• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: Salad Days (2014)

Filmajánló: Salad Days (2014)

A dokumentumfilmnek átfogó, objektív képet kell mutatnia az általa vizsgált területről, legyen szó természeti jelenségről, történelmi korszakról, vagy akár kulturális szegmensről. Persze a szabályok arra valók, hogy megszegjék őket. Kétféleképpen sülhet el a dolog: vagy valami borzalmasan rossz születik, vagy – mint ebben jelen esetben is – valami fantasztikus.

A Salad Days rendezője, Scott Crawford nagyon fiatalon csöppent a washingtoni underground világába, tizenegy-két évesen már a koncertek rendszeres látogatóját és hírmondóját köszönthették benne, saját fanzinnal rendelkező újságíró-palántát. Ettől a személyes közelségtől, belső nézőponttól kapott kordokumentuma egy olyan többletet, ami megkülönbözteti a legtöbb hasonló műfajú/témájú alkotástól.

„Nem akarok része lenni a szcénának. Magam akarok lenni a szcéna!”

(Ian MacKay)

Olyan rétegkultúra és közösség születését, fejlődését mutatja be a film, ami máshol és máskor nem jöhetett volna létre, illetve teljesen más képet mutatna, ha nem Washington D.C. különös közege lenne a bölcsője (azon belül is a kulcspont Georgetown). Egy város, ahol mindenki az államnak, a kormánynak dolgozik, éjszakánként kiürülnek az utcák, kimagaslóan magas a bűnözési ráta, ami miatt húsz év alatt közel százezer ember költözött el. A munkásosztályhoz kapcsolt punk szubkultúra mégis megtalálta az utat a helybeli fiatalokhoz, akik egyéni szemlélettel, hozzáállással megformálták a helyi hardcore-punkot. Saját nézőpont, mondanivaló, szájíz. És ez a kulcsszó.


Hiszen egy hangszert sosem látott fiatal az MTV videoclipek, Led Zeppelin lemezek hallatán mire gondol? Ha nem tanulok meg így játszani, kár a gőzért. Viszont a „három akkord elég egy zenekarhoz” jelszavával bárki bátran nekiállhatott, és nem számított többé, mennyire profi. Csakhogy itt mindenki középosztálybeli, sehol egy proletár! A helyi gyár – a kormányépület. Attól még vannak gondok, amin táptalajt nyerhetett a rétegkultúra. A mindennapos elszigeteltség, punkokra vadászó „redneckek”, drogfüggők és hajléktalanok. Nyomasztó légkör erre fogékony kamaszoknak.

Crawford pedig szépen végigkalauzol bennünket ezen az időszakon, érintve a legfontosabb helyszíneket (mint a Bayou vagy a Limp Records stúdió) és kulcsembereket (mint Ian és Allen MacKay, Bubba DuPree, Sab Gray, és így tovább). A tenni akarást, egymásra figyelést hogy követte az alkotói közösség összekovácsolódása, a saját lemezkiadás és egyre szélesedő érdeklődés, az ezzel járó változások, problémák. A streith edge születése, a drogok és alkohol elutasítása, fiatalkori szexalitás, és sorolhatnám még – de nem teszem. Összefonódás és együttműködés a szintén ekkoriban jelen levő Go-Go irányzattal, átfedések és párhuzamok. Lényeg a lényeg: átfogó és összetett képet kíván nyújtani, a korszak és réteg valamennyi eredményével, szépségével és hátulütőjével.


Harmonikusan váltogatják egymást az archív felvételek, fényképek, koncertfilmek és a szereplőkkel készített interjúk. Jó érzékkel válogatott gyöngyszemekre bukkanhat az ember, főleg, ha nem ismeri behatóbba ezt a közeget. Felcsendülnek a „nagy klasszikusok”, mint Minor Threat, Bad Brains, Fugazi vagy a Scream mellett olyan együttesek remekei is, mint a Void, Faith, Marginal Man, Beefeater. Fül legyen a talpán, aki követni tudja!

De ki a fenét érdekelhet ma egy harminc évvel ezelőtt is ismeretlen szubkultúra – a tagjait kivéve. Miért is érdekes mindez? Az utóéletében keresendő a magyarázat. A Dischord Records-al z önálló lemezkiadás iskolapéldáját nyújtották, ami olyan kiadóknak adott lökést, mint az Epithap, Alternative Tentacles, SST, vagy a Touch and Go (kis hazánkban jó példa a Trottel Records), amik a mai napig több tucat előadót menedzselnek világszerte, ezáltal kiutat nyújtva a nagy cégek által sulykolt és meghatározott irányvonalakat elkerülő előadóknak. Az eredetiség és egyéni irányultság nevében egyfajta ellenpontot képeznek a kereskedelem által irányított tömegkultúrával szemben. És ahogy a D.C.-hardcoreból kinőtt Fugazi példája is mutatja, ez bizony nem feltétlen pár tucat embert jelent egy füstös, külvárosi klubban, hisz több ezer embert megmozgató, saját szervezésű koncertjeiken bizonyították: képes egy helyi kezdeményezés a maga útján járva egy nagyobb közösséget is létre hozni. Összefonódása a Positive Force mozgalommal egy szociális hálót, csatornát is képezett, ami tovább szélesítette a felvevő réteget.

A személyes élmények és visszaemlékezésekből font mikro-történelem emberközelivé teszi a filmet, dokumentum jellegét a belső nézőpont lazítja emberivé, hozza közel a nézőhöz. S mikor eltelt a másfél óra,  és felkel a delikvens a székből, buzog benne valami tenni akarás, tagjaiban ott remeg, hogy: igen! Csináljuk! Na ettől igazán jó a Salad Days.

Hardcore figuráknak kihagyhatatlan darab, de ajánlott a rétegzenét kevésbé ismerőknek is, okulásul: lám, így is lehet! Továbbá egy ügyes fordítóért kiált, hogy csinos kis feliratot rittyentsen alá, megérdemli!

Imdb adatlap

Trailer:

-Árvai Levente-

Oszd meg

Szólj hozzá