• facebook
  • flickr
  • soundcloud
  • youtube
Filmajánló: A szólista (2009)

Filmajánló: A szólista (2009)

Joe Wright fiatal, feltörekvő rendezőnek számít, de elsősorban kosztümös filmjei tették híressé. Majd 2008-ban gondolt egyet, s a műfajból kimozdulva egy jelenkorban játszódó drámában tette próbára magát, ez az általam megnézett és tárgyalt film – A szólista.

A történet a szociális mélypontra süllyedt, utcazenész, Nathaniel Ayers köré szövődik (Jamie Fox), akibe egy nap belebotlik a sztorira éhező újságíró, Steve Lopez (Robert Downey Jr.), s kapva a lehetőségen egy cikksorozaton belül mutatja be őt az olvasóközönségnek. Eközben egyre több részletre derül fény Nathaniel életéből, akiről az első pillanatban látszik, hogy nem az a hétköznapi csöves, ugyanakkor az újságíró emberileg is közelebb kerül hozzá. Mint Lopez, mi is kettejük kapcsolatán keresztül tapasztalhatjuk meg a mélyszegénységben élők, hajléktalanok problémáit, s ismerhetjük fel a segíteni akarás gyakori öncélúságát, zsákutcáját, valamint rácsodálkozhatunk a zenébe zárt világra, mikor egy hasadt személyiség másik fele maga a zene.
A nagy ívű történelmi drámákon edződött, lírai hangvételhez szokott rendezőnek, azt kell mondjam, kicsit ismeretlen víz volt a műfajváltás, nem is sikerült maradéktalanul megoldania a feladatot. A karakterek fejlődése szépen kivitelezett, a Lopezt alakító Robert Downey. Jr. játékán szépen végigkövethető jellemhibáinak felismerése, a meghasonulás, majd a megnyugvást hozó személyiségváltozás. Ayers szerepében Fox is hozza a kötelezőt, az árnyaltabb, kevésbé szembetűnő fejlődést, a párhuzamosan, de más ütemben történő változást. Az egész mégis zavaros, elnagyolt és közhelyes megoldásokban gazdag.
Bevált hollywoodi recept szerint épült a film, azaz alapkonfliktusok felvezetése, belebonyolódás a részletekbe, majd az érzelmi sinusgörbe tetejét elérve következik a film háromnegyedénél a kötelező mélypont. Ezt pedig a megnyugtató, körülményekhez mért maximális happy end követi. Egyszerű, két pólusú, két szereplő kapcsolatára épített mozi, ahol mindenki más csak statiszta.

Talán kezdem a hibákkal.
A dialógusokban gyakran zavaró, hogy a sokszor egyszerre beszélő színészek szavai érthetetlenek – bár ez a szinkron gyengeségének is betudható; sajnos feliratosan nem sikerült beszereznem. Szándékos húzás volt valószínűleg, életszerűbbé tenni a szituációt (miszerint egy elmezavarodott emberrel beszélget a szereplő), elvégre nem egy szappanoperát nézünk. Azonban Wright átesett a ló túloldalára.
A komolyzenéért rajongó hajléktalan által emlegetett zenei repertoár mindössze Beethovenig terjed, ami szintén elég sablonos – nagyjából, mintha egy festészetről szóló filmben csakis Picasso-t vagy Leonardo-t emlegetnék. Ugyanakkor felröppen néhány híresebb csellista neve, s ez tompít a hanyagságon.
A legesetlenebb próbálkozás mégis a múltba való „flashback”-ek közbeszúrása, valamint a Nathaniel fejében beszélő hangok megjelenése. Minden előzmény nélkül egyszer csak harminc évvel korábban találjuk magunkat, s az akkori eseményekkel próbálunk haladni, de kibontatlan szálakban végződik minden időutazás, máris folytatódik a jelen – gyakran nagy időugrásokkal. A megjelenő szereplők, történetrészletek kidolgozatlanul maradnak, ezáltal erőtlenné téve a jeleneteket. Az Ayers fejében zakatoló hangok pedig esetlenül „illeszkednek” a szituációkba, összecsapott zagyvasággá válnak.
Amúgy is jellemző a film egészére, hogy rengeteg kifejtésre váró részlet elsikkadt, elnagyolt darabokban tűnik fel csupán a vásznon. Például: a csellót oktató, befutott zenész (Tom Hollander) megjelenése, szerepe kulcsmotívum a konfliktus alakulásában, és fanatikus személyisége megkívánná a részletesebb bemutatást, mégis kifejtetlen kis közjáték maradt belőle. Véleményem szerint ezek a hibák – nevezzük hanyagságnak, rossz vágásnak – nagyban levonnak a film értékéből.

Azért vannak pozitív benyomások is.
A színészi játék meggyőző, Robert Downey Jr. hozta a jól bevált, zavaros, ideges karaktert, Jamie Fox pedig hitelesen adta elő a meghasadt hajléktalan zsenit – bár a Ray-ben nyújtott alakításának színvonalát meg sem közelítette.
A szociális problémákat feszegető, kétszínűséget leleplező, és a jóléti társadalmakban jellemző, mások nyomorát önző célokra való felhasználását hitelesen bemutató hozzáállás eleve pirospont. A rendező nem félt az emberi szemetesben turkálva megmutatni annak rosszabbik, ellenszenves arcát sem, de megcsillantott néhány tiszta értéket is, amit hajlamos az ember nem észrevenni a valóságban.
Remek kis vágóképek tarkítják a filmet, különösen a zenés jeleneteknél, ahol a jól összeválogatott darabokat hangulatukhoz remek érzékkel válogatott képi megoldások követik. Ezekben a pillanatokban kitűnik, hogy a rendező valójában nem ügyetlen, de az apró részletek nem viszik el a hátukon a teljes képet.
A történet végső konzekvenciáját valószínűleg mindenki kicsit másként látja, de szerintem szépen körvonalazódott a lényeg, miszerint lehet segíteni embertársainkon, de erőszakosan rájuk tukmálva akaratunkat több kárt okozunk, mint hasznot. Nem tudhatjuk, sőt, nem valószínű, hogy ami szerintünk a legjobb a másiknak, valóban az. Nem vagyunk Istenek.

 
Nálam a szólista egy erős közepes, sok felkapott drámánál jobb film. Nagy visszhangot nem véletlenül nem keltett – én sem hallottam eddig róla. Beleélni magam nem sikerült, a hangulatot nagyban rombolta a sok zavaró tényező és elvarratlan cselekmény vagy kibontatlan szál. Sajnos benne rekedt, amitől igazán jó lehetett volna. Viszont olyan estékre, mikor elővennénk valamit, amit már láttunk, vagy csak unottan kapcsolgatjuk a tévét, tudom ajánlani. Ártalmatlanul elgondolkodtató szórakozásnak beillik – s lehet, hogy nem is akartak vele többet.

-Árvai Levente-

Oszd meg

Szólj hozzá