„Mi nem úgy kelünk fel minden reggel, hogy mindenünk megvan. Legtöbbször az van, amit kapunk.”
Hogy jutott el a blues, mint műfaj a Mississippi mentén álló faházak tornácától Londonig és Kőbányáig, vagy a rock’n roll a mai formájáig? Vagyis milyen tőről fakad az utóbbi bő ötven év könnyűzenéinek 90%-a? A válasz Chicagóban, a Chess Records berkeiben keresendő, amiről nagyszerű film készült 2008-ban, Darnell Martin rendezésében.
Hiába, mindig a valóság írja a legjobb történeteket.
A negyvenes években Amerika-szerte gyűjtők járták a vidéket, kutatva a folk-zene eldugott kincseit, sáros utak végén, bizalmatlan emberek közt keresve a verejtékből előcsillanó aranyszemcséket. sS mikor valaki először hallja vissza önmagát a frissen rögzített lemezről, gyakran batyut köt, hogy újonnan megtalált tehetségével meghódítsa a világot. Keveseknek sikerül.
Ezen kivételek egyik legnagyobb egyénisége McKinley Morganfield, művésznevén Muddy Waters (Jeffrey Wright), aki jókor volt bátor, és jó helyre vetődött, így hozta össze a szerencse Leonard Chess-szel (Adrien Brody).
A szintén kitörésre vágyó fiatal klubtulajdonos néhány sláger felvétele után megalapította a Chass Recordsot, ahol a műfaj alapkövei kiteljesedhettek, és csúcsra törtek. Itt énekelte fel slágereit a fiatalon elhunyt, balhés, de zseniális szájharmonikás, Little Walter (Colombus Short), a dühös, sziklakemény, megközelíthetetlen énekesnő, Etta James (Beyoncé Knowles). Ugyanitt tűnt fel először a hátborzongató orgánumú, félelmetes őserő, Howlin’ Wolf (Eamonn Walker), vagy a rock and roll édesapja, a kacsaként táncoló, fehér lányokért bolonduló Chuck Berry (Mos Def) is.
A szegregáció éveiben kőkemény küzdelem árán tudtak magasra törni, apró kockánként bontva le azt a – nem csak képzeletbeli – falat, ami elválasztotta egymástól a különböző bőrszínű embereket.
Havonta új Cadillac parkolt a bejárón, házak épültek, de a külcsín mögött a gyorsan szerzett pénz hamar köddé vált, kifolyt a kezekből, és a könnyelműség rákfenéje maga mögött húzta szerelemgyermekét: a hanyatlást. Először a „nagy öregek” iránt jelentkezett az üzembiztos közöny, Muddy lemezei nem fogytak az új őrület, a rock and roll árnyékában, majd az ifjú titán Chuck Berryt először a Beach Boys, majd a később megkoronázott Elvis lopta meg – fehéreknek fehér zenét. Little Walter a fehér lovon száguldott a fecskendőkkel kirakott szakadékba, Etta James is határán járt a túlvilágnak. Míg Chess végül megvált a stúdiótól, de Willie Dixon (Cedric The Entertainer), a zeneszerző továbbvitte a szellemiséget.
A film remekül követi végig a zenetörténeti mérföldkő több évtizedes történetét. A részletek, nagyobb időugrások is eltaláltak, nem fulladunk unalomba, és nagy adagban kapunk drámát, feszültséget, rideg politikai és hétköznapi valóságot egyaránt. Színészeink remekelnek, és hiába a mondás suszterről, kaptafáról, Beyoncé asszony bizony alaposa odacsap a szerepében, a Howlin’ Wolfot alakító Mr. Walker dárdaként szúró nézésétől pedig képernyőn keresztül is megáll az emberben az ütő. Füstös lebujok, izzadt motelek, alkohol és dohány íze érződnek a képeken, tehát ízig-vérig blues filmet sikerült készíteni, annyi szent.
Amit az első perctől az utolsóig átitattak a zenével, melynek maradandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szereplők egytől-egyig bekerültek a Rock and Roll Hall of Fame falai közé – amik szintén nem állnának nélkülük. Felvételeik pedig nemzedékeket inspiráltak, és fognak inspirálni. Úgyhogy tessék bátran nekiesni, nem elvesztegetett idő rászánni bő másfél órát a Cadillac Recordsra.
Trailer:
-Árvai Levente-
