Meglátom ezt az asszonyt, és a South Park jut eszembe, azon belül a Mecha Streisand. Meglátom ezt az embert, és egyből egy kamionban érzem magam, ahogy a Konvojban száguldok. Mi lesz abból, ha egy B-filmekben remekelő zsánerszínészt és egy musical-dívát összeeresztenek bő két órára, hogy szeressék egymást a vásznon? Nos, az előjeleknek megfelelően valami bizarrul kettős műsor.
Adott John Norman Howard (Kris Kristofferson), a kiégett rocksztár, akinek szinte csak a botrányok, drogok és alkohol maradt meg a hetvenes évek második felére az egykori lázból. Legszívesebben eltűnne az egyre többet követelő közönség, és a minden sarokból leső kamerák elől. S lőn, egy nap rábukkan a karizmatikus énekesnőre, Estherre (Barbra Streisand), akibe se szó, se beszéd (illetve de, rengeteg beszéd!) beleszeret. Emellett, a puszta rajongáson túl elindítja a nő zenei karrierjét. Mert megérdemli.
Szidhatnám a filmet, mert sok-sok közhelyes fogás, olcsó megoldás tarkítja, de az összkép, azt kell mondjam: szimpatikus. A két ellentétes irányú életpálya egymás mellett folyamatosan kelt valami finom rezgést, balsejtelmes feszültséget. A lehanyatló csillag küzd önmagával, az egóval, a múlt démonaival, miközben a szeretett nő igyekszik megmaradni a normalitás ösvényén, feleség maradni a hírnév árnyékában, és felsegíteni a mélypontra süllyedt férfit. Ugyanezt a kettősséget képviseli a két zenei világ megjelenése. Egyik oldalon a harsány, direkt pusztító és öncélú rock üvölt, a másik oldalról beoson a szépség, harmónia és összetett mondanivaló.
Streisand asszony, mint őrült Demjén Rózsi igyekszik szexi és csábos lenni – lehet, hogy van, akinek bejön. Valószínűleg a hetvenes évekbe kellett volna születnem, hogy kívánatosnak tartsam. Kristofferson pedig faarccal hozza a karaktert, ugyanúgy, ahogy akkoriban többször is megtette, különböző underground kultfilmek keretében.
Nekem leginkább a ténylegesen B-filmekre jellemző végkifejlet tette igazán szerethetővé a mozit. Vagyis a majdnem tipikus végjáték, mert sajnos belecsempésztek még negyed órára való romantikát és Barbra-zenét. Kibírtam volna nélküle, így kicsit túlcsordult a pohár, a logikus pontot sikerült hazavágni (Ejnye, ejnye, Frank Pierson rendező úr!). De ha ezen túlteszi magát az ember, akkor egész jó, happy end mentes lezárásnak örülhet.
Igazából ajánlom megtekintésre, mert nem rossz film. Korszakos hangulatot tükröz, amolyan 70-es évekbeli hippi-kiábrándulást. Ez mindig bejön, mert nincs szebb a kidurranó álomlufinál. Pukk.
Trailer:
-Árvai Levente-
