A cÃm alapján elÅ‘ször azt hittem valamiféle Amerikai pite utánzatról lesz szó, de mint általában most is nagy átverés volt a fordÃtás. Láttam én már ezt a Tony Wilson nevű faszit archÃv felvételeken és azt gondoltam: na, ez egy igazi Pre-MTV-s arc, egy pöcs, aki aktualitások hátán lovagol, és a punk-hullám eltűnésével elnyelte a semmi. Mentségemre szóljon ilyen irányú műveletlenségem.
Tony Wilson a Granada TV kollegája volt a 70-es években, ám a punk robbanásakor egy Pistols koncert hatására úgy döntött klubot szervez, kiadót alapÃt, és bejuttatja a köztudatba az új zenei törekvéseket. Ezzel létrehozza a Factory Records-ot ami a 90-es évek elejéig működik is. Olyan brigádokat patronált, mint a Joy Division, New Order, Certain Ratio, Happy Mondays. Életét egészen a 90-es évek kulthelyének, a Haciendanak megalapÃtásáig és romba döntéséig követhetjük nyomon.
2002-ben Michael Winterbottom filmre vitte ennek a korszakos trubadúrnak az életét, meglehetÅ‘sen sajátos módon. A képi világ tele van független filmes megoldásokkal. Furcsa mozgó montázsokkal, amik tudatják velünk az adott dal cÃmét, ami éppen szól, és az évszámot is. A fÅ‘szereplÅ‘nk (Steve Coogan) olykor kihajol a nézÅ‘k közé, és a kamerába vetÃti a jövÅ‘t. A kamera hol dokumentarista jelleggel, hol igazi játékfilmes hozzáállással dolgozik.
Egyenesen hozzánk szól, saját magát dokumentálja. A hangulatot mindig a korszakhoz kapcsolódó aláfestÅ‘ zenék (Joy Division, New Order, Happy Mondays, Certain Ratio stb…) biztosÃtják. Ami különösen tetszett filmnyelvi szempontból az a történet elején rekonstruált ’76-os manchesteri Sex Pistols koncert. A jelenethez olyan szÃnészeket kapartak össze, akik valamelyest azért hasonlÃtanak az eredeti tagokra, de konkrétan egyszer sem mutatták a filmbeli zenekart. Helyette a közönséget nézhettük, és mikor a Pistolsra terelÅ‘dött a kamera, akkor archÃv felvételeket vágtak be, egészen élÅ‘vé téve az eseményeket.
Wilson karaktere az úriemberé, akibe azért szorult annyi zizi, hogy jelen lehessen egy olyan világban, aminek Å‘ is része és mozgatórugója volt. A drogok, a pia, a kurvák, a verekedések és ordibálások mindennaposak ebben az univerzumban. Martin Hannett a korszakos producer játék pisztolyt fog a betépett Wilsonra és jól a képébe durrantja, majd közli: Vissza akarok szállni a cégbe. De abban sincs semmi különös, hogy miután barátnÅ‘je éppen akció közben kapja rajta egy furgonban a lába között egy hölggyel, szÃvszerelme bosszúból Howard Devotora (Buzzcocks) mászik egy budiban. Az eredeti Devoto éppen takarÃt a klotyóban és kiszól a nézÅ‘knek: Ez egyébként nem történt meg. A Joy Divisionnal kötött vérszerzÅ‘dést természetesen itt sem lehetett kihagyni.
Az hogy aztán mennyi a legenda, és mennyi a valóság azt nem tudom eldönteni. Éppen a wécés jelenet után hallhatjuk: Az igazság és a legenda közül, a legendát kell választani.
Szürreális anekdoták épülnek egymásra, és ezek összekapcsolása viszi elÅ‘re a történetet. Hozzá kell tegyem, hogy egy olyan szcénában mint az akkori teljesen természetes a gyász és humor keveréke, ami még élÅ‘bbé tette ezt a 115 percet. Ian Curtis halálakor értesÃtik Wilsont a tragédiáról. ElÅ‘ször hitetlenkedve áll, hogy Å‘t most biztos szÃvatják. A tény felfogása után csak ennyi jön ki belÅ‘le: Ezt a buzi faszt!
De még a Happy Mondays drogproblémáiban és Hannett alkoholgondjaiban is van valami keserűen szórakoztató. A zenekar betépve fetreng a studióban, Hannett pedig a kezében egy üveg szesszel káromkodik, hogy egyszerűen lehetetlen ezekből a szarzsákokból épkézláb együttest faragni.
A még élő arcok közül rengetegen megfordultak a filmben a Buzzcokstól kezdve a Stone Roses tagokon át egészen az igazi Tony Wilsonig.
Egy biztos, ha vonzódsz a szürreális, hol groteszk történetvezetéshez, ami tele van fasza zenékkel, és még némi történelmi vonatkozása is van, úgy jobb ha beszerzed ezt az opust és hamar a képernyőre cuppansz.