• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: Bird – Charlie Parker élete (1988)

Filmajánló: Bird – Charlie Parker élete (1988)

Félve álltam neki ennek a filmnek, több okból kifolyólag. Egyrészt Clint Eastwoodot nem csak színészként kedvelem, az egyik kedvenc rendezőm is, és mint ilyen, féltem a csalódástól, nehogy megbukjon a róla kialakult kép. Volt „szerencsém” sokra tartott rendezőkből kiábrándulni. Másrészt nem vagyok jazz-rajongó, elismerem ugyan a műfaj érdemeit, de – kevés kivételtől eltekintve – nem tudom élvezni a számomra túlzsúfolt, virtuóz zenét. A Szöszi azonban ebben az 1988-as alkotásában is vette az akadályt, és talán még inkább a kedvenc rendezőmmé vált, mint annak előtte.
Ifjabb Charles Christopher Parker (Forest Whitaker), jazz-legenda, kábítószerfüggő, fiatalon elhunyt művész, akinek harmincnégy éve alatt odatett életműve több embernek is elegendő volna. Az időben fel s alá lépkedő történet az ő élete, annak fontosabb vagy állomásai, emberközeli, életszagú köntösbe bújtatva, abszolút élvezhető filmbe sűrítve. A maga két óra negyven perces játékidejével előzetes félelmeim megszaporodtak, de fel sem tűnt, milyen hosszan bámulom a képernyőt, beszippantott a film, és a majd’ három óra meg se kottyant a mindvégig feszes ritmusával, izgalmas megoldásaival.

A történet nem egyenes vonalon halad az időben, rengeteg kacskaringó díszíti, a szerkezete majdnem keretbe foglalja az eseményeket, de túlmutat a kereten. A film első perceiben bemutatott, végkifejlet előtti jelenet folytatása csak nagyjából óra múlva következik, ami a narrálásnak köszönhetően cseppet sem zavaró, és koránt sincs vége a történetnek, újabb oda-vissza lépések gyűrűznek egymásba. Ezek a folyamatos ugrások tartják kézben a néző figyelmét, de olyan ügyes áttűnésekkel, hogy egy pillanatra sem zavarja össze az egész képet, nem változtatja álom-szerű, valóságból kiragadott visszaemlékezésekké. Például: az utcán részegen botorkáló Bird megáll a róla elnevezett, azóta bezárt és kihalt klub előtt, ekkor a vágás az évekkel ezelőtti képre vált, mikor még csak terv, álom volt a hely, s a történet erről a pillanatról folytatódik, a néző egyből azonosulni képes az időugrással, míg elér a következőig. Mestermunka. Ugyanígy oldja meg a rendező a nagyobb lépések közti elveszett idő bemutatását, utólagosan néhány heti-havi részletet kiragad, és beilleszti a jelenbe egy ügyes áttűnéssel, trükkös vágással. Nem győzöm dicsérni.

A rengeteg ismerős, „szakmában” nagy névként tisztlelt szereplő szakaszos, de mégis folyamatos jelenléte is jó érzékkel tagolja a történet részleteit, az időben eltolt síkokat érthetővé teszi.
A kábítószer szerepét Parker életében (és halálában) folyamatosan a fejünk felett érezzük lebegni, mint egy bárdot, mely bármikor lesújthat, és ez a bizonytalan feszültség tovább fokozza a filmben feszülő mély emberi bizonytalanságot – annak ellenére, hogy aki ismeri egy kicsit is a zenész életét, pontosan tudhatja, mikor is érkezik el a vég. A fordulatokban gazdag életutat átszövő, tragédiákban és örömökben is bővelkedő események fonala teljesen magával ragadja a nézőt, és egy olyan érzelmi hullámvasútra ülteti, amiből ténylegesen csak a halál jelenthet kiszállást.
Feleségével (Diane Venora) való kapcsolatát – aki a film elkészítésében nagy szerepet vállalt – mindvégig különböző szemszögekből és idősíkokban láttatja Eastwood, a legmélyebb tragédiáktól, mint egy gyermek elvesztése, a legbohémebb, kezdeti lángolásokig, mint randevúkérés egy fehér lovon, szaxofonkíséret mellett.

Ezekkel az ugrásokkal és oda-vissza lépésekkel sikerült azt is kiküszöbölni, hogy Bird pályafutását folyamatos lejtőnek érezzük, hisz nem is volt az. Művészete, ami az utolsó pillanatokig áthatotta egész lényét, azóta is él, egy mai napig megismételhetetlen öröksége a zenészvilágnak. Halála, mint élete, egy tragikus komédia, amin csak ő maga képes nevetni.
Véleményem szerint egy olyan film, amiben ennyire meghatározó a zene – márpedig Charlie Parker személyétől el nem választható – akkor hatásos igazán, ha a nézőt magával ragadja a hangok varázsa. Beszippantja a közeg, az érzés, amit közvetíteni akar, akár egy jó koncert vagy lemez. Nagyon kevés filmnek sikerül ezt elérnie. Jelentem: ennek sikerült! Olyannyira, hogy elővettem a Charles Mingus felvételeimet, és azóta is csak azokat hallgatom. Sőt, mikor Parker meglátja a sztárként bohóckodó egykori jazz-zenészt, Buster Franklint (Keith David) a színpadon, a tomboló tömegnek vonaglani, valami betonegyszerű rock and rollal, rajtam is erőt vett az őszinte csalódás dühe, és kedvem támadt elvenni a csillogó kis hangszerét.
Forest Whitaker élete valószínűleg legjobb alakítását nyújtotta Charlie Parkerként, de a többi szereplőnek is sikerült felnőni a feladathoz, életszagú, valóságot élvezetesen tükröző mozit életre hívni. Ez önmagában is nagy teljesítmény.
Annyira magával ragadott a film, hogy nem is tudnék így hirtelen semmi negatívat írni róla – megteheti más. Biztos vannak hibái, akkut jazz-őrültek, filmkritikusok bőven bukkanhatnak hajszálra a levesben, én megelégszem a tökéletes beleélés-élménnyel.
Összességében úgy írnám le, mint Parker életét, vagy zenéjét: tömény, komplex, átható. Hisz egy olyan emberről, aki harmincnégy év alatt hatvanat képes volt megélni, nem is lehet más életrajzi drámát készíteni. Opus a javából, patetikus felhangok nélkül.

Ajánlanám a zenét kedvelőknek, akik kacérkodnak a töményebb műfajokkal, olyanoknak, akik az eredetibb drámákat, esetleg Eastwood rendezői munkáját szeretik, de még nem találkoztak ezzel a darabbal, illetve azoknak, akik szerint a Beatles mindent megcsinált, amit a zenében meg lehet. Ha ezek után is a Lennon-McCathey párost tartják a muzikalitás csúcsának, akkor sajnos nincs segítség.

Oszd meg

Szólj hozzá