• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: Whiplash (2014)

Filmajánló: Whiplash (2014)

2014 jó év volt a filmek szempontjából. Zenei tematikában a Whiplash-re kifejezetten rá voltam izgulva a trailer alapján. A megtekintése után nem kellett csalódnom, ami igen nagy szó a 21. században. A cikk megírása előtt megnéztem újra, hogy friss legyen a benyomás. Ezúttal szinkronnal. Azzal is úgy ütött, mint a buszkerék.
A történetet a jazz világába ágyazták bele, és két ember kapcsolat körül forog. Az egyikük Andrew a taknyos orrú jazzdobos tanonc, aki az új Buddy Rich akar lenni, és bár elsőre azt hinnénk, egy szürke kisegér, azért lassanként kibújik belőle az állat. A másik figura Terence Fletcher a furcsa módszerekkel operáló tanárzseni, vagy tanárdémon. Mindenkiben más érzést kelt.

Andrew nem röstell átlépni másokon, beleértve a barátnőjét, a szaktársait, és még saját magát is. Véresre gyakorolja a darabokat, még egy autóbalesetből is képes befutni a koncertre, pusztán azért, hogy ő lehessen az alapdobos a zenekarban. A figurát minden ellentmondása ellenére, a másodszori megnézés után valahol azért csodáltam, mert képes lett volna saját magát is feláldozni, csak hogy egy lehessen a nagy dobosok közül. De minden áldozata közül, csak az önfeláldozásáért veregetném meg a vállát. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a sikerre vágyik-e, vagy a zenére. Remélem, hogy a zenére.
Fletcher viszont az utolsó szuszt is kipréseli a diákjaiból. Szélsőségesen viselkedik. Hol egy angyal, egy kedves pedagógus aki pátyolgatja a tanulóit, de egy másodperc alatt képes átvedleni brutálisan bunkó vadbaromba, aki ott alázza meg a gyerekeket ahol csak tudja. J.K. Simmons, a Fletchert megformáló színész zseniálisan hozza ezt az alakot. Mindkét alkalommal gyomorgörcsöm támadt, ha megláttam. Szinte kiordít a képernyőről. Féltem, hogy az egyik jelenetben elhajított szék még engem is eltalálhat. Furcsa pedagógia módszere egyszerre zseniális és horrorisztikus. Ezt a történet vége felé fel is boncolja, ahol teljesen logikussá, és érthetővé válik, hogy mit, hogyan és miért csinál.

A két hős konfrontálódása elkerülhetetlen. Egy időre el is válnak egymástól, és itt véget is érhetne a sztori. Mindenki elveszíti azt, ami számára fontos. Nincs többé fórum, csak a szürke hétköznapok, és a polgári lét. Fletcher viszont nem hülye (ahogy ő is mondja), és még egyszer belerángatja Andrewt a lekvárba, akiben újra feltámad a vágy. Utoljára ütköznek meg egymással, ezúttal a színpadon, amin szó szerint élet és halál dől el. A két destruktívnak tűnő csóka egymásnak feszül, ám egy zseniális pillanatban energiáik találkoznak, és a színpad felrobban. Az utolsó vágás elképesztő. Semmi hatásvadász nincs benne, egész egyszerűen csak legyalulja a nézőt.
Olvastam, és hallottam pár kritikát zenészektől is. Ők nehezményezték, hogy Andrew játékában semmi újdonság nincs, hogy ezek régi jazz-közhelyek, és különben is, milyen jazzdobos az, aki egy ismeretlen darabra nem tud rászállni? Hozzám ugyan a jazz nem áll túl közel, de kurva szívesen hallgattam és néztem az összes feltűnő zenészt, főleg a dobosokat. Egy másik vélemény szerint, az egészből az jön le, hogy akkor vagy jó zenész, ha gyors vagy. Ebben lehet némi igazság (Dupla swing motívum), de nézzük a dolgok reális oldalát.

 
A Whiplash-ben a jazz és az egész zenei világ csak eszköz a környezet felépítéséhez. A lényeg, Andrew és Fletcher találkozása, kapcsolatuk alakulása, és annak a közösen létrehozott végterméke. Ez az alkotás pedig nem csak zenészeknek készült, hanem laikusoknak, filmbuziknak, és mezei fogyasztóknak egyaránt. Aki csak egy kicsit is rá van feszülve jazz-re, imádja, ha ég a bele az izgalomtól, szereti a csavarokat, a pszichopata zseniket, vagy csak katarzist keres új évezredünk tízes éveiben, az váltson egy jegyet a Whiplash-re.

-Bencze Tibor-

Oszd meg

Szólj hozzá