• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Koncertbeszámoló



Beszámoló: “Látod itt vagyunk!” – Punkie, Persecutor, The D.I.Y.

November 21. Szolnok. Rock Parking klub. Meg kell embereljem magam, elvégre fellépésünk van. Ezúttal két minőségben is jelen vagyok az estén: Mint dobos, és mint krónikás. Az előrejelzések rosszat sejtetnek. Az Alsóépület kényszerűen feloszlott a koncert előtt, az Éhenkórászok pedig kénytelen volt az utolsó pillanatban visszamondani egyéb zsarnoki okok miatt. Beethovennel gyúrok a korai indulásra. Kicsit szétszórtan elpakolom a verőket, a szükséges sört, és a próbateremhez megyek. Beszórjuk a cumót, közben majdnem sérvet kapunk, ahogy ilyenkor kell. A technikának tudniillik súlya van. A Közvágóhíd csontig hatoló fagyos szelében Lajos zöld taraja int barátságosan. – Na, mi van báti? Kérsz egy sört? Jó hideg! Kapok hát az alkalmon beverek egy jó maláta-komlót. Az autóban végre elönt az öröm, hogy a hátunk mögött hagyjuk Pestet. Egy új íráson töröm az agyam, és a saját számainkat hallgatjuk. Egyrészt azért, mert szeretünk fürödni a saját szépségünkben, másrészt sosem árt az ismétlés. Korán érkezünk meg a jászok és kunok fővárosába. Jó egy órát kóválygunk, mire megtaláljuk a helyünket. Elöntenek a Gitármánia tábor emlékei, ó! micsoda patetikus érzés. A hely nem nyit ki időben. A többiek még a tegnapi girosz utóhatásaival küszködnek. Lajos nyomot hagy egy építkezésen, és jól telepakolja a toi toi-t. Akciója után megjelennek az EON emberei. Valami gond lehet a kábelezéssel! Pattintjuk a söröket a 6 fokos esőben, nyalintunk egy kis pálinkát. 20:30-tól kezdés. A program természetesen csúszik. Kabóca hozza a dobot, elmagyarázza mit, merre, és hogyan. Udvariassági körünk, és néhány ízes világos után a bulit a Punkie nyitja.  A maréknyi közönség rendesen bevadul. Pajesz úr először veri szét a dobot az estén. Keró üvöltés közben a sapkájával küzd. Gondolom sikamlós lett a homloka a fáradtságtól. A basszeros gyermek Melics bácsi ügyesen pontozza a másik két tag nyers erejét, mozgó-morgó kavalkádot pengetve a ska-punk orkán alá. Majdnem én is táncolni kezdek, ami nagy szó, mert nem szokásom! A végére az én hátamon is megjelent a “Nemzeti dohányfolt“. A helyi műélvezők már teletöltve várják a Persecutor (azaz mi) kezdését. Kissé merev végtagokkal pattanok a dobok mögé. 16 számot ad le a triónk szinte megállás nélkül. Félig józanon konstatálom, hogy egyszerűen sosem bírunk impotensen játszani. Megnyerjük figurákat, ízlett nekik az energiafröccsből készült punkpudingunk. Háromfogásos odabaszás angyaföldi-módra! Az estét a D.I.Y. zárja. Lajos átpattan a basszusra tőlünk, Pajesz pedig felkészíti magát még egy menetre. Ekkorra már kicsit tele lett a fülem a zenével, úgyhogy bevallom, csak be-benéztem és hallgattam. A hardcore-punk dara megtette a hatását. Igazán…



Szolnokon is elbúcsúzott a Leander Rising

Október 23-án utoljára lépett fel Szolnokon a Leander Rising, a 2015-ös búcsúturnéjuk keretében. Ezen kívül a turné állomásai közt szerepel még Székesfehérvár, Tatabánya, Debrecen, London, Szeged, Kazincbarcika és Budapest is. Aki még nem tette meg, annak az utolsó koncert időpontjáig – ami december 27. – még van ideje megnézni őket, más zenekarokkal egyetemben, ugyanis Szolnokra sem egyedül érkeztek. Három másik zenekarral léptek fel a restiben, kemény 1990 Ft,-os belépő ellenében, ami valljuk be, nem sok, tekintve, hogy a fiatalok többsége ennek sokszorosát issza el egy-egy nagyobb buli alkalmával. Most, hogy ezt mindenki kikérte magának, kezdhetjük is. Az a „három másik zenekar” név szerint és sorrendben az Over My Dawn, a The Southern Oracle és az Apey & the pea. Az Over My Dawn nyitotta az estét, meglepően nagy közönséggel. Ahhoz képest volt meglepő, hogy 18:45-kor kezdtek, és utánuk még bőven volt program. Aki nem követi figyelemmel őket, az is észrevehette, hogy egy kis arculatváltás történt; egy kicsit a számok terén is, egy kicsit a tagok terén is. Az új felállást először az énekes által szervezett, már-már hírhedt szolnoki Unity/Redneck fesztiválon próbálhatták ki a srácok: Firka – ének, Server – ének, Evi – gitár, Szöllő – gitár, Bartus – basszus, Szabi – dobok. Ha ez nem volna elég, a közeljövőben egy új track is vár ránk JászTexas címmel, de aki volt ezen, vagy a jászberényi koncerten, az már hallhatta élőben is. Megsúgom: nagyon ütős nóta. November 7-én vonulnak el felvenni, szóval attól kezdve érdemes figyelni a zenekar oldalát. Visszatérve a koncertre, jól szólt minden; különösen tetszett, talán az egyik kedvencem lesz ez a 23-ai este, pedig már megjártam pár OMD koncertet. Egyébként Firkát a mélyebb részeknél nem lehetett teljesen hallani, Server pedig Schrödinger macskáját játszott: vagy lehetett hallani, vagy nem, csak tippelni lehetett, hogy épp mi történik, nem a hangosító hibája volt. Mint már mondtam, személy szerint az egyik kedvencemmé vált ez a koncert, aki ott volt, szerintem alá is tudja ezt támasztani. Csak így tovább srácok. A második fellépő a TSO volt. Ők egy színtiszta metal zenekar Budapestről, a tagok pedig Kókai Barnabás, Kókai Márton, Farkas Kornél és Bodocsi Imre. 2009 óta gazdagítják a magyar metál közösséget. Engem különösebben nem fogott meg a zenéjük, de tény, hogy jól nyomják. Nekem inkább az tetszett, ahogy előadtak. Ekkora pörgést rég láttam, már-már félő volt, hogy a közönség kidöglik az este végére, és még 2 ütős zenekar hátra volt. Ők is, ahogy a…



Mari, Nyina- Hallelujja! – A Quimby Szolnokon

Október 27-én az ANKK színháztermében lépett fel a 24 éves Quimby zenekar. A jegyek már hetekkel előbb elkeltek, de sokan még a koncert napján is megpróbáltak- akár felárral is- jegyhez jutni. Jöttek vidékről, és Budapestről is szép számmal.A banda zenéjén felnőtt rajongók közül sokan elhozták rajongó-utánpótlás porontyaikat is, így igazán családias volt a hangulat. Huszonnégy éves fennállása alatt a Quimbynek (Kiss Tibor – ének, gitár, Varga Livius – ütőhangszerek, vokál, Balanyi Szilárd – billentyűk, Kárpáti József “ Dódi” – trombita, Mikuli Ferenc – basszusgitár, Gerdesits Ferenc – dobok) sikerült nem csak Magyarországot, de Európát is meghódítania. 14 lemezt adtak ki, és bár a zenekarnak van egy összetéveszthetetlen stílusa és hangzásvilága, mégis sikerült minden lemezükbe valami új ízt is belecsempészniük. Elevenbe vágó szövegek, sokszínű zeneiség, és látványos, szórakoztató színpadi show-ez mind Quimby. A koncert első felére leginkább az álmos-szó illik. Helyén volt minden, hang, zene, színpadi jelenlét, csak kicsit lassan aklimatizálódott a banda. Úgy Mari Hajnali pszichója táján már érezhetően élénkültek a fiúk, a Hallelúja pedig már szívből zengett. A dalokat összekötő színpadi jelenetek közül kiemelkedő volt a Dódi és Livius által reprezentált „Nevetőráncok”, amelyben „a van még kedved röhögni a mai világban”- témakörét járták körbe citromos humorral. A kivetítőn a dalok hangulatához illő videók váltották egymást, hullámverés hangjai vezették fel,-és le a „Sail away”-t, szentjánosbogarak lebegtek a „Most múlik”– mögött. A „Majom-tangó” alatt csimpánzzá vedlett a banda, ha külsejében nem is, de gesztusaiban mindenképp, és meggyőzően hozták az elmegyógyintézet-fílinget a „Tébolyda” előtt. Összekötő elemként a lepelbe burkolt fejű Livius boncolgatott lét, és-nem létkérdéseket, helyenként Gollamként vitatkozva magával. Személyes kedvencem Gerdesits Feri „elborulása” volt, mikor is bebizonyította, hogy minden dob. Az is, ami nem. Először a hagyományos dobszerkón mutatta meg, amit nagyon tud, majd a színpadon körbevágtatva csépelt fejeket, mikrofonállványt, lámpát, meg ami útjába került. Kiss Tibi papír zsebkendő halmokat gyűjtött maga köré, de a takonykór nem érződött a hangján, és hangulatán sem. A „Most múlik” előadása alatt sem mutatott fásultságot (amit e dal esetében teljesen megértenék…) így a nóta sem tűnt elcsépeltnek. Talán az „Unom” hatott -címével ellentétben-a legpezsdítőbben a közönségre-erre a dalra még azok is fellelkesültek és énekeltek, akik amúgy karótnyelt-mereven ülték végig az előadást. A Quimby számomra egy profi, zeneileg rendkívül igényes és különleges, de ennyi idő után is látható-hallható lelkesedéssel együttműködő zenekar, amit a játékosság és a legjobb értelemben vett „zenebohóc” – státusz tesz nagyon szerethetővé. Szerettem szórakoztató, a komoly mondanivalót fanyar humorral tálaló zenés színházukat- mert…



Trash legenda a Váróteremben

Hosszú idő után újra Szolnokon zúzott a Moby Dick. Bedübörgött a Váróterembe, hogy Achab kapitány lába helyett a dobhártyánkat szaggassa darabokra. Az 1980-ban soproni tinédzserekből alakult banda (jelenlegi tagok: Schmiedl Tamás – ének, gitár Mentes Norbert – szólógitár, Göbl Gábor – basszusgitár, Hoffer Péter – dobok) a legrégibb magyar metál együttes-címmel, és többszörös lemezeladási, és koncert látogatottsági rekordokkal büszkélkedhet. Stílus, -és tagváltások után, és néhány éves pihenő alatt sem veszítve el rajongóik kitartó szeretetét és bíztatását lettek a hazai metálzene élvonalának meghatározó együttese. A csapat színpadra lépésével egy időben én épp jót nevettem a női wc ajtaját dekoráló, szivárványon vágtázó dagadt kis egyszarvú helyhez nem illőségén- mikor is majdnem rám szakadt az egész mellékhelyiség a bentről támadó hangorkántól: „Minden olyan, mint volt Semmi nem változott!” Nem is volt szükség sok szószaporításra- mindenki tudta, miért, pontosabban, kiért van itt. Az idén 35 éves Moby Dick masszív szolnoki rajongótáborral dicsekedhet. Lelkesedésük határtalan – amit jól mutatott, hogy Schmiedl Tamás –Smici- számokat összekötő szpícsei közben is üvöltve fújták a bálnanótákat. A banda megköszönte a szolnokiaknak a támogatást és szeretetet, hogy ők is részei annak a tömegnek, akik miatt a csapat ilyen régóta – és remélhetőleg még sokáig- fenn állhat, és koncertezhet. És bár hiányolják a fiatalabb korosztályt a koncertjeikről, örömmel üdvözölték ellenpéldaként azt a srácot, aki Miskolcról érkezett az édesanyjával együtt: ő egy igazi bele-született Moby Dick rajongó. „Durván, akár a Vulkán” beterítette az arcomat egy óriás haja- ami meglepő módon tavaszi virágillatot árasztott. Az utolsó hajszál kiköpése után jött egy „atomvillanás jobbról”. Egy lila folttal és egy tapasztalattal lettem gazdagabb: „Kiképzés” közben életveszélyes a menetelők közé keveredni. A postásunk Anthrax pólóban csápolt mellettem a „Tegyünk úgy”-ra, lepermetezve a kitikkadt népet sörrel. Kopaszok vs. Hajasbabák- baráti mérkőzés folyt előttem: ki tudja nyaktörőbben pörgetni a haját, vagy annak híján a fejét. Szőke terminátor- lady verekedte át magát a tömegen, hogy beálljon a Smici vezényelte tapsgépbe. Trappoltában letarolt néhány lábat, és kapott pár majdnem szószerinti szemrehányást, de láthatóan élvezte a „Káoszt és Zűrzavart.” A „Legyél jó” közben az udvarlás magasiskoláját figyelhettem meg: egy lány magában „lassúzik”, fiú érkezik balról, flippereset játszanak- összekoccannak, majd lepattannak egymásról, a lány falnak löki a srácot, majd vadul megcsókolja. A „Múló álom” alatt már egymást markolva üvöltik, hogy „Szép, szép ez a Haláltánc!” Nagy derültséget keltett az a figura, aki „Már nem is esik!”- felkiáltással reagált Smici elismerő szavaira, amivel a szakadó eső ellenére nagy számban megjelent rajongókat méltatta. A…



Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (6. nap)

Az esti tehetségkutató versenyre emlékeim szerint mindössze hét formáció nevezett a korábban már emlegetett harmincháromból. Egész jó arány, meg merném ugyanis kockáztatni, hogy nincs is több valamire való banda a tábor területén belül. Ebből a hét zenekarból kettő aztán meg sem jelenik a színpadi sorrendet eldöntő sorshúzás folyamán, ebből fakadóan a zsűri diszkvalifikálja őket és a végső mezőny mindössze öt csapatra redukálódik. Nem baj, ennyivel kevesebb rock-közhelyet, és öncélú gitárszólót kell végigülnünk a kőkemény fapadon, amitől nagy valószínűséggel a hét végére már így is kapni fogok egy kellemes aranyeret. Sebaj, egyszer élünk! Tűkön ülve várjuk lakótársaink, a Sun Oneself zenekar fellépését, nagy esélyt látunk ugyanis arra, hogy elcsaklizzák az első helyet, hiszen a korábban hallott produkcióik alapján ugyan teljesen más vonalon mozognak attól, amit mi képviselünk, ellenben felkészültek, a témáik ötletesek, feszesen szólnak, és van bennük elegendő energia, meg fantázia. Utolsó előtti zenekarként állnak színpadra. Az előttük játszó formációkból csak néhányat kapunk el, a Rebellious Kids (ötletes név, nemdebár?) alig tizenegynéhány éves srácokból álló brigádja például kifejezetten vicces, de sajnos nem a szó jó értelmében, inkább annak kissé kínos formájában. Egy egészen korrekt pop-punk dallal kezdenek, ami a nyár örömeiről és a suli vége okozta élvezetről szól, és ennyi idős srácoktól tök hiteles és szerethető volna ez, ha a puttóarcú, kis pufók szólógitáros nem érezné már ennyi idősen egy kiégett rocksztárnak magát, és dobna be olyan nevetésges figurákat, mint például a tarkó mögött történő gitárszólózás. Jó zenész, jobban játszik a hangszerén, mint én jelenleg, de ettől még nem kellene, hogy akkora arca legyen, ami már most kezdi betölteni az egész színpadot. Amúgy meg, ha igazán tökös gyerek akarna lenni, akkor fogná, és szétütné a gitárját a méregdrága dobcuccon, vagy épp az énekes, esetleg a basszusgitáros fején, és levonulna a színpadról. Akkor például állva tapsolnék. Így mindössze annyit látok, hogy egy öntelt, pufók kisgyerek próbálja leutánozni a videókon oly sokszor látott rocksztár-allűröket, pusztán azért, hogy bevágódjon mind a közönségnél, mind a tehetségkutató műsor zsűritagjainál. Jó zenész, biztosan sokat gyakorol, de valószínűleg ő lesz a következő generáció Hooligans-kaliberű fospisztolyának egyik oszlopos tagja, és semmi több. A Sun Oneself hiperdallamos pop-punkjában legalább nincs meg ez az erőltetett pózolási kényszer. Ráadásul a rengeteg vokállal megtámogatott énektémák mellé fasza, dallamos gitármenetek, feszes dobalap, és nem utolsó sorban magyar szövegek társulnak. Mindenféle elfogultság nélkül merem kijelenteni kétszámos műsorok után, hogy az este folyamán színpadra állt zenekarok közül a legjobban összerakott produkcióról van szó, amire, ha nem…



Beszámoló: XXII. Gitármánia Tábor és Zenei Továbbképző Tábor (5. nap)

Káosz Központ. Olvasom a tábori programot és végre ez az üdítően rossz zenekarnév fogad. Tizenhárom évesen sem neveztem volna el így a bandámat, ebből egyértelműen arra asszociálok, hogy valamiféle elképesztően rossz punkbandáról szólhat a történet, vagy legrosszabb esetben is egy helyi öregfiúkból álló prosztó rockzenekar lehet a dologban. Nekem tulajdonképpen tökmindegy, a sűrített mennyiségben áradó jazz-massza helyett igazából már bármi megfelel. Erre mit kapok? A kibaszott Harsányi Levente utánzat Kovács Áront, valami veszélytelen rockos erőlködéssel a háta mögött. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Aludnunk kell, fújni egyet a holnap előtt, az elmúlt napokban ugyanis a hangzavarnak és a forróságnak köszönhetően képtelenek voltunk rendesen kipihenni magunkat. Így pedig lehetetlen dolgozni. Úgy döntünk tehát, az estére egy szomszédos, nyugalmasnak tűnő motelben húzzuk meg magunkat, és végre megpróbálunk legalább négy óránál kicsivel többet szunyálni. Lecuccolunk a szobában, tusolunk egy kellemeset, majd kisétálok a recepcióra, hogy megszerezzem a falat kenyérként áhított wifi jelszavát. Ekkor csapja meg a fülemet az egyre eszkalálódóban lévő zenei terrorizmus első hulláma. Irígy Hónaljmirígy koncert a szomszédos strandon. Az épp divatos mulatós dalok prosztó paródiái legalább olyan szintű intenzitással folynak minket körbe, mint pár órával azelőtt a tábor kapuin belüli jazz-akkordok. Fél óra múlva persze már úgy alszok, mint a jóllakott csecsemő, aki három napja mást sem csinál, csak egyhuzamban, végeláthatatlanul ételért ordít. Másnap reggel épp időben érkezünk az esedékes étkezésre. Virsli, kenyér, ketchup, mustár, épp elegendő energia arra, hogy nekivágjunk a napnak és ne legyenek mindenféle jazz-zenészekkel kapcsolatos rémlátomásaim. A program délelőttre egy újabb Lukács Peta óra, amiből vajmi keveset értek mint gitáros, ennek ellenére azonban kifejezetten bírom a faszit, és nincs indíttatásom arra, hogy a kezdő gitárkurzuson fecséreljem drága időmet. A délutáni program Lombos Márton ötletbazár-kurzusa. Ezen kissé úgy érzem, kipécéz magának a tanár úr, hiszen a gyakorlat során úgy fogalmaz, hogy toleránsabbnak kellene lennem a saját kultúrkörömön kívül eső közegek viselkedésével és létformájával kapcsolatban. Nem mondom, hogy nincs igaza, ám úgy érzem, hogy a „fejmosás” (egyébként félreértés ne essék, rendkívül kedvesen, egyfajta modern Buddhaként próbál jó útra téríteni) leginkább a Mocskos Hudini formációnak köszönhető, na és a korábban azonos néven működő blogomon található, provokatív írásaimnak. Nincs ezzel persze semmi probléma, személy szerint határozottan élveztem a kurzust, különösen, amiért leginkább első féléves főiskolai tanulmányaim során átélt kreatív írás órák hangulatát hozza vissza számomra. Lombos Mártonnal meg tök szívesen elbeszélgetnék egyszer négyszemközt, és talán akkor sikerülne mindkettőnknek kissé jobban megértenie a másik indíttatásait. A kurzus után kis…

3 of 10
1234567