• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Koncertbeszámoló



Élménybeszámoló: Örökség Fesztivál 3. nap

Igen komplex és rétegelt feladat részt venni egy eseményen három minőségben. Az ember egyszerre fellépő, műélvező, és jót akaró „újságíró”, aki természeténél fogva (ellenben a többi kortárssal) a derekas dolgokat próbálja meglátni a hallottakból és látottakból. Mint fellépő, baromira izgatott voltam az Örökség Fesztivál miatt, mivel Tomi (ex-Anyám és Nyulam) barátom és gitáros kollégám hangzatos és szép előadásokat tartott meg-megguruzsmálva a mi kis brigádunkat a vasárnap 18:30-as nagyszínpados fellépés előtt. Mohón és játékos hangulatban, mint a gyerekek gurultunk le az Alföld Szívcsakrájába, a fejemben csak Jász Vegas néven futó Szolnokra. A szívem mélyén nagyon boldog voltam, hogy végre eljutottunk egy folk- és világzenei fesztiválra, hiszen talán ezzel a réteggel érintkezünk a legjobban zeneileg. Tekertünk rajta persze egy tisztességeset, ami miatt bennem volt a kísérletezésre kész autodidakta zenetudós is, hogy vajon miképpen reagál majd ránk a hallgatóság? A Tisza partján a gyönyörű belvárosi körülmények között felállított standok között családias hangulat uralkodik. Éppen a kolozsvári Modiwo lőtte be beláthatatlanul széles hangszerarzenálját, ami állítólag már jó régóta tartott (ennek okairól később). Talán az esőre álló idő, a fel-feltámadó szél, és a vasárnapi időpont miatt elég kevesen tették tiszteletüket az este folyamán, de úgy hallottam a pénteki és a szombati koncertek irdatlan cuhárékba csaptak át. Nem mondtam le semmiről, hiszen a népzene varázsa leginkább este bújik ki, a narancsban fénylő Hold mögül, hacsak a bákász nem zabálja fel. A hangosítással viszont akadtak gondok. A kisszínpad mondjuk, úgy szólt, mint az álom! A 2004 óta idén újra fellépő szolnoki Desperados mi ne csússzon ki a számon, kurva jó koncertet adott. A feszes spanyol és balkáni ihletésű dalok mindenkit odaszögeztek a sörpadokhoz, és ha nem is nyíltan, de legbelül bizonyára őrjöngtek. Minden szögben tökéletes arányok, tiszta kivehető, és élvezhető megszólalás, no meg muzsika. A hangosító kolléga viszont nem állt a helyzet magaslatán. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis, az alkohol nem élesíti az érzékszerveket. Nagyjából tökéletesre állítottuk be a cuccokat, de a koncert közben könnyedén észlelhető beállításokat végzett, ami miatt gyakorlatilag alig hallottuk egymást. Tomi kollégám eltűnt a háttérben, a dobosunk takarékon játszott, a basszus végig fingott, én meg hol üvöltöttem, hol meg csak zsizsegtem. A Rohadt sarok mondjuk jól sikerült, és bizonyára elkaptunk valamit abból, amit minden közös zenélésnél igyekszünk meglovagolni, mert a végére megjelent a vihar. Az ötödik szám környékén majdnem feladtuk, aztán egy utolsó hármas rohamra indultunk. A dalokat olykor megtörte egy kellemetlenül visszatérő sípolás, ami nem csak a produkciónkat akasztotta meg, de a közönség…



Beszámoló + VIDEO : IV. Unity/Redneck Fesztivál (2016. 07. 22.-23., Szolnok)

avagy cseppet sem képzelt riport egy jásztexasi rockfesztiválról, egy felvonásban, ámde két szemszögből. I. Vasárnap 12:30 van. Egy teraszon ülök, és arra készülök, hogy megírjam ezt a cikket. Hogy visszatérjek a jelenbe, és megleljem kimosott intellektusom, bevertem egy eperpálinkát. Egyelőre nem tudom, hogy működik-e. Tavaly jártunk utoljára Szolnokon, és láthatóan semmi sem változott. A betyárokat hiába vártam, hogy megcsáklyázzák a dögszagú vonatunkat, csak nem jöttek. A rónák elnyelték a tekintetünk. Miután kimentünk a város szélére és elfoglaltuk ultramodern szálláshelyünket nyilván nem gondolkodtunk a taxisofőr ajánlatán, miszerint ha gondoljuk, szerez nekünk nőt, és egyebet is, ha gondoljuk. Gyalog indultunk a helyszínre, de egyikünk sem értett a térképhez, úgyhogy bementünk az erdőbe. A tarlón jöttünk rá, hogy ez éjszaka sem lenne szerencsés útvonal, úgyhogy a Twin Peaks-i látványt és érzést otthagytuk hamariban, hogy a bicikliúton nyomuljunk tovább. Megtanultam, hogy a baglyok nem azok, amiknek látszanak. Első nap azért éreztük, hogy nem ismernek minket, ám a gyanakvást hamar váltotta a bizalom. Az If You See Kaye 50%-a illetve az általuk hurcibált autómeleg barackpálinka másodszori befőzése meghozta a kedvünket. Viszonylag sok ember gyűlt össze az első estére. Családias hangulat uralkodott, de nem a közönségszámra gondolok, hanem arra az alternatív utakat kereső jelenség-együttesre, ami rájött, hogy bizony a Kalapácson és más dinoszauruszokon túl is van élet, és létrehozták a saját mikrokozmoszukat, ha másképp nem sikerül a létezés maga. Az eklektika is bőven megfért így egymás mellett. A Gulyás Band-et már rég meg akartam nézni élőben, ami végre megadatott. Bitang keményen és kipontozva tolták a srácok. Észrevétlenül kezdtem bele a bólogatásba. A korai időpont ellenére nagyon jó bulit nyomtak, valami ilyesmi lehetett a ’80-as években hardcore cuháréra járni. Lendületes energiafröccsökkel telepumpált punk injekciók. Imádtam az előadást. Közben dunántúli ismerőseim is befutottak. A Blizard, és a Nice One Babe tisztes metalcore maratonokat nyomtak, de a sorrendbeli felhalmozódás miatt az OMD-re már sajnos kicsit összefolytak számomra a hangok. Maguk a koncertek azért ütöttek rendesen, amit bizonyított a breakdownok alatt tisztességesen bólogató műélvezők is az első sorban. Szorgosan szopogattuk a jó barackot közben, és új ismertségeket kötöttem. Találkoztam elektronikus zenésszel is a söntés környékén, ahol érdemi beszélgetést folytattunk az ízlés nyitottságáról. Esztétikai értekezésünk végeztével bepattantunk Dé mester robbanó motoros csodájába és a kerti gettóig meg sem álltunk. Szörf rock kíséretében még barátságot kötöttem egy macskával, aki lemarta a mellbimbóim mintegy háromnegyedét és álomra hajtottam fejem. Másnap reggel vattanyállal a pofámban ébredtem, és megpróbáltam kiélvezi a teleshop nyújtotta élvezeteket. Leküzdve…



Beszámoló: Magas Füves Part Rockfesztivál (Martfű, 2016. 06. 25.)

Péntek este valahogy úgy gondoltam, nem lehet semmi gond abból, ha az ember a barátaival együtt ünnepli a születésnapját, és közben lazán lecsúszik a torkán majdhogynem fél üveg, bivalyerős kentucky bourbon whisky, természetesen kizárólag a jobbik fajtából. Még akkor sem, ha valamikor hajnal három felé tér nyugovóra, és másnap délután egy nagyjából 300 kilométerrel odébb megrendezett rockfesztiválról kell majd tudósítania. Kissé szétszórt állapotban érkeztem meg Budapestre, ahol egy átmulatott éjszaka és egy kétórás buszút után lóhalálában összeszedtem a fényképezőmet, a kameraállványomat, meg valamennyit a maradék józan eszemből, majd megindultam a kelenföldi vasútállomás felé, ahol a kollégák már vártak rám, hogy végre Martfű felé vegyük az irányt, ahol a lelkes, helyi fiatalok által rendezett I. Magas Füves Part Rockfesztiválra voltunk hivatalosak. Már akkor éreztem, hogy egy hosszú napnak nézünk elébe, mikor a kőkemény másnaposságnak, valamint a 38 fokos hőségnek köszönhetően az aluljáró szürke betontorkában sikerült eltévednem. A jegyemet legalább nagy szerencsémre nem ellenőrizte senki, mert hát valljuk be: nem is lett volna mit… Miután végre sikeresen feljutottam a felszínre, a Nap iszonyatos, perzselő sugarai apró, éles tűszúrásokként martak bele testembe. Csak bízni tudtam abban, hogy a nagyjából kétórás út során kissé kitisztul majd a fejem, és újult erővel, töménytelen energiával vethetem bele magam a martfűi rockélet zavaros vizeinek feltérképezésébe. Na meg abban, hogy a kocsiban lesz majd klíma, mert ha nem, akkor minden reményem elveszett az újjászületésre. De szerencsére imáim meghallgattattak. Útközben az első magyar rock rádió iszonyatos műsorával hangoltunk, rózsaszín gennyként csöpögött minket körbe a hangszórókból a Zorall, a Hooligans, meg az unalmasabbnál unalmasabb, sablonosabbnál sablonosabb rock-közhelyek, egy-egy Iron Maiden vagy Twisted Sister (amit a dilettáns műsorvezető egyébként notórius módon Twisted Sistersként olvas be…) dal már abszolút felüdülésnek számított. Délután öt környékén érkeztünk meg a rendezvénynek helyt adó, egészen kellemes helynek tűnő Martfűre. Épp maradt egy kevés időnk a koncert kezdetéig arra, hogy hülyére igyam magam jéghideg csapolt sörrel és a vacsorára vásárolt akciós disznósajt és szíjas zsömle elfogyasztása közben kompániánkat megkörnyékező öregurat potenciális ellenségnek nézzem. Szerencsére kiderült róla, hogy nem ártó szándékkal érkezett, csupán kezünkbe nyomott néhány Jehovát dicsőítő, színes szórólapot és egy nagyobb szabású Istentiszteletre invitált minket, meglehetősen nyájasan. Nos, sajnos ezzel akkorra már elkésett, a túltöltött söritalnak és a kitartóan tűző napnak köszönhetően még annak ellenére is valahol a pokol fenekén éreztem magam, hogy a rendezvény egy kellemes, fákkal körülzárt ligetben került megrendezésre. Égett a testem, szakadt rólam a víz, a szúnyogok pedig úgy marták szét a…



Csengő baRackák

Különleges hangszerbemutatónak adott helyet a Jazz Söröző február 17-én. Nem egy átlagos hétköznap és nem hétköznapi élmény az, mikor Ferenczi György és Pintér Zsolt ad ízelítőt hangszerelméletből, -és gyakorlatból. Nemrég egy baráti beszélgetés alkalmával elhangzott a banális (és igaz) kijelentés, miszerint a boldogság nem egy folyamatosan fenntartható állapot. De-mint bölcsen megállapítottuk- vannak tökéletes pillanatok, mikor minden kerek. Február 17-én este, úgy tíz óra tájban, a szolnoki Jazz Sörözőben egy pohár bor, és egy adag Ferenczi György-fújta, Pintér Zsolt -pengette nóta mellett volt pár tökéletesen “gömbölyű” pillanatom. Azzal kezdődött az egész, hogy barátnőm herfli vásárlást fontolgatva ráharapott a Jazz programajánlatára: “A sound okán- Sigma gitár és Suzuki szájharmonika hangszerbemutató turné Pintér Zsolttal és Ferenczi Györggyel és Veled!”.Na most, a leányzó elfelejtette megemlíteni a fellépők nevét, így csak annyit tudtam, hogy munka után szájharmonika, és gitárkísérettel borozunk/sörözünk és kipróbálhatjuk a bemutatott hangszereket. (Ez utóbbitól kissé ódzkodtam, mert hangszerkezelési antitalentumnak tartom magam. Ezt később a helyszínen is hangoztattam, mikor asztalunknál már mindenkinek volt valamilyen hangszer a kezében/szájában, én meg jobb híján lelkesen csettintgettem és ráztam a csörgő teknősgyűrűmet.) Estig az a feledni való felmosórongy színű nap volt, ami után az ember százszor is meggondolja, ne haza vánszorogjon-e punnyadni inkább pubjárás helyett. Mázli, hogy jól fejlett és elnyomhatatlan belső hanggal rendelkezem, ami határozottan a Jazz felé terelt. Már javában zajlott a bemutató,mikor megérkeztünk. Nagyon szeretném, ha készült volna fotó a képemről, mikor az objektumba lépve megláttam a már kint is gyanús hangok forrását: A pár órával korábban általam fejhangon óbégatott (és amúgy rendszeresen hallgatott) “Jáger Jóska balladája” és “Milyen lárma”- előadói teljes életnagyságban! És bár nem volt jelen a teljes Rackajam, egy panasz sem hagyta el a számat- ami persze lehetett volna a leesett állam miatti funkciózavar is. A pillanatnyi pozitív sokk után belemerültünk a hangszerbemutatással egybekötött örömzenélés élvezetébe. Mert igazi örömzene volt- ahogy barátnémmal megállapítottuk, ritka/jó látni olyan Művészeket, Embereket, akik szívből és igazán jelen vannak és zenélnek a közönségüknek, legyenek azok akár csak egy-két tucatnyian. (Volt már “szerencsém” fapofával-citromarccal lenyomott koncertekhez, ahol nyilvánvaló volt, hogy a zenekar tagjai talán bármit és bárhol máshol szívesebben csinálnának) A két órás bemutató után asztaltáncoltatás következett: abban a kivételes szerencsében volt részünk hármunknak (mert egy gitárvirtuóz fiatalemberrel együtt trióban érkeztünk mulatni) hogy az est főszereplőivel kiegészült asztaltársasággá válhattunk. Ferenczi Gyuri barátnémnak mutatta be a sokféle herflit, arra buzdítva, hogy csukott szemmel fújva válassza ki közülük a nagy őt. A nagy találkozás megtörténtével a lány és a…



Tigris lemezbemutató koncert @ Gozsdu Manó Klub, Budapest, 2016. 02. 13.

Még egy sör itthon indulás előtt, aztán kifényesítem a Martenst, és utoljára ellenőrzöm, nálam van-e minden. Kulcs, pénztárca, bérlet szentháromság: rendben, indulhatunk. A ráadás –a mobiltelefon- természetesen így is otthon marad. Nem mehet minden zökkenőmentesen, na de nem is baj. Minek is nyomkodnám a kijelzőjét, ha már annyi idő után újra élőben láthatom magyarhon Kingstonjának, Szolnoknak egyik büszkeségét, a reggae-t egy csipetnyi dallamos punk rockkal fűszerező szuperbrigádot, a Tigrist? Belegondolni is iszonyatos, de utoljára nagyjából 10-12 évvel ezelőtt láttam őket élőben, egy egri klubkoncert keretein belül. Akkoriban nagyjából tisztában voltam a munkásságukkal, a szebb napokat is látott Punk Portálról ugyanis pedánsan letöltögettem az összes beszerezhető felvételüket és néhanapján, mikor a napsütés előhozta belőlem a nagyon mélyen bujkáló, pozitív figurát, szívesen hallgattam őket. Azóta persze rengeteg idő eltelt (mondhatni hatalmas víztömeg lefolyt a Tiszán), és kissé elvesztettem a fonalat azzal kapcsolatban, mi is történt a zenekar háza táján. Egészen tavaly év végéig, mikor is új dallal jelentkeztek, azt sem tudtam róluk, léteznek-e még, vagy pedig már rég eltűntek a szürke gandzsafüst-fellegek mélyén. Szerencsére nem így történt, a Tigris él és virul, a tavaly napvilágot látott Forog a Föld című Midnight Oil átdolgozás a banda részéről pedig nem egyszerű, nosztalgikus visszatérés egy dal erejéig. A Tigris ugyanis a dalban egy idén megjelenő, ötszámos lemez előszelét lebegtette meg, melyet ráadásul nemrégiben egy újabb, az Itt a Vége (Döbrögi uraság) című nóta követett. A banda egyébként nem csupán a ska-t és reggea-t itt-ott dallamos punkkal ötvöző stílusát tekintve különleges színfoltja a magyar könnyűzenei életnek. A srácok sok sikeres hazai formációtól abban is különböznek, hogy a stúdión kívül ritkán mozognak, és általában csak pár fesztiválkoncert erejéig lépnek teljes valójukban a közönség elé. Ebben az évben például egyetlen klubkoncertet adtak, méghozzá az általam is meglátogatott, február 13.-ai bulit a budapesti Gozsdu Manó Klubban, kiegészülve az ötödik születésnapját ünneplő Pozitív együttessel. Mivel a koncert előtti pénteken punkbuliban jártam, és sikeresen felöntöttem a garatra, úgy gondoltam, csak módjával fogok alkoholt fogyasztani. Egy-két sör otthon, indulás előtt, aztán talán még egy a helyszínen, a GMK-ban. Budapest belvárosa egyébként sem arról híres, hogy olcsón mérnék az italt, és nyilvánvalóan éppen a belváros szívétől, a Deák tértől nem messze található Gozsdu lesz a kivétel, szóval a pénztárcámnak is jót tesz az ideiglenes absztinencia. Gondoltam ezt legalábbis a koncert előtt kicsivel, meglehetősen naivan, aztán persze ahogy ez lenni szokott, minden másképp alakult. A buli kezdete előtt nagyjából fél órával érkeztem meg a…



Szívvel – lélekkel- nádi hegedűvel

Megvan az, mikor ott ülsz egy halom finomság előtt, és mindenből kétszer akarsz szedni – de jön a kérdés, hogy ha a levesből kérsz még egy adagot, vajon fér-e még másodikféle, és desszert is? Így jártam én október 15-én este a TISZaPART mozi kávézójában, az Ethnokor koncertjén… Eddigi koncertélményeimet tekintve általános tapasztalat, hogy az elején beállítanak bennem egy hangulatot, ami a végéig kitart. Jót, vagy rosszat, unalmat, vagy izgatottságot, lelkesedést, vagy melankóliát. Lehet mégoly sok váltás a témák között, valahogy egy íze -A la carte- van a romantikusnak és a forradalminak is. Általában. De az Ethnokor koncertjén olyan svédasztalt kaptam… Varázslat van abban a muzsikában, amitől egyszerre dobog gyorsan és lassan a szív, ami hidegből melegbe márt – úgy pezsdít fel és lazít el, ahogy a váltózuhany. Épp kezdésre sikerült beesnem, és félig még álltam, mikor a húrok közé csaptak- és én úgy maradtam… A 90-es években alakult szabadkai Ethnokor zenekart Miroslav Jovancic (hegedű),Bakos Árpád (fuvola, koboz, ének), Zoran Dukić (gitár és ének) képviselte ezen az estén. Visszatérő vendégei ők a TISZaPART mozinak, és a szolnoki művésztelepnek is, filmfesztiválok, kiállítások, performanszok felvezetői, kísérői, és fő műsorszámok, koncertjeiknek már híre és visszatérő közönsége van. Kortárs népzenéjükbe helyenként olyan tökéletesen illeszkedett bele egy kis tangó, sanzon, miegymás, hogy az ember hirtelen azt sem tudta, mi is az, amit hall-nem mintha ez picit is zavart volna. Miért is kellene mindent szételemezni. Ami jó, az jó, és ennyi. Egyik percben Surdát idézték meg jellegzetes sapkájával, utána már Zorbát láttam magam előtt, aki akkor is táncol, mikor mindenét elveszítette, torreádor vadított bikát és nőket, még dervist is láttam pörögni- varázsoltak hangszerrel és hanggal. Bakos Árpád „regös” hangjától fáklyafényes középkori fogadó falai között éreztem magam, majd újra ott voltam-mint pár éve- Görögországban, a halászfalu templomfalán ücsörögve, szép emlékek szálltak meg, illatok, hangok, arcok, színek… Tökéletes volt a zenészek összhangja, olyan igazi egységben működtek együtt, amit ritkán tapasztaltam együtteseknél. Zoran Dukić virtuóz gitárjátékát csak még élvezetesebbé tette az az őszinte öröm és lelkesedés, ahogy társai muzsikáját kísérte. Miroslav Jovancic arcán afféle átszellemült kifejezést láttam, amit eddig csak festett, vagy márványból faragott szentekén, akik éppen angyali üdvözletben részesülnek. Nem tudom, hogy végül is „fenti, vagy lenti” erők működtek közre akkor, mikor hegedülni tanult, de az biztos, hogy időnként ördög bújt a vonójába, és olyan talpalávalót húzott, hogy ( a szűkös hely miatt) asztalt táncoltattunk a térdünkkel. (Az úrral kapcsolatban itt jegyezném meg halkan, hogy ő tanította meg a…

2 of 10
123456