• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: La pianiste – A zongoratanárnő (2001)

Filmajánló: La pianiste – A zongoratanárnő (2001)

Ha valaki képes elrugaszkodni a kliséktől, és egy teljesen szokatlan, már-már idegen légkört teremteni a vásznon, akkor a dánok igen – mondaná a filmőrült kapásból. Aztán jönnek a nyugati szomszédok, az osztrákok, és megfejelik. Túlszárnyalásról szó sincs, de a dogma-filmek kínos realitását megközelítő szintű művet sikerült létre hívni Michael Haneke rendezőnek, mikor 2001-ben elkészítette A zongoratanárnőt.
Az édesanyjával aberrált szociális kötelékben élő Erika Kohut (Isabelle Huppert) a bécsi konzervatóriumban oktat, kedvenc szerzője Franz Schubert, az elmebeteg. Az apja sárgaházban tengődik. Az anyja (Annie Girardot) szigorú fegyelmet tartva kotnyeleskedik bele minden lépésébe, lélegzetébe, pillantásába. Cserébe a lánya néha felpofozza, vagy megtépi. Harmonikus nyitány. Egyszer csak beleszeret egy tanítványa (Benoît Magimel), és a cselekmény egyre több furcsasággal telik meg. Mindezt zongorakísérettel – ami szerencsére az egész filmre jellemző.
Erika a növendékeit vasszigorral oktatja, fegyelmezi, néha ő maga is ad kisebb kamarai koncerteket, magánrendezvényeken, miközben anyai nyomás kíséretében a kiugrásra vár. Szabadidejében peepshowkat látogat, vagy autósmoziban vizel a kocsiban búgó pár mellett, a kavicsos földre. Ha így elmondva sem tűnik elég betegnek, akkor hozzáteszem, hogy mindezt egy tévéfilm szintű képi világ, nyers és giccsmentes megjelenés teszi még ridegebbé. Ehhez pedig a színészek is remekül tartják magukat.

A film legfőbb erénye a jól válogatott és hangulathoz igazított zene. Még akitől távol áll a komolyzene, szerintem annak is képes megmozgatni a fantáziáját. Érdekes, hogy a dogmafilmekhez hasonlóan itt is csak akkor csendül fel egy-egy zenemű, mikor a történetben valóban hangszert ragadnak – egyetlen beteg jelenet kivételével, amikor a peepshow-szobában kísértetiesen kísér a zongora. Amúgy ez a hangszer itatja át az egész filmet, csodásan kovácsolva a képek közé átvezető hangulatokat.
A naturális megjelenés rideg hangulatot teremt, miközben a sűrűsödő ütemben érkező, beteg váltások élesen marnak az ember agyába. A nyersesség jól illik a történethez, a jellemekhez, valószínű egy giccses effektekkel túlzsúfolt felvétel hazavágná a film hangulatát.
A főszereplők jellemfejlődése ellentétes, amit olyan szépen sikerült megoldani, hogy véletlenül sem keresztezik egymást, így a happy end eleve kizárt. Dicséretes.
Viszont a sokkolónak szánt jelenetek az első hatás kiváltása után olyan soká húzódnak, hogy nevetségesen kínosság válnak. Önmagukba fulladnak. Egy női mosdóban zajló párbeszéd és kézimunka kiosztása például annyira elnyújtott huzavonába fordul, hogy bőven van időnk összeszedni leesett állunkat, és megkérdezni: ugyan mikor lépünk már tovább? Ehhez hasonlókból pedig tucatjával találni a bő két óra alatt.
A vége felé kedvem támadt egymás mellé állítani a vágót és a rendezőt, hogy kiosszak nekik fejenként tíz körmöst. Másfél óra bőven elég lett volna mindent végigjárni, és jobban is ütött volna. Sőt, kevesebb is!
Kicsit sajnálom is, hogy így elnyújtották. Túl szellős, és ettől álmos filmre sikerült, amiben a sűrített bizarrság túl sűrű és hosszadalmas, a köztük heverő, kitöltő időben lassan hömpölygő jelenetek pedig elbambulásra késztetik a nézőt.

Ha valaki szeretne látni egy Hollywoodtól távol eső filmvilágot, annak ajánlom az osztrák zongoratanárnőt. Valamint akik szeretik a valódi „Dogme ’95” filmeket, hisz ez is némiképp hasonló, rokon lélek a dán műfajjal – felkészülésképpen ajánlatos előbb ezek közül mazsolázni.

-Árvai Levente-

Oszd meg

Szólj hozzá