíteném a rockabillyt. Az irányzatot, ami szándékoltan az autentikus hangzásra törekszik és ha úgy tetszik hiába megy mellette az idő, ő azt játsza, hogy az 50-es években él. A hitelessége mégis abban áll, hogy bevallottan erre törekszik és nem tovább. Egyes magyar rock zenekarok viszont beragadtak a múlt élvezred esztétikai mocsarába és úgy látszik képtelenek kitörni onnan. A szövegekkel leginkább az a baj, hogy beleszocializálódtunk a TTT-kategóriás nem mondok semmit formulába. Szív, igazság, fény, nem változom, bánat, anyám, a legfontosabb kulcsszavak egy klasszikus ízesítésű magyar szövegkönyvhöz. „Ha unod már a banánt…” Igen, ez elhangzott egy demón. Ha ezek a zenekarok célzottan erre a hagyományőrzésre és klasszikus magyar rocktoposzok konzerválására és megőrzésre törekszenek, úgy maximális tisztelet illeti őket, mert tényleg nagyon autentikus. Ha viszont nem, itt olyan az ország zenei életét alapjaiban átitató egyhelyben topogásról van szó, amit a közhiedelemmel ellentétben még a nagy budapesti zenei szcéna sem tud megmenteni. A budapesti zenei szcéna külföldi klónokat gyárt, a vidék viszont egy letűnt kor súlytalan epigonjait. A zene van az emberért és nem az ember a zenéért. Ahhoz hogy bekövetkezzen egy formai és tartalmi fejlődés túl kellene végre lépni a szocialista példaképeken és a poszt-kommunisztikus kultúrszellemiségen. A dinoszauruszok ideje lejárt, mi meg elsikkadunk és sorvadunk egy tovatűnt éra jelentéktelenné vált árnyékában. Az emberek azért hallgatják meg ezeket a koncerteket, mert nincs is más, amit hallgathat vagy láthat. Új dolgokat keresni, betáplálni és horribile dictu létrehozni az akarat választásának diadala lenne. Annyi információnk van, annyi új zene van, hogy a padlás is tele van vele, de nem igényeljük a frissességet. Ugyanazt akarjuk hallani és játszani, mert úgy véljük, hogy ami 1981-ben bevált az 2017-ben is befog. Ez a hamis tételmondat zárja ránk a koporsófedelet és emiatt ragadunk bele az apró mikrokozmoszunkba.
Sok jó zenész van, de kevés a jó, izgalmas és eredeti szerző. A példakép nem azt jelenti, hogy lemásolom az illetőt, hanem, hogy a számomra tetsző dolgait a saját képemre formálva beépítem a repertoáromba. Nem értem, hogy a magas technikai tudással rendelkező zenészek, miért cover videókat gyártanak és miért nem forgatják ki a hangszert mind a négy sarkából, mikor az ő példaképeik is az egyéni invenció miatt lettek híresek. A gondolatébresztőm célja nem az erőszakos meggyőzés vagy a problémagenerálás, inkább csak mélázás egy olyan jelenség fölött, ami sokakat érinthet, és ki tudja, talán győz az akarat!
 

Oszd meg

Szólj hozzá