• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: Lemmy (2011)

Filmajánló: Lemmy (2011)

Rossz előérzetem ellenére nekiálltam. Féltem egy rajongói filmtől, egy hajbókoló, semmi újat nem mutató közhelygyűjteménytől, aztán csalódtam egy hatalmasat – kellemesen. Greg Olliver és Wes Orshoski (azaz Ölliver és Örshoski) remek mozit rakott össze a matuzsálem Ian Fraser Kilmister életéből, pályafutásából és jelenéből 2011-es filmjükben, mely egyszerűen a Lemmy névre kereszteltetett.

A Motörhead, mint őselem, a XX. század utolsó huszonöt évének meghatározó jelensége. Kiindulási pontja rengeteg zenekarnak, azóta szintén legendává lett zenésznek, s a gyújtópont maga a frontember, a karácsonyi gyermek. A hatvanas évek óta folyamatosan zakatoló, hamisítatlan prototípusa a rock and roll életformának, aki ha a gyertyának lenne harmadik vége, valószínű elsőnek gyújtana alá. Nem feküdt meg divatoknak, a mai napig western csizmában, vaskeresztekkel csinosítva, esetleg SS egyenruhában ballag az úton, az elmaradhatatlan cowboy kalappal csapzott hajzuhataga tetejében. Rickenbecker basszusgitárján vadul tépi a húrokat hatvanöt évesen is, whiskeyt vedel, dohányzik, szerencsejátékozik, turnékra jár a zenekaraival, és így tovább. Ahogy egy példaképtől elvárható. Eddig a rajongók, a filmben sorakozó sztár-cimborák ömlengése az emberről, mint ikonról.

Ennél azonban sokkal többet adott a majd’ két óra. Valami sokkal szimpatikusabbat – a valódi embert. Aki még sihederként Jimmy Hendrix roadija volt, John Lennonnal közös csajt tartott fenn – tőle pedig egy gyereke is született, egy fiú, aki a legnagyobb büszkesége.

A lakása második világháborús ereklyegyűjtemény. Kis szeméttelep. De olcsó, és Lemmy nem is hajlandó egy óriás villába költözni, jó neki itt. Közel van a kedvenc kocsmájához, ahol naphosszat elüldögél a pókergép előtt. Kinézete is csak önmaga – ahogy a zenéje. Nem akar másnak látszani, nem akar példát mutatni, de nem is bánt meg semmit.

Rajongóit tiszteli, de ha valaki nem tetszik neki, nem kertel. Egyenes, nyers angol kölyök maradt. A mai napig a Beatles-t tartja legnagyobb inspirációjának – először egy kis kocsmában látta őket, még az első lemezük előtt.

Az összes drog, amit beszedett, az összes nő, aki megvolt, az összes elismerés, amit kapott, az őt körülvevő kultusz hozzá tartozik, borsó meg a héja. Valami olyan természetességgel, amiben egy hangyányi visszásság vagy túljátszott szerep sincs. David Grohl fejezte ki a legtömörebben, mi is az, amitől Kilmister több a többieknél:

„Az összes 60-as éveket túlélt emberke elmehet a picsába. Akik a saját kis magángépeikkel röpködnek. A múltbeli sikereikre támaszkodva szupermodelleket dugnak baszott drága párizsi hotelekben. Eközben Lemmy valószínűleg whiskey kólát iszogatva írja az új dalokat.”

Nagy erőssége a filmnek az emberközeliség, a portréfilm jelleg. A személyes közelség és az interjúkban megnyíló Lemmy. Akár rajongó, akár sem, a nézőnek szimpatikussá válik a főszereplő, mintha nem egy ikonról, hírességről lenne szó, hanem ugyanolyan ember volna, mint bárki más. Ami igaz is – maga módján. Egy rádiós beszélgetés során így válaszolt, mikor az egyik rajongója tiszteletét fejezte ki, hogy ennyi év után is így „nyomja” a rock and rollt:

„Ne felejtsd el, ez az egyetlen dolog, amihez értek.”

A temérdek archív fénykép, kulisszatitok tovább színesíti az egyébként sem egyhangú képet. Közben rengeteg zene, tökös, feszes, agresszív és gyors.

Minden metál rajongónak (legyen az bármilyen fém) ajánlott olvasmány, zenekar fanatikusainak (ha nem látta volna valamelyik) kötelező darab, de bárkinek ajánlanám, aki szereti az emberközeli portréfilmeket – ez egy valódi faszagyerekkel készült darab.

Trailer:

Imdb

– Árvai Levente –

Oszd meg

Szólj hozzá