• facebook
  • soundcloud
  • youtube

Filmajánló



Filmajánló: Lemmy (2011)

Rossz előérzetem ellenére nekiálltam. Féltem egy rajongói filmtől, egy hajbókoló, semmi újat nem mutató közhelygyűjteménytől, aztán csalódtam egy hatalmasat – kellemesen. Greg Olliver és Wes Orshoski (azaz Ölliver és Örshoski) remek mozit rakott össze a matuzsálem Ian Fraser Kilmister életéből, pályafutásából és jelenéből 2011-es filmjükben, mely egyszerűen a Lemmy névre kereszteltetett. A Motörhead, mint őselem, a XX. század utolsó huszonöt évének meghatározó jelensége. Kiindulási pontja rengeteg zenekarnak, azóta szintén legendává lett zenésznek, s a gyújtópont maga a frontember, a karácsonyi gyermek. A hatvanas évek óta folyamatosan zakatoló, hamisítatlan prototípusa a rock and roll életformának, aki ha a gyertyának lenne harmadik vége, valószínű elsőnek gyújtana alá. Nem feküdt meg divatoknak, a mai napig western csizmában, vaskeresztekkel csinosítva, esetleg SS egyenruhában ballag az úton, az elmaradhatatlan cowboy kalappal csapzott hajzuhataga tetejében. Rickenbecker basszusgitárján vadul tépi a húrokat hatvanöt évesen is, whiskeyt vedel, dohányzik, szerencsejátékozik, turnékra jár a zenekaraival, és így tovább. Ahogy egy példaképtől elvárható. Eddig a rajongók, a filmben sorakozó sztár-cimborák ömlengése az emberről, mint ikonról. Ennél azonban sokkal többet adott a majd’ két óra. Valami sokkal szimpatikusabbat – a valódi embert. Aki még sihederként Jimmy Hendrix roadija volt, John Lennonnal közös csajt tartott fenn – tőle pedig egy gyereke is született, egy fiú, aki a legnagyobb büszkesége. A lakása második világháborús ereklyegyűjtemény. Kis szeméttelep. De olcsó, és Lemmy nem is hajlandó egy óriás villába költözni, jó neki itt. Közel van a kedvenc kocsmájához, ahol naphosszat elüldögél a pókergép előtt. Kinézete is csak önmaga – ahogy a zenéje. Nem akar másnak látszani, nem akar példát mutatni, de nem is bánt meg semmit. Rajongóit tiszteli, de ha valaki nem tetszik neki, nem kertel. Egyenes, nyers angol kölyök maradt. A mai napig a Beatles-t tartja legnagyobb inspirációjának – először egy kis kocsmában látta őket, még az első lemezük előtt. Az összes drog, amit beszedett, az összes nő, aki megvolt, az összes elismerés, amit kapott, az őt körülvevő kultusz hozzá tartozik, borsó meg a héja. Valami olyan természetességgel, amiben egy hangyányi visszásság vagy túljátszott szerep sincs. David Grohl fejezte ki a legtömörebben, mi is az, amitől Kilmister több a többieknél: „Az összes 60-as éveket túlélt emberke elmehet a picsába. Akik a saját kis magángépeikkel röpködnek. A múltbeli sikereikre támaszkodva szupermodelleket dugnak baszott drága párizsi hotelekben. Eközben Lemmy valószínűleg whiskey kólát iszogatva írja az új dalokat.” Nagy erőssége a filmnek az emberközeliség, a portréfilm jelleg. A személyes közelség és az interjúkban megnyíló Lemmy. Akár rajongó,…



Filmajánló: Ford Fairlane kalandjai (1990)

Szövegeit máig idézik, zenéi még mindig ütősek, hazájában megbukott, nálunk azonban kultuszfilmmé vált Ford Fairlane, a különc Elvis- utánzat rock ‘n roll nyomozó története. A sztoriról:  Ford Farlaine, a rock and roll nyomozó híres együttesek megbízásait vállalja, lévén egykori zenei újságíró, és a stílus nagy rajongója. Egyszerre keresi a Fekete Dögvész nevezetű banda frontemberének gyilkosát, és régi barátjának  lányát, miközben gengszterek üldözik, meggyűlik a baja egy elmebeteg gyilkossal, az őt szívből utáló Amos hadnaggyal, és egyedüli segítsége a  titokban érte epekedő  titkárnője, az egyetlen nő, akit nem tud lehengerelni a stílusával. Abszurdnál  abszurdabb kalandokon- mint pl. a temetői üldözés-  rengeteg káromkodáson, és akciójeleneten keresztül jut el a kissé giccsesre sikeredett végkifejletig, ahol az immár boldog családdá összeállt nyomozó-titkárnő-kisfiú-kolala quartet vidáman koktélozgat a tengerparton. A film hazájában hatalmasat bukott, a kritikusok földbe döngölték a szerintük bugyuta történetet, – pontosabban történetnélküliséget- és borzalmas alakításokat. Nők tömegei, melegek, és vallási csoportok tiltakoztak a film nyelvezete és Clay stílusa ellen, aki a “Legrosszabb színész” kategóriában  elnyerte az Arany málna díjat. Ezzel ellentétben Magyarországon  a 90-es évek vhs-korszakának egyik legkedveltebb filmje volt, kézről kézre jártak és kincsnek számítottak a kalózmásolatok, a hímnemű lakosság között szájról szájra jártak és szállóigévé lettek a filmben elhangzott, többnyire nyomdafestéket nem tűrő szövegek. A magyar nők körében nem vált közmegvetés tárgyává a film és főszereplője, ha egy társaságban felmerül a sztori, egész biztosan akad legalább egy hölgy, aki idézni tud belőle. A szereplőkről: Andrew Dice Clay, alias Ford Farlaine Stand – up komikus, énekes és színész. Az úgynevezett insult comedy képviselőjeként szókimondó, szexista stílusára és fekete humorára vevő volt a nyolcvanas évek Amerikája. E stílus jellemzője, hogy az előadó kifigurázza, sértegeti híres vendégeit és a közönséget.  Saját bevallása szerint Clay harmincas éveiben annyit keresett a beszólogatással, hogy élete végéig nem kellett volna többet dolgoznia. Bár azóta mind komikusként, mind színészként eltűnt a süllyesztőben,  a nagyszájú, balhés rock and roll nyomozó szerepében kultfigurává vált. Clayhez hasonlóan az insult comedy képviselője volt a filmben rövid életű Gilbert Gottfried is. Alakítása- bár csak  kis ideig szerepel- egészen felvillanyozó… :) A Rémálom filmekből ismert  pizzaképű Freddy megformálója, Robert Englund itt is nagy átéléssel hozza az eszelősen vihogó gyilkos figuráját és maszkírozás nélkül is hatásosan ijesztget. Az Egy rém rendes család Al Bundy-ja, Ed O’Neil játsza Amos hadnagyot,  a majdnem híressé vállt  Booty Time előadóját, aki az egykori újságíró Fairlane-t okolja a  “majdnem”-ért és zenei pályafutása korai végéért. A rettenetes nóta mellett idétlen bajuszával sokkol és nevettet. A főgonoszt alakító Wayne Newton veterán énekes, az amerikai Szécsi…



Filmajánló: A szólista (2009)

Joe Wright fiatal, feltörekvő rendezőnek számít, de elsősorban kosztümös filmjei tették híressé. Majd 2008-ban gondolt egyet, s a műfajból kimozdulva egy jelenkorban játszódó drámában tette próbára magát, ez az általam megnézett és tárgyalt film – A szólista. A történet a szociális mélypontra süllyedt, utcazenész, Nathaniel Ayers köré szövődik (Jamie Fox), akibe egy nap belebotlik a sztorira éhező újságíró, Steve Lopez (Robert Downey Jr.), s kapva a lehetőségen egy cikksorozaton belül mutatja be őt az olvasóközönségnek. Eközben egyre több részletre derül fény Nathaniel életéből, akiről az első pillanatban látszik, hogy nem az a hétköznapi csöves, ugyanakkor az újságíró emberileg is közelebb kerül hozzá. Mint Lopez, mi is kettejük kapcsolatán keresztül tapasztalhatjuk meg a mélyszegénységben élők, hajléktalanok problémáit, s ismerhetjük fel a segíteni akarás gyakori öncélúságát, zsákutcáját, valamint rácsodálkozhatunk a zenébe zárt világra, mikor egy hasadt személyiség másik fele maga a zene. A nagy ívű történelmi drámákon edződött, lírai hangvételhez szokott rendezőnek, azt kell mondjam, kicsit ismeretlen víz volt a műfajváltás, nem is sikerült maradéktalanul megoldania a feladatot. A karakterek fejlődése szépen kivitelezett, a Lopezt alakító Robert Downey. Jr. játékán szépen végigkövethető jellemhibáinak felismerése, a meghasonulás, majd a megnyugvást hozó személyiségváltozás. Ayers szerepében Fox is hozza a kötelezőt, az árnyaltabb, kevésbé szembetűnő fejlődést, a párhuzamosan, de más ütemben történő változást. Az egész mégis zavaros, elnagyolt és közhelyes megoldásokban gazdag. Bevált hollywoodi recept szerint épült a film, azaz alapkonfliktusok felvezetése, belebonyolódás a részletekbe, majd az érzelmi sinusgörbe tetejét elérve következik a film háromnegyedénél a kötelező mélypont. Ezt pedig a megnyugtató, körülményekhez mért maximális happy end követi. Egyszerű, két pólusú, két szereplő kapcsolatára épített mozi, ahol mindenki más csak statiszta. Talán kezdem a hibákkal. A dialógusokban gyakran zavaró, hogy a sokszor egyszerre beszélő színészek szavai érthetetlenek – bár ez a szinkron gyengeségének is betudható; sajnos feliratosan nem sikerült beszereznem. Szándékos húzás volt valószínűleg, életszerűbbé tenni a szituációt (miszerint egy elmezavarodott emberrel beszélget a szereplő), elvégre nem egy szappanoperát nézünk. Azonban Wright átesett a ló túloldalára. A komolyzenéért rajongó hajléktalan által emlegetett zenei repertoár mindössze Beethovenig terjed, ami szintén elég sablonos – nagyjából, mintha egy festészetről szóló filmben csakis Picasso-t vagy Leonardo-t emlegetnék. Ugyanakkor felröppen néhány híresebb csellista neve, s ez tompít a hanyagságon. A legesetlenebb próbálkozás mégis a múltba való „flashback”-ek közbeszúrása, valamint a Nathaniel fejében beszélő hangok megjelenése. Minden előzmény nélkül egyszer csak harminc évvel korábban találjuk magunkat, s az akkori eseményekkel próbálunk haladni, de kibontatlan szálakban végződik minden időutazás, máris folytatódik a…



Filmajánló: III. UNITY/REDNECK FESZTIVÁL – Aftermovie

Egy örökké forró belső iszony van bennem jelen, ha fesztiválokról van szó. A nagyokra gondolok, ahol emberek tízezrei arctalan partymasszaként hedonizálnak, de a kisebb kaliberű cuhárékat kedvelem. Zseniális húzás volt Firkáéktól, hogy egy igényes kisfilmet forgattak a Redneck Fesztivál 2 napjáról. A képi világ akár a Cojones – Dióhéjban esetében, dinamikus. Sok a vágás, a közeli, és az exponálással is sokat játszanak a fiúk. Nyitás gyanánt a móka történelmébe kapunk audiovizuális betekintőt. A fesztivál életképeit a résztvevő zenekarokkal készült mini-interjúk tarkítják, amik alatt az ő számaik szólnak. Mindenki elmondja, hogy érzi magát, és hogy mennyire örül a kezdeményezésnek. Az örömük jogos. A legjobban Tigerék (Cojones) tapintottak rá a lényegre. Maximálisan egyetértek velük abban, hogy Redneck Feszt kiváló példa arra, hogy össze lehet hozni egymástól távolabb eső műfajokat is egy olyan városban, ami (végre) nem Budapest. A metalcore, és a hardcore ugyan túlsúlyban van, de ezt tekintsük generációs jelenségnek. A közönség és a karszalagos vendégsereg láthatóan boldog, hogy jó értelemben vett családias környezetben eresztheti ki a gőzt a medencében tetovált mellek és hideg sörök közepette. Ó! Ha meglehetne halni párnák közt kötélen! Visszatérve az előbbi tézishez, én is azt látom, hogy kimondott underground rétegek már nincsenek. Úgy értem, a szubkulturális szigorúság felszámolta önmagát, és ennek hála, metálos, rapper, punk meg ki tudja még micsoda, örvend a hangos muzsikaszónak, és önfeledten borul össze a tűzforró hangfalak előtt. Aztán, hogy mi underground és mi nem, azt mindenki döntse el maga. A felhozatalból kettő fellépő nem szólal meg csupán, az egyik a Tresaure The Sky, és a Halalnihil. Az előbbi okairól nem tudok sajnos, ám az utóbbi munkásságát ismerve megvan a tippem! Kifejezetten szürreális élmény volt valami korhű partykompozíció alatt megcsodálni Inhost, ahogy megint egy szál fecskében ráng és provokál. A szövegek gondolom nem fértek bele a moziba. Nagy kár érte! Egy mini-interjút pedig vele is meghallgattam volna. Figyelembe véve a magyar közönség egyébként igen alacsony ingerküszöbét, örülök, hogy Halalnihil művészúr is lehetőséget kapott tudománya megcsillogtatására. Ezért is faszák az apróbb fesztiválok. Kedvesek a szívnek, és nagyon toleránsak. Reméljük jövőre még nagyobbat durran, és nem veszít a résztvevők által is emlegetett személyességéből. Fészbukos linkcsokor az érdeklődők számára: Redneck Fesztivál Lock n Load Blizard Sequence Let the cigar die Over My Dawn Bekes Projekt Samas Everwhite Treasure The Sky Alsóépület Gulyás Band The Heartless Aisha Recovery Cojones Standby Gravity Halalnihil Timúr



Filmajánló: 8 mérföld (2002)

Nehéz a hip-hop kultúráról egy hozzá nem értőnek írni. Ugyanilyen nehéz az ebben a közegben játszódó filmről véleményt formálni, objektíven bemutatni. Szerencsére a Curtis Hanson fémjelezte 2002-es mozi sokkal többet ad a vastag aranyláncokkal villogó, tuningolt autókban feszengő rapper-milliomosok hamiskás életérzésénél. Remekül összerakott drámával van dolgunk, amit egy szubkultúrával átitatott környezetbe helyeztek. Valahol az Egyesült Államok szennyvízcsatornájában található Detroit, a mocskos iparváros, ahol a nyolc mérföldes út választóvonalként feszül a nyomor és a jólét között. A peremvidék lakókocsiparkjából próbál kitörni Jimmy, azaz Nyúl (Eminem), aki hétvégéken a helyi rap-clubban próbálgatja szárnyait, hét közben egy présüzemben gürcöl. Az élet nem bánik vele kegyesen – mint általában -, a bajok vaskos felhőkben tornyosulnak a feje fölött. Lecsúszott anya, hasonló sorsú baráti kör, csalfa nők, a kishúga iránti felelősség, mind csak növelik a rá nehezedő nyomást. Nincs egyebe, csak a tehetsége és küzdeni akarása. Veszteni való híján pedig marad a végére a teljes kitárulkozás, majd beint mindenkinek. A dramaturgia semmi meglepő csavart nem tartogat, egyszerűen, séma szerint felépített dráma. Gödörből induló hullámvölgy, erőteljes zuhanás után a béka hátsója alatti mélypont, majd a dacos kitartás eredményeképp a felemelkedés ígérete. A nyomorban tengődők röhögnek a saját bajukon, mert sírni már senkinek nincs kedve. Nyers humoruk egymásra is támad, de senkit nem zavar, hisz mindenki érti, adja, és kapja. Eminem színészi játéka felülmúlta a várakozásaimat. Bár nem egy díjnyertes alakítás, de hiteles, és ami a fő: nem ő volt a leggyengébb. A tátott szájú festett szőke (Brittany Murphy) nyafogó bambaságától gyakran felszökött a vérnyomásom. Ellenben a sexbálvány Kim Basinger ezúttal rossz anyaként sem okozott csalódást – sem mint színész, sem mint test. A feketék közt érvényesülni akaró fehér srác esete etnikai problémákat is feszeget, az amcsikra jellemző oda-vissza rasszizmus keretein belül. A vagánykodó dumák, kicsinyességből elfajuló bandaháborúk színfalai közt persze kissé nevetségesnek hat bármi komolyság. Egymás arcába bámuló, szó szerinti szájhősök. A jobb duma számít, semmi más, ez az értékrend alfája és omegája. Ugyanakkor összességében tetszett. A történet jó, a rendezés ügyes, a képi világ illik a hangulathoz. És még a hip-hop is értékelhetőbb, ha egy detroiti parkolóházban művelik a helyi fiatalok, nem pedig nagyanyám szomszédjában bömbölteti a tizenhét éves kölyök – elvégre egy kis falu nem a gettó. Ahogy a fűtől terhes levegőjű clubban művelt szópárbaj is hihetőbb, mint a pesti színházban felpolcolt slam-poetry. Rap-rajongóknak cult-film, de egy kellemes esti szórakozás erejéig bárkinek ajánlom. A 8 mérföld nem rossz darab. Imdb adatlap – Árvai Levente…



Filmajánló: High Fidelity – Pop, Csajok, Satöbbi (2000)

Rob Gordon olyan fickó, akinek a karakterével sokan könnyen tudnak azonosulni. Gyakorló zenebuzi, aki hatalmas bakelitgyűjteménnyel rendelkezik otthonában, valamint nem túl jól menő second-hand lemezboltot üzemeltet Chicago belvárosában, de ez mellékes. Ezek mellett ugyanis átlagos, hétköznapi figura, aki élete során sok barátnőt elfogyasztott már, gyakorta csalódott a nőkben, és épp most esett át egy megrázó szakításon. A fájdalmát leginkább top 5-ös slágerlisták összeállításával levezető Rob szerencsére nem az a fajta tudálékos, irritáló, zenemániás köcsög, akit szívesen arcon csapnánk azért, mert minden egyes élethelyzetre van a tarsolyában egy olyan példálózásra alkalmas dal, amit rajta kívül összesen száz ember ismerhet az egész világon. Rob Gordon egy szimpatikus, mindannapi karakter, akinek a problémáit, szenvedését, és örömeit egyaránt könnyedén át tudjuk magunk is érezni, még akkor is, ha fogalmunk sincs arról, mi is az a The Jesus and Mary Chain. A Pop, Csajok, Satöbbi egyfajta romantikus “vígjáték” (persze ez kissé átvitt értelemben értendő) valódi emberekről, valódi embereknek, csöpögős cukormáz és csillogósra polírozott arcú műanyag színészek nélkül. Van persze ehelyett némi önsajnálat meg első világbeli vergődés benne, ám szerencsére éppen azon a határvonalon egyensúlyozva, ami még elviselhető dózis mindkettőből. Rob Gordon ugyanis tipikusan olyan ember, aki annak ellenére, hogy hatalmas lemezgyűjteménnyel rendelkezik, és saját vállalkozása van, túlzottan semmiért nem képes lelkesedni, leszámítva talán tudat alatt önmagát. Kissé úgy tűnhet, mintha az adott barátnő elvesztése nem is annyira a lány pótolhatatlan személyisége miatt zavarná őt, egyszerűen az önnön egoján és büszkeségén keletkezett sérülések aggasztanák. Számomra az egész film ezen sebek nyalogatásából áll, és úgy veszem észre, hogy Rob Gordonnak, ha tudat alatt is, de jólesik az áldozat szerepében tetszelegnie és semmi mással nem foglalkoznia önmagán kívül. Na éppen ez az, amiért jóval emberközelibbnek és hitelesebbnek tartom ezt a filmet mindennél, amit Hollywood az elmúlt évek, évtizedek során romantikus vígjáték címen futószalagon kitolt önmagából. A Rob Gordon karakter mellett az is nagyban rásegíthet arra, hogy úgy érezzük ez a film, hozzánk, nekünk, vagy épp rólunk szól, hogy a narrátor szerepét nem egy láthatatlan figura, hanem maga a főhőst alakító John Cusack tölti be, és mindig egyenesen a kamerába nézve, baráti hangot megütve vázolja fel és kommentálja számunkra a vásznon és a fejében zajló eseményeket. Kissé olyan ez, mint amikor egy bárban ülünk egy jó hideg sör mellett, és egy kedves barátunk épp szerelmi életének ügyes-bajos dolgairól tart nekünk előadást. Mi végighallgatjuk, együtt érzünk vele, próbáljuk ellátni jótanácsokkal, de a végén azért látjuk, hogy a saját problémáiról nem…

6 of 8
12345678