Filmajánló

A mai tizenévesek közül talán már kevesen tudják, de a hardcore egykoron többet jelentett annál, mint hogy csontváztestű, agyontetovált, méretes fültágítót viselő srácok kiabálnak a mikrofonba szerelmi csalódásokról és a felnőtté válás nehézségeiről. A hardcore egykoron brutális volt, nyers, agresszív, és mindenekfelett olyannyira gyors és torz, hogy egy jókora pöröj erejével vágott falhoz, vagy épp döngölt a földbe bárkit, akit felkészületlenül ért a belőle áradó harag és energia. A nyolcvanas évek Amerikájából a punk-rock vadhajtásaként kialakult, a Ramones-féle egyszerű, tingli-tangli dallamokat a végtelenségig gyorsító és brutalizáló zajos, dühös, minimalista srácok olyan agresszióval léptek fel a hétköznapi, szürke társadalom és annak mindennemű terméke ellen, hogy képtelenség lett volna elmenni mellettük szó nélkül. Az American Hardcore kiváló lenyomata annak a korszaknak, amelyben olyan legendás formációk alakultak meg és terrorizálták a békés honpolgár hallójáratait, mint a Minor Threat, a Black Flag, a Bad Brains, vagy a Cro-Mags. Az egyesült államok 40. elnöke, Ronald Reagan nem pusztán a kormányzás történetében, de a populáris kultúrában is kiemelkedő alaknak számít, hiszen, ahogyan az Index.hu egy pár évvel ezelőtt megjelent cikkében is olvashatjuk, a popzene történetében egyetlen politikus sem ihletett meg annyi szerzőt, mint ő maga. A nyolcvanas évek első felében Reagan és az általa képviselt konzervatív világnézet gyakorlatilag a kor minden egyes dühös fiataljának céltáblájává lépett elő, rengeteg zenekarnak szolgáltatva tökéletes alapot a frusztráltság és a düh alig egyperces szerzemények formájában történő levezetésére. Paul Rachman 2006-os, Steve Blush azonos című könyve (American Hardcore: A Tribal History) alapján rendezett dokumentumfilmje javarészt a Reagan kormányzása alatti időszak, a nyolcvanas évek első felének idejét járja körbe. A film javarészt egykori zenészek, lemezkiadók, technikusok visszaemlékezései és anekdotái alapján ismertet meg minket a hardcore tengeren túli fénykorával, valamint korabeli koncertfelvételek segítségével próbál minket elkalauzolni a füstös klubok világába, ahol a punk legbrutálisabb formája megszületett, virágzott, majd lassan, de biztosan elbukott, vagy inkább kiüresedett. A filmben olyan legendás alakok szólalnak meg, mint a Straight Edge mozgalom atyjaként ismert Minor Threat frontember, Ian McKaye, a Black Flag cseppet sem galamblelkű vezetője, Henry Rollins, illetve olyan meghatározó formációk tagjai, mint a D.O.A., a Bad Brains, vagy az SS Decontrol. A történet 1978-ban veszi kezdetét, majd lineárisan halad előre, egészen 1986-ig. Meglehetősen kevés említés esik benne a hardcore előtti, illetve utáni időkről, ami javarészt annak is betudható, hogy a film nem egyszerűen a punk egy vállfajaként, hanem jól elkülöníthető, önálló dologként kezeli a hardcoret, mint színteret. Amik azonban igazán érdekessé teszik az alkotást, azok nem…

Ha valaki képes elrugaszkodni a kliséktől, és egy teljesen szokatlan, már-már idegen légkört teremteni a vásznon, akkor a dánok igen – mondaná a filmőrült kapásból. Aztán jönnek a nyugati szomszédok, az osztrákok, és megfejelik. Túlszárnyalásról szó sincs, de a dogma-filmek kínos realitását megközelítő szintű művet sikerült létre hívni Michael Haneke rendezőnek, mikor 2001-ben elkészítette A zongoratanárnőt. Az édesanyjával aberrált szociális kötelékben élő Erika Kohut (Isabelle Huppert) a bécsi konzervatóriumban oktat, kedvenc szerzője Franz Schubert, az elmebeteg. Az apja sárgaházban tengődik. Az anyja (Annie Girardot) szigorú fegyelmet tartva kotnyeleskedik bele minden lépésébe, lélegzetébe, pillantásába. Cserébe a lánya néha felpofozza, vagy megtépi. Harmonikus nyitány. Egyszer csak beleszeret egy tanítványa (Benoît Magimel), és a cselekmény egyre több furcsasággal telik meg. Mindezt zongorakísérettel – ami szerencsére az egész filmre jellemző. Erika a növendékeit vasszigorral oktatja, fegyelmezi, néha ő maga is ad kisebb kamarai koncerteket, magánrendezvényeken, miközben anyai nyomás kíséretében a kiugrásra vár. Szabadidejében peepshowkat látogat, vagy autósmoziban vizel a kocsiban búgó pár mellett, a kavicsos földre. Ha így elmondva sem tűnik elég betegnek, akkor hozzáteszem, hogy mindezt egy tévéfilm szintű képi világ, nyers és giccsmentes megjelenés teszi még ridegebbé. Ehhez pedig a színészek is remekül tartják magukat. A film legfőbb erénye a jól válogatott és hangulathoz igazított zene. Még akitől távol áll a komolyzene, szerintem annak is képes megmozgatni a fantáziáját. Érdekes, hogy a dogmafilmekhez hasonlóan itt is csak akkor csendül fel egy-egy zenemű, mikor a történetben valóban hangszert ragadnak – egyetlen beteg jelenet kivételével, amikor a peepshow-szobában kísértetiesen kísér a zongora. Amúgy ez a hangszer itatja át az egész filmet, csodásan kovácsolva a képek közé átvezető hangulatokat. A naturális megjelenés rideg hangulatot teremt, miközben a sűrűsödő ütemben érkező, beteg váltások élesen marnak az ember agyába. A nyersesség jól illik a történethez, a jellemekhez, valószínű egy giccses effektekkel túlzsúfolt felvétel hazavágná a film hangulatát. A főszereplők jellemfejlődése ellentétes, amit olyan szépen sikerült megoldani, hogy véletlenül sem keresztezik egymást, így a happy end eleve kizárt. Dicséretes. Viszont a sokkolónak szánt jelenetek az első hatás kiváltása után olyan soká húzódnak, hogy nevetségesen kínosság válnak. Önmagukba fulladnak. Egy női mosdóban zajló párbeszéd és kézimunka kiosztása például annyira elnyújtott huzavonába fordul, hogy bőven van időnk összeszedni leesett állunkat, és megkérdezni: ugyan mikor lépünk már tovább? Ehhez hasonlókból pedig tucatjával találni a bő két óra alatt. A vége felé kedvem támadt egymás mellé állítani a vágót és a rendezőt, hogy kiosszak nekik fejenként tíz körmöst. Másfél óra bőven elég…

Imádom Scorseset, és a tudattól, hogy koncertfilmet is csinált, meg szokott csinálni, erektált a tudatom. A Rolling Stones filmbe belenéztem, de nem szeretem a Stonest, szóval információéhesen álltam neki a The Band-ről szóló Utolsó valcernek. Az olyan laikusnak, mint jómagam is, annyit kell tudni, hogy a The Band a 60-as 70-es évek legendás zenei formációja volt, ami Kanadából indult, és egy egész nemzedékkel szerettette meg az amerikai folk-rockot. A film a 1976-os Winterland-i búcsúkoncertjüket mutatja be, amely egy gigantikus ünnep volt. Az akkori zenei korszak lezárása. Szinte minden korszakos jelentőségű arc megjelent a színpadon. Olyanok, mint Eric Clapton, Ringo Starr, Neil Young, Neil Diamond, Muddy Waters, és egy csomó énekesnő. Az óriási hippiünnepet interjúbevágások törik meg, ahol anekdoták tükrében tudhatunk meg ezt-azt az együttesről, a tagokról, vagy hogy miről mit gondolnak. A koncepció és a történet nagyjából ennyi. Nem tudom, hogy egy játékfilmes, vagy egyáltalán egy filmes mit tud kezdeni egy koncerttel. Úgy értem, lehet-e értelmes, érdekes mozgóképes csodát készíteni a hangokból? Én végignéztem az egészet, de valahogy nem kötött le a dolog. Csak az X gomb megnyomása után jöttem rá, hogy mai szemmel, engem miért is fogna meg ez az egész? Amiben én felnőttem az még csak közelről sem szagolhatta meg ezt az univerzumot, filmnyelvi szempontból pedig Scorsese bácsi nem vállalkozott, (és nem is vállalkozhatott többre), mint hogy rögzíti egy történelmi jelentőségű együttes történelmi fellépését. (Vagy az lehet az oka, hogy ezekből az évekből engem a punk izgat igazán) Ez egy kordokumentum, ami a maga idejében ütött igazán nagyot, minden megnyilvánulásával, kiszólásával, és humorával. 2015-ben, ez olyan, mintha sosem született volna meg, pedig ez nem kitaláció. Olyan szempontból érdekesnek találtam a dolgot, hogy láthattam miként gondolkodtak a zenészek, hogyan és mennyire mertek kísérletezni, és egyáltalán, mi volt az egész gondolatisága. Akik szeretik, ennek a másfél-két évtizednek a zenéjét imádni fogják, és ahogy a film eleji felhívás tanácsolja: Nézze jó hangosan! De ismétlem, semmiképp sem szabad többet várni tőle, mint ami: Történelmi látlelet. -Bencze Tibor-

Az egyik drága szerkesztőtársam kiröhögött mikor mondtam neki, hogy ezt a filmet néztem meg, de titkon azért vágytam én erre, már csak azért is, mert suttyókoromban igencsak szerettem a Nirvana-t. Szóval kíváncsian ültem le a film elé, hátha megfiatalodom, vagy idősebb fejjel majd mást látok bele. Az About a son egy dokumentumfilm, annak szigorú sajátosságaival. Lényegében egy beszélgetéscsokrot hallgatunk végig, ami alá szép képeket, és mozgóképeket vágtak. Hosszú beállítások, lassú mozgás. Kicsit megáll az idő alatta, ami előnyös, ha Cobaint mint önmaga narrátorát füleljük. Állomásonként elmeséli az életét, itt-ott kis anekdotákkal vegyítve, és közben fiókfilozófál, ami hol nagyon érdekes, hol meg fárasztó, nekem legalábbis. Nyilván egy Nirvana rajongó szuicid fiatalembert felaljz a tudat, hogy Kurt barátunk egykor vonzódott a döglött legyekhez, ezért teleaggatta velük a szobáját, de sokkal nem leszünk többek tőle. A szürreálisabb történeteket a rendező úr felgyorsított animációkkal vitte vászonra, amely rajzfilmjellegű megoldás tény, hogy elveszi a dokumentumfilmekre olyannyira jellemző szárazságot. Az életút szempontjából fontos három várost minden szögből megmutatja. A zsákutcák, kávézók, gyönyörű terek, hídalatti csövesplaccok, fűrészmalmok és főutak látványát a helyi emberek tipikusan amerikai műmosolya töri meg itt-ott, amitől néha rám tört a sikítófrász. Nirvana egyébként jószerivel egyszer sem szólal meg a film alatt, ami miatt olvastam, hogy sokan panaszkodtak. Ez a film Kurt Cobain életéről és róla szól, nem a Nirvana-ról. A rendező őt akarta áthozni a képernyőn, nem a bandát, ezért a lehető legszemélyesebb perspektívából akarta megközelíteni a témát, ehhez pedig alanyának a saját zenéihez nyúlt vissza, ami egészen frappáns megoldás, még akkor is, ha valaki nem rajong, a mondjuk a Queen-ért.   A 96 perc nekem egy kicsit fárasztó lett a végére, mivel az utolsó téma Cobain és a média viszonyát tárgyalja, amivel nem is lenne baj, csak mintha bő lére eresztették volna a dolgot, és az első 5 perc után is értettem én, hogy megölne minden újságírót. Összességében viszont korrekt dokumentarista anyag ez itt, ami nem történelmi tényeket tárgyal, hanem az emberibb oldalát akarja megmutatni ennek az életnek. Nirvana-pólós kisgyerekek ezek után, tuti, hogy még inkább Kurt-ök akarnak majd lenni, idősebb fejjel pedig ad egy kis rálátást az ilyen helyzetek nyomorúságára. Vannak dolgok, amik földrajzi helytől függetlenül jelen vannak mindenhol. -Bencze Tibor-