Ki tud borítani a country zene, különösen a cowboykalapos, elhagyott az asszony, kifogyott a söröm, és még a kutyám is megdöglött típusú (számomra) vinnyogás. Egy dolog azonban javára írható ennek a műfajnak: a mögötte húzódó történetek. Ennek az egyébként szabad életformának a nyomokban fellelhető maradványai. Egy ilyen őskövület köré fonódik az Őrült szív másfél órája is, Scott Cooper rendezésében.
Bad Blake (Jeff Bridges) az a muzsikus, aki vastagon túl van a zeniten, már csak harmadosztályú koncertek jutnak osztályrészéül, harmadosztályú motelek, lezser csöcsök, és klimaxszal küzdő, alkalmi szeretők. Egykor a legnagyobb slágerek születtek húrjain, manapság azonban csak egykori tanítványának, Tommy Sweetnek (Colin Farrel) terem babér. Egy haknin összehozza a sors az egyedülálló édesanyával, Jaennel (Maggie Gyllenhaal), aki látszólag kiutat jelenthet számára az alkoholizmusból és a kötődések nélküli, magányos végből. Karrierjében reménysugár csillan, az egykori dicsfénytől ugyan távoli, ám a jelenhez képest klasszisokkal sikeresebb jutalomjáték egy kiégett zenésznek. De ez az út sokkal rögösebb, mint amilyennek elsőre tűnhet. A züllés mélyebb és drámaibb, mint amire Blake számított, így a boldog befejezés sem olyan egyszerű, nem is teljes, de egyfajta megnyugvás, aminél többre talán egy hozzá hasonló életvitelű ember nem is számíthat.
Folyamatos feszültséget és konfliktusokat szül az önmagával való küzdelem, az ego legyőzése, a normális életre való törekvés, és a lelki gyengeség, amit a több éve hurcolt mellőzöttség valamint a függőségben érlelt testi leépülés okozott. Közhelyes lehet a következtetés, mint egy country dal, de épp ettől a közhelyességtől annyira igaz: a gyökeres változások sok fájdalommal járnak, és nem is feltétlen jelentenek megváltást. De meg kell próbálni.
Jeff Bridges valahol a Nagy Lebowski után, de még a Félszemű előtt felrántott magára néhány kilót, püffedt, alkoholista arcot öltött, és játszott egy kitűnőt Bad szerepében. A karakter ugyan hajaz kissé a Clint Eastwood által alakított (és rendezett) Lebujzenészre, de az áthallás inkább csak műfaji sajátosság, mint szándékos nyúlás. Gyllenhaal asszony öccse árnyékában is remek színésznő, aki ezúttal is hozzá illő karaktert kapott.
A dramaturgia közhelyesen Hollywood ugyan (mélypontról felívelés, baljós előjelekkel, még mélyebb pont, majd megnyugtató befejezés), de a happy end félsóderos csupán, úgyhogy elnézhető a zsánerre húzott szerkezet. A személyes küzdelemre fektetett hangsúlytól és az emberközeli nézőponttól erős az érzelmi töltet, úgyhogy jó kis drámának mondanám az Őrült szívet. Kidolgozott karakterek és aprólékos háttérszínészek teszik teljessé a képet. Ha nem is forgatja fel a világot, nagyon korrekt zsánerfilm lett belőle. Egy unalmas, ezerszer ismételt tévés műsor helyett nyugodt szívvel beteheti akárki. Nem kell hozzá country előképzettség.
Trailer:
-Árvai Levente-
