• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Film(nem)ajánló: RockSuli (2003)

Film(nem)ajánló: RockSuli (2003)

FILM(NEM)AJÁNLÓ

Rocksuli (2003)

A film főszereplője Jack Black, és ezzel azt hiszem elég sokat le is írtam a műről. Akinek a filmezés netovábbja a ’Tenacious D’ és társai, kérem ne is olvassa tovább ezt a cikket, nem fog neki tetszeni, sőt, csak a felháborodás lesz belőle, azt garantálom. Jacktől már a film elején megtudhatjuk, hogy ő „ott áll a tűzvonalban, és felszabadítja az embereket a zenéjével”, és mondja mindezt az után, hogy stagedive-ot ugrik a nagy semmibe, háttal egyenesen a földre.
Ez a rosszindulatúan naiv mentalitás lengi körbe az egész több, mint másfél órányi szörnyűséget.
Alaptételek a film szerint:
1. rockzenét kövér lúzerek játszanak, akik a lakbérproblémájukat is a nagy befutástól várják megoldódni,
2. a sikered csak és kizárólag attól függ, mekkora szólót nyomsz le egy dalban (rendben, ha a karaktere egy 80-as években, és kizárólag AC/DC-n szocializálódott balszerencsekupac is, a film szerint akkor is 2000-es éveket írunk, könyörgöm!),
3. de egyébként nem a siker számít hanem az érzés, hiszen aki sikeres, az általában rohadék is egyben,
4. a rock és metál mindenkit érdekel, és mindenkinek könnyedén megtanítható, mint a szorzótábla (WTF?),
5. bárki lehet sztár aki elhiszi magáról, hogy tehetséges, a tehetség pedig nem más (kapaszkodj meg) mint a képesség birtokában lenni, hogy lefogj 4 akkordot gitáron. Igen. Gratulálok rendező úr & Jackbácsi. Így kell tökéletesen nevetségessé tenni a mainstream médiában sokadjára is a rock/metál zenét. Ez végülis csak játék, a „kemény” zene egy maszk, amit az emberek, SŐT, általános iskolás kisgyerekek, jólfésült sznob tanulók is egyik napról a másikra magukra ölthetnek, majd alkalom adtán lecserélhetik, ha úgy tartja kedvük, nem igaz?
A metál móka és kacagás, egy habkönnyű komédia, egy 4 akkordos világmegváltás hétvégente, egy víkend-keménylegénység, nem igaz?
És az élet megoldódik körülöttünk, ha szól a rock! Jelentem: nem! Olyannyira gusztustalan mázba öltöztették „a szakmát”, amit az én gyomrom nagyon durván nem vesz be. Ne értsetek félre, tudom, hogy ez egy családi film, egy vígjáték, egy mittudoménmi. De azt látni, ahogy a kamu-tanárbácsi skizofrén módjára ugrál a tanári asztalon, elcseszett Angus-t utánozva szabad perceiben, az egész film alatt totálisan egykedvű általános iskolás osztálya előtt… engem lelomboz, és felteszem a kérdést: miért? Miért nem választott más témát, tisztelt Jack Black úr? Sőt: miért nem választott más szakmát, Jack Black úr? Igen, én „megfosztanám Picasso-t a gitárjától”.

De nézzük a sztorit, hogy ne csak egy nagy lehúzás-tengert kapjatok.
Itt van mélyen tisztelt rockistenségünk, Dewey Finn (Jack Black), aki munkanélküli, lerobbant klubokban próbál szerencsét esténként zenéléssel. Nem megy a szekér igazán, aztán véletlen úgy jönnek ki a dolgok, hogy felveszik ideiglenes tanárnak egy általános iskolába, (némi csíny segítségével, lakótársa, Ned helyett). Az osztály összetételében a kötelező tipikus karakterek megtalálhatóak: osztályelső kislány, rossz srác, aki hátul ül, önbizalom hiányos duci lány, kibontakozni nem engedett tehetség, ázsiai kocka kölök …stb. Kitérhetnék arra, hogy valóban az-e a „beteg” dolog, ahogy a film mondja, hogy az adott iskolában a teljesítményt jutalmazzák (arany csillagokkal) és a rosszcselekedeteket büntetik (fekete pontokkal a falon), vagy inkább az, hogy a rendezőségnek volt pofája egy huszon-éves meleg férfi attitűdjeivel felruházni egy szerencsétlen 12 éves srác karakterét, mint divattervezőét, de tekintsünk most el ettől. Ugorjunk. Idővel kiderül Finn számára, hogy a gyerekek tudnak hangszeren zenélni, ezért egyértelművé válik, hogy rockzenekart alapít velük. Ezt persze titokban kell csinálni, hiszen mindenki karót-nyelt konzervatív nyakkendős állat, akik soha nem voltak gyerekek (ok, persze később ki kell derülnie, hogy ők is csak emberek, de hagyjuk ezt most). A film következő részében semmi nem történik klisémentesen: Finn próbálja „legalizálni” rock-projektjét a felnőttek előtt, kevés sikerrel, aztán úgy dönt illegálban folytatják, és elviszi a srácokat egy tehetségkutatóra, hogy kipróbálhassák magukat mint rockzenészek. Az első válogatón át is mennek, mindenki hepi. Megszületik a föld legfantáziamentesebb (természetesen a film szerint istencsászár) bandaneve: The School Of Rock. Ismételt bravó. Közben kiderül szép lassan, hogy az igazgatónő is „vagány csaj”… szerintem egyetlen jelzőt használhatunk, ha ezt a karaktert kell jellemeznünk, ez pedig az ’idegbeteg’. Egy ideig úgy tűnik sikerült befűzni az öreglányt hogy engedélyezzék a Bandák Csatáján való részvételt, de végül Finn lebukik, hogy nem tanár, csak átvette lakótársa szerepét, hála (az igazi) Ned nőjének, aki az önmegjátszó, anyagias, idegesítő, „én hordom a nadrágot” típusű nőt adja egész film alatt. Finnt ekkor kivágják az iskolából, de a gyerekek addigra annyira megszerették, hogy a tehetségkutató döntőjére akkor is összeszedik magukat, és elmennek, szüleik tudta nélkül fellépni. A szülők replikázni kezdenek, hogy hol vannak a gyerekek, és a következő helyszín pedig már a koncert, ahol összegyűlik mindenki: a szülők a közönség soraiban, a gyerekek a színpadon Jack Blackkel az élükön. Lenyomják a világ legkeményebb metálhimnuszát, és bumm, minden meg van oldva. Megnyerik a versenyt, a szülők hirtelen kicserélődnek engedékeny jó arcokra, végül rock-szakkört indítanak, immár legálisan, és mindenki boldog. Mindenki, nagyon. Trú rokendroll faktor az egekben, a világ megváltva egy szólóval.

Azon tény teljes tudatában, hogy ez egy mese, és olyan embereknek készült, akik szórakozni vágynak nem gondolkozni, kikapcsolódásra vágynak mikor leülnek egy film elé, nem azt nézik hol lehet csomót találni a dolgokon, nekik is azt javaslom: ne ezt a filmet nézzék meg! Vagy ha mégis nagyon muszáj, legalább a gyerekeket küldjétek ki a szobából! Ez a film a legkártékonyabb fajtából való. Generációk munkáját, zenekarok életművét teszi önmaga rossz ízlésű paródiájává, minden egyes mondatával. Erre az ’óra negyven percre semmi szüksége nem volt a világnak, mégis megkapta. A szereplőválogatás; katasztrófa, a storiline; fojtogató klisétenger, a színészi alakítások; csapnivalóak (folyamatosan pattogó Jack Black, plusz faarcú gyerekek a háttérben: brutálisan disszonáns és életszerűtlen hangulatot eredményez), a film üzenete; …azt meg kikérem magamnak. Nem hittem, hogy tud még egyet rúgni az undergroundba a film ipar, de ezúttal ismét sikerült neki.

-Firka-

Oszd meg

Szólj hozzá