A cím alapján először azt hittem valamiféle Amerikai pite utánzatról lesz szó, de mint általában most is nagy átverés volt a fordítás. Láttam én már ezt a Tony Wilson nevű faszit archív felvételeken és azt gondoltam: na, ez egy igazi Pre-MTV-s arc, egy pöcs, aki aktualitások hátán lovagol, és a punk-hullám eltűnésével elnyelte a semmi. Mentségemre szóljon ilyen irányú műveletlenségem.
Tony Wilson a Granada TV kollegája volt a 70-es években, ám a punk robbanásakor egy Pistols koncert hatására úgy döntött klubot szervez, kiadót alapít, és bejuttatja a köztudatba az új zenei törekvéseket. Ezzel létrehozza a Factory Records-ot ami a 90-es évek elejéig működik is. Olyan brigádokat patronált, mint a Joy Division, New Order, Certain Ratio, Happy Mondays. Életét egészen a 90-es évek kulthelyének, a Haciendanak megalapításáig és romba döntéséig követhetjük nyomon.
2002-ben Michael Winterbottom filmre vitte ennek a korszakos trubadúrnak az életét, meglehetősen sajátos módon. A képi világ tele van független filmes megoldásokkal. Furcsa mozgó montázsokkal, amik tudatják velünk az adott dal címét, ami éppen szól, és az évszámot is. A főszereplőnk (Steve Coogan) olykor kihajol a nézők közé, és a kamerába vetíti a jövőt. A kamera hol dokumentarista jelleggel, hol igazi játékfilmes hozzáállással dolgozik.
Egyenesen hozzánk szól, saját magát dokumentálja. A hangulatot mindig a korszakhoz kapcsolódó aláfestő zenék (Joy Division, New Order, Happy Mondays, Certain Ratio stb…) biztosítják. Ami különösen tetszett filmnyelvi szempontból az a történet elején rekonstruált ’76-os manchesteri Sex Pistols koncert. A jelenethez olyan színészeket kapartak össze, akik valamelyest azért hasonlítanak az eredeti tagokra, de konkrétan egyszer sem mutatták a filmbeli zenekart. Helyette a közönséget nézhettük, és mikor a Pistolsra terelődött a kamera, akkor archív felvételeket vágtak be, egészen élővé téve az eseményeket.
Wilson karaktere az úriemberé, akibe azért szorult annyi zizi, hogy jelen lehessen egy olyan világban, aminek ő is része és mozgatórugója volt. A drogok, a pia, a kurvák, a verekedések és ordibálások mindennaposak ebben az univerzumban. Martin Hannett a korszakos producer játék pisztolyt fog a betépett Wilsonra és jól a képébe durrantja, majd közli: Vissza akarok szállni a cégbe. De abban sincs semmi különös, hogy miután barátnője éppen akció közben kapja rajta egy furgonban a lába között egy hölggyel, szívszerelme bosszúból Howard Devotora (Buzzcocks) mászik egy budiban. Az eredeti Devoto éppen takarít a klotyóban és kiszól a nézőknek: Ez egyébként nem történt meg. A Joy Divisionnal kötött vérszerződést természetesen itt sem lehetett kihagyni.
Az hogy aztán mennyi a legenda, és mennyi a valóság azt nem tudom eldönteni. Éppen a wécés jelenet után hallhatjuk: Az igazság és a legenda közül, a legendát kell választani.
Szürreális anekdoták épülnek egymásra, és ezek összekapcsolása viszi előre a történetet. Hozzá kell tegyem, hogy egy olyan szcénában mint az akkori teljesen természetes a gyász és humor keveréke, ami még élőbbé tette ezt a 115 percet. Ian Curtis halálakor értesítik Wilsont a tragédiáról. Először hitetlenkedve áll, hogy őt most biztos szívatják. A tény felfogása után csak ennyi jön ki belőle: Ezt a buzi faszt!
De még a Happy Mondays drogproblémáiban és Hannett alkoholgondjaiban is van valami keserűen szórakoztató. A zenekar betépve fetreng a studióban, Hannett pedig a kezében egy üveg szesszel káromkodik, hogy egyszerűen lehetetlen ezekből a szarzsákokból épkézláb együttest faragni.
A még élő arcok közül rengetegen megfordultak a filmben a Buzzcokstól kezdve a Stone Roses tagokon át egészen az igazi Tony Wilsonig.
Egy biztos, ha vonzódsz a szürreális, hol groteszk történetvezetéshez, ami tele van fasza zenékkel, és még némi történelmi vonatkozása is van, úgy jobb ha beszerzed ezt az opust és hamar a képernyőre cuppansz.