• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: Ray (2004)

Filmajánló: Ray (2004)

Emlékszem, mikor először láttam a filmet főiskolára jártam, s a gödöllői kis mozi középen összevarrt vásznára meredtem majd’ két és fél órára, a végén pedig alig tudtam fölkelni a bordó fotelből. Valami olyasmit sikerült összehozni Taylor Hackfort rendezőnek, hogy már a megszólaló első zenei hangoknál libabőr beköszöntött a libabőr, s ragaszkodása jeléül végig követett. Azért a cikk megírása előtt újra megnéztem – és azt kell mondjam, az emlékeim nem csaltak meg.


Nagyjából időrendben kísérhetjük végig Ray Charles Robinson pályafutását, a kezdeti lépésektől, sikerekkel és mélyrepülésekkel övezett ösvényén kanyarogva. A tehetségét kihasználó trióból a szólókarrier felé lépkedő, vak fekete srác kiugrását láthatjuk, amit jóakarók, barátok segítettek, a hatóságok és a politikai helyzet, a feketék megkülönböztetése hátráltatott. Kemény időszak, az ötvenes-hatvanas évek, a modern jazzrobbanás után, a be-bop kiteljesedését követően is a „színes” zenészek klubjaiba szorultan kellett talpon maradni. És még az egymásra utaltságban is mindenki egymásnak farkasa, irigység és féltékenység nehezíti a feltörekvő Ray dolgát, a soul leendő szülőatyját.

Világtalanként gyakran mellőzték, lenézték, félvállról kezelték, de benne mindez megszilárdult, vasakarattá fejlődött, hogy a maga erejéből legyen képes felemelkedni, elérni mindazt, amire még a látók közül is csak nagyon kevesen képesek. Hosszú, és rögös utat járt be, míg saját hangjára lelt, egy egyedi, semmihez sem hasonlíthatóra. És, mint a legnagyobbakra jellemző, nem elégedett meg soha az elért sikerekkel – semmilyen szinten. Úgy az anyagiak terén, mint a művészetében a folyamatos fejlődés, a többet akarás jellemezte.

A jellemhibáit ugyanúgy végig követhetjük, mint erényeit. Családi zűrjeit, elhatalmasodó drogfüggőségét. Egyre gyakoribbak a gyermekkorból felvillanó flashbackek. Az öccsének halála, melyért örökké bűntudat kínozza, az önsanyargatásig. A megvakulása, anyja szigorú, kemény szeretete, mely megtanítja az önállóságra. Felkészülés a küzdelemre, az életre.
Jamie Fox legjobbját nyújtotta Ray Charles szerepében, abszolút hitelesen alakítva az azóta elhuny zongoristát. Minden mozdulata, fejtartása, mimikája az öreget idézte, a nőcsábász, nyakig talentum csibészt.

 
Az időben vissza-visszatekintő vágások, hallucinációk, az emlékekből építkező víziók csak tarkítják a képet, abszolút nem zavarnak bele a történet érthetőségébe. A zene pedig egyszerűen átszövi az egészet, beissza magát az ember pólusaiba, hogy még az effélére kevésbé fogékonyak is felkapják a fejüket, járni kezd a lábuk, és vigyorgó képpel fülelnek a felcsendülő zongorára, markáns énekhangokra. Ehhez természetesen nem elegendőek az egyszerű laptop-hangfalak, valamivel komolyabb cuccra van szükség a teljes élményhez.

Negatívumot nem is igazán tudnék említeni. Néha persze kicsit eltúlzott az aprólékosság, egy húsz perccel rövidebb játékidő sem, de egy ilyen hosszú és tarka életutat nehéz lehetett ennyire rövid időbe belesűríteni. Elnézhető apróság.
Mindenképpen felirattal javasolnám megtekinteni, az ízes fekete dialektus hozzá tartozik az életérzéshez, amit közvetíteni hivatott. Minden zenerajongónak javára válhat végigülni a játékidőt, de bárkit képes lehet lekötni, mert izgalmas, tartalmas, időtálló film.

Oszd meg

Szólj hozzá