• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Filmajánló: Mo’ better blues (1990)

Spike Lee ezer oldalról közelíti meg az afroamerikai közösség problémáit, jelenleg is érezhető együttélési feszültségeit – lévén maga is fekete. S mint elhivatott önvizsgáló és társadalombíráló, évtizedekre nyúló munkássága alaposan körüljárja a témát, minden sarokba bekukkant, mára már pókhálósnak tűnő részletekről veszi le a keresztvizet. S mint ilyen, lehetetlen kihagyni, hogy a jazz világában is tegyen egy kört – így elkészült a Mo’ better blues, 1990-ben.

Bleek Gillian (Denzel Washington) fiatal jazztrombitás, akit szülei kiskorától erre a pályára neveltek, életét csak hangjegyek és harmóniák közt tudja elképzelni, s ennek megfelelően mindent alárendel a zenei pályának. Egyetlen kivétel ez alól barátja, Giant (Spike Lee), aki egyben a menedzsere is bandájának, viszont borzasztóan kétbalkezes, szerencsétlen, de szerencsejáték-függő alak. Hiába képtelen előremozdítani a bandát, vagy akár jobb gázsit kiverni a klubtulajokból, Bleek nem hajlandó megválni tőle.

Mint egy befutott komponistától elvárható, tobzódik a nőkben – történetünk idején épp kettővel osztja meg ágyát, felváltva, rendszerbe foglalva, gondos matematikai ridegséggel. Azonban, ahogy az lenni szokott, kiderül a turpisság. Zenésztársával, a szaxofonos Shadowal (Wesley Snipes) is folyamatos rivalizálás folyik, de a párharcokról soha sem lehet eldönteni, meddig megy vére, és mikor vált könnyed hátcsapkodásba, hisz a muzsikuslelkek csupán ugratják egymást – néha nehézsúlyú poénokkal.

Aki már látott Spike Lee filmet, az a stílus és rendezés kapcsán tudja, mire számíthat. Szürreális, millió gyors vágással operáló, feszültséggel teli, módszeres kakofónia, elsőre furcsának tűnő látószögek és beállítások, melyek mind eszközök arra, hogy elaltassák a figyelmet, amíg elérkezik a katarzis, összeomlás, végkifejlet és tanulság. A karakterek szándékosan eltúlzottak, kisarkítottak, a valóság és a képzelet közt elmosódik a határ, néha azt sem tudjuk, mi igaz, s mi csak az agy játéka. Ebben a filmben is tisztán kivehetők ezek a stílusjegyek, amik, még ha elsőre zavaróak is tűntek, utólag be kell valljam: működnek. Szinte végig szól a háttérzene, ami természetesen – jazz. Igen ritkák a zenementes snittek, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is álomszerű világra.

Hibaként persze sok minden felhozható, hiszen emberi alkotásról beszélünk, de kit érdekel? Túl hosszú, néhány ponton bizony túltolták a dolgot, a kevesebb több lehetne, és így tovább. Még egyszer: kit érdekel? Nem ez számít. Szórakoztató stílus, leköti a figyelmet és elgondolkodtat. A rendező színészként jól hozza a rá mért szerencsétlent, ahogy Washington úr is hitelesen alakítja a nagyképű nőcsábászt, ihletett és nehéz természetű zsenit.

Egy szó, mint száz: Spike Lee életművébe abszolút beleillő darab, aki szereti a filmjeit, nem fog csalódni. Aki esetleg nem ismerné a nyolcvanas-kilencvenes éves stílusjegyeivel átitatott mozgóképeket, annak itt a remek alkalom, hogy belekóstoljon. Jó mulatást!

Imdb

Trailer:

-Árvai Levente-

Oszd meg

Szólj hozzá