• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: Rockhajó (2009)

Filmajánló: Rockhajó (2009)

A 2009-es Rockhajó egy majdnem jól tálalt koncepció. Valahogy, úgy kapott a léket, mint a film végén látható úszó rockkoporsó. Na de, ne menjünk ilyen hirtelen előre! 1966-ban járunk. Az Egyesült Királyságban tombol a rockzene, de az állami BBC napi 45 percet sugároz belőle, ami nem sok. A kalózrádiók a fénykorukat élik, és napi 20-25 millió ember füleli az új idők hangjait. Az egyik ilyen állomás a Rockhajó, ami nevéhez hűen egy bárkáról sugároz az Északi-tengeren. A Főnök úr keresztfia Carl is hajóra kerül családi csetepaték miatt. Így csöppenünk bele az őrültnek tetsző lemezlovasok világába. Állam bácsi természetesen nem nézi jó szemmel a destruktív világrend kiteljesedését, és eltökélt szándéka, hogy felszámolja a mocskot. Nagyjából ennyi az alapkoncepció. Közben Carl ismerkedik droggal, piával, és még be is csajozik, és ha épp eszébe jut, az apját keresi. Nagyjából a többiek is ezt csinálják. A történet és az alaphelyzet ennyi, ami nem is nagyon halad a közel kétórás játékidő alatt. Ehhez képest egész jó színészeket sikerült összeválogatni a stábba – azért egy Philip Seymour Hoffmann elég nagy adu – akik faszányos karaktereket kaptak. Mindegyik szórakoztató a maga módján, és gyakorlatilag semmi bántó nincs bennük. Az állam oldaláról igazi fingot nyelt, pudingzabáló konzervatívokat láthatunk, akik nem riadnak vissza a cserbenhagyástól sem. Ilyen szinten eléggé kiélezett, sőt statikus az egész, mondhatnám meseszerű, de a valódi lényeg a zene, és annak az emberekre gyakorolt hatása. Az angol-amerikai koprodukicóban sajnos nagyobb teret kaptak az amerikaiak. Egy-két jelenet már-már giccsesen a pofámba ordít: ITT MINDENKI EGY IGAZI HŐS! A zenéket válogathatták volna ügyesebben. David Bowie például kicsit korán érkezett, de azt legalább nem az egy dj tette fel. A felcsendülő dalok egyébként egytől-egyik zseniálisak, és ahogy a kicsit sterilre sikerült ruhákat és környezetet nézem, még így is visszakapok egy adaggal egy olyan világból, és olyan érzésből, amiről nyilván a korom miatt semmit sem tudhatok. Kellemes limonádé, könnyed, szórakoztató, kiválóan összeválogatott soundtrackkel, hamisítatlan 60-as évekbeli miliővel. Szerethető. Nincs vele, gond.

Oszd meg

Szólj hozzá